Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

lejött hozzá Jézus, hite mégis kevés, imádsága meg sértő káromlás: a mikor lázban égve és töviskoszorujától szabadulni óhajtva úgy kiált: mégse gyógyítsa meg, mert a mikor búját panaszolja, ebben a gyötrelemben mindig van gyönyöre is, mivel akkor csókra vágyik ajka. Nem is Jézus, de szerelmese után eseng sóvárgó vágyban, lázban epedve a bűvös, titkos éjszakákon, a melyeket vár, hogy legalább álmában csókolhassa őt szilajon. Várja, hogy leszálljon az éj, a mikor a mámoros, nagy melegben vad szerelem perzseli, de hiába csókolja párnáját, hiába hivja vad vágygyal szerelmesét, az nem jön, pedig ha itt volna, keblére vonná, karjába zárná. Ebben a vágyódásban, ha volna szive, az meghasadna, mert a kinek nincs párja, fáj annak az el nem csattant csókok éjszakája. És csupán ezért várja azt az időt, a mikor majd nekik is lesz fészkök, akkor majd csókolhatja öt vad tűzzel s a puha csipkés ágyban elringatja ölelő karjaiban kitörő vágygyal. Mert csak a szerelem örök: minden az övé : a mámor, az álom, az éjek visszatérő kéje. De kedvese messze van, pedig ha az est leszáll, fájva érzi ezt, hisz ilyenkor galamb a galambbal, fecske a fecskével tér nyugovóra, csak ő nem lehet vele, csupán — álomképben. S ilyenkor — bár szerelmök még fehér, nem vétek — kivánja : bár álma valóra válnék, mit bánja a bűnt, a vétket. Mert most még félti kedvesét az asszonyoktól, a kik miatta csókra vágyó szájjal őt átkozzák. Pedig nem fogja majd szemére vetni szerelmesének, ha az ö lábainál ülve azokra az asszonyokra gondol, sőt még boldogabban öleli körül, ha lelke újra visszatér hozzá. De igéri azt is, hogy ha férje egyszer hűtlen lesz, megcsalja majd ezért százezerszer. Ez a hang vonul végig a verseken. Ilyen tehát „ama délszaki törzs finom és mélyérzésü, okos és tisztavérségü fiatal lánya." Milyen lehet akkor „ama délszaki törzs" férfi költőjének világa? Szükséges-e jellemeznünk e megtévelyedett szívű nőköltő után, a kiben nincs semmi a lányos szeméremből és ragyogó idealismusból, Erdős Renéet, Bródy Sándor másik Telemachosát ? Ugyanez a gondolatvilág, ugyan e hang és érzékiség az ő költészete is, csakhogy erősebb kiadásban. Bár igaz, hogy határozottan ügyesebb formaérzékkel, gyakorlott, újszerű nyelvkezeléssel, káprázatosan csengő rímekkel találkozunk nála, ez azonban csak arra jó, hogy első pillanatra kissé megtéveszszen és elfelejttesse a tartalom léhaságát. Fiatal Erdős Renée is, mutatja az a sokszor szinte gyermekes szeszélyesség, csapongó gondolkozásmód és az a sok érthetetlen ellenmondás, a mely lépten-nyomon feltűnik verseiben. Nagy, megkapó, újszerű gondolat különben sehol sincs költeményeiben, sőt erősen érzik majd mindegyiken a keresettség, az ellentétek hajszolása. Üres külsőségek azok, a mikkel hatni akar: egy-egy hangulatos kép, ötletes fordulatosság, váratlan befejezés — de semmi nincs abból a lélekből, a honnan fakadtak. Nem érezzük, hogy a mit olvasunk az előbb mind átszűrődött volna irójuk szívén, igy azután a versek legnagyobb részét gyorsan odavetett vázlatoknak látjuk, a melyek esetleg fölkeltenek valamely hangulatot, de sohasem ébresztenek mély, megmaradó érzést és sohasem adnak anyagot elmélyedő gondolkozásra. A legtöbbön látszik, hoigy nincs határozott czéljuk, a miért megíródtak,