Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

bűvöljenek az aranyszívekbe s pusztítsák, a mi már rothadt; forrjon, buzogjon szivének kohója, mig gátat szakit s tűzvészt, villámokat szül égő honszerelme. A halál, ha ezredévek telnek is bele, mindenre szövi, fonja a hullaköntöst, trónt, sphynxet, gúlát megdönt az idő, csak egy marad meg: a szabadsáy véredzett oszlopa. Ez túlél tengert, napot s Isten szemében fog ragyogva élni, mert ezzel van tele a mindenség is. Ezé az istenségé szíve, tolla, a sarat nem túrja vele, birokra kel a szenynyel s ha kell, büszke küzdelemmel esik el, nem fúl a sárba, hegycsúcsról lép a másvilágba s utána is dicső s igaz marad minden, minden gondolat, a mit hirdetett. Szive nem akar megtörve kimúlni, dobog s ha kell, hal a hazáért, mi ha egyszer elmúlnék, az idők hullámaiból felzúgna a Brutusok ajkán egy isteni hymnus az Úrhoz, hogy pusztítsa el a földet, ha nincs haza már. Ilyen áradat zúg e büszke lélek merész ajkáról, a ki nemcsak érezni, de jellemezni is tud. „Simonyi óbester"-e a legragyogóbb példa rá, a melyben mesteri rajzát adja a hűséges magyar sziv királyához való ragaszkodásának, mert még fájó csalódások után is kész meghalni érte. Lantján más húr is van, a múltban szerelmet zengett. Ez a szerelem nem közönséges, szinte tragikusan nagyarányú, megrázóan erőteljes. Nászdala borongó, mint a villámos fellegek, fájdalom van benne s nyomán könny ég, az ajk remeg, de bár tépi a szivet édes-bús dala, ennek minden rime zengi, hogy senki úgy szeretni nem tud, mint ő. A főnség megdöbbentő hangja általában sokszor csendül meg lantján, ereje megkap és nyomasztó súlylyal nehezedik ránk. Lelkünkbe markol és szinte fájón érezzük erős szorítását. Ezek nem hangulatok, nyomuk nem muló, de ott marad a szívben, mint a rohanó patak kivájt medre a sziklafalon. Van egy zordonan szép, megrázóan gyönyörű alkotása : a „Pathétique," Beethoven örökszép sonatája, versben. A zenének zuhogóan áradó, vad hullámai, megcsituló, futamos, bájos trillái a tragikusan méltóságos „gravé"-ban, borongóan bús komorsága a könnycseppeket hullató, melancholikus „adagió"-ban, elfojtott, mégis felpihegő öröme a lihegve eleven „rondo"-ban nagy művészére lelt, e csodás érzelmű költőben. —Merész gondolat kifejezni a kifejezhetetlent: a sok szálból összeszőtt, hullámosan sejtelmes érzelmet. Talán csak a zene tudja megközelítően melódiákba önteni a lélek mélyében zsongó dalokat, a melyek finoman csillogók, mint a rezgő napsugár. Oly csodásan szinező erő és lágyság nincs a szóban, mint a hajlékonyan dallamos zenében. Ez a sonáta versben zeng mégis. Örökbecsű darabja ez nemcsak Harsányi poézisének, de költészetünkének is, mert nem a szétfolyó, érthetetlen symbolismus, hanem egy öntudatosan művész alkotása. Nyelv- és zeneérzékén kivül phantasiája és a belsőt jellemezni, a külsőt íesteni tudó ereje kap meg. Különösen a nagyszerűség, a nagy arányok találnak jellemző kifejezésre költészetében. Káprázatosan tud jeleníteni, szinte a festő ecsetjévé válik kezében a toll egy-egy ilyen képben : „Győzött az éj ; komor, nehéz palástján Csillagboglárok ezrei fénylenek, Megannyi rablott kincs a naptól; — zsákmány, Mit a bukó hős futva elvetett, S a győző büszkén tűzött köntösére." Hogy leköti egyszerre a gondolkozást s a képzelmet, mélyítve mindkettőt.