Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

Sajnos, ez majdnem teljesen hiányzik Farkas Imrénél is. Költészete nem terjed túl egy zónán, nagyarányú gondolatot, eszmét sem igen találunk nála, csak érzelmes, szelid szavú gyöngéd lélek. De már ez maga is rokonszenvessé teszi költészetét, a mikor ma a szerelem többi énekese durván érzékies, tisztátalanul szennyes. — Ö finoman megrezdülő lélek, elmereng rövid múltjának édes emlékein s azokból szövi sóhajos dalait; könnycseppek hullanak szeméből, mikor azt hiszi, hogy meghalt életének napsugara, ilyenkor hideg telet érez, vastag hófelhőket lát s zokogva gondol arra, hogy nem fürdik többé virágillatban. Fiatal életében egyegy megkezdett boldogságos mese hirtelen abbaszakad, — fagyos zúzmara lepi be ekkor álmait, kegyetlen dér száll azokra a gyönge kis virágokra, a melyek megfagynak, mielőtt kinyiihattak volna. Szive fázik és didereg, könnyes panasza sóhajba fúl, mikor kirabolják édes álmaiból. Nem tragédiát, csak elégiát érzünk e halk zokogásból, pedig szinte szeretnők, ha valami riasztó keserűség öntené el, hogy ez a sokérzésü lélek megmélyedjen. Mert Musset-nek igaza van : Semmi sem tesz oly nagygyá, mint a nagy fájdalom. Mint tud énekelni Jób keserűségének legsötétebb napjaiban ! Vércseppeknek kell hullani, nem könnynek. Ebben sok víz van, sok sentimentalismus. Farkas Imre eleddig csak elégikus kedély, tehát lüktető szenvedélyt, forró indulatot, kitörő erőt hiába is keresünk nála — lágyan halk a hangja, de jól esik hallani, mert érzelmesen csendül és teli van a fiatalság kedvességével. Gyümölcsöt még alig, csak sok virágot látunk költészetében, a melynek könnyed, igaz és tiszta világa, csilingelő verselése megvesztegeti szépségével fülünket és hangulatot ébreszt lelkünkben. Ez a hangulat-poézis különben ma uralkodó költészetünkben; az impressionista irány természetes is a tiszta lyrában, de most még az epikus és drámai műfajok is hangulatra dolgoznak. Csakhogy inig Farkas Imre pár szelid, érzelmes accordot üt meg, hogy megkapja a szívet, az általános irány érzékies eszközökkel dolgozik, hogy fölizgassa az idegelcet. Tulajdonképen mind a keltő hangulat-költészet, de az elsőnek szerény eszközei vannak, mig az utóbbi szinte erőszakkal vadászsza — a hatást. Farkas Imrét költői érzéke visszatartja ettől; ö megelégszik egy-egy csöndes ábránddal, hogy a lelket merengő álmodozásba ringassa, mig a többiek nem a kedélyt akarják megindítani, hanem az ideget fölzaklatni, s ehhez minél erősebb eszközöket használva túlhajtott realismust honosítottak meg, csakhogy minden áron meglegyen a hatás. E hatásvadászat ízetlen, eredményében hamar múló s pillanatnyi, végre is eloszlik a mámor, lecsillapul az izgatottság — és a mi utána ott marad a szívben, csak salak. Az pedig nem lehet a költészet czélja, hogy pusztítson, romboljon, hanem — hogy nemesítsen; de ezt nem éri úgy el, ha minden aesthetika ellenére az aljast akarja feltüntetni mint igazat. És ez a nagy tévedés, hogy nem a „szép, jó és igaz" harmóniáját festik, ez a nagy tévedés fogja mihamar elpusztítani, kiszorítani ezt az irányt a költészetből, a mit várva várunk és a minek csak örülhetünk, mert .akkor megtisztul újra a poézis, nemesebb, változatosabb, gyönyörködtetöbb lesz és ezzel egyszersmind — igaz is. .