Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

mely túlzó chauvinismusával dogmakép vallja: Extra Hungáriám non est vita. Pedig erre a chauvinismusra nekünk, rokontalan, árva népnek nagy szükségünk van. Ebben gyökerezik erőnk, a mely a nemzeti ellenállások véres harczaival ezerévessé tette alkotmányunkat. — így új és idegen, a nemzeti vonásokat eltörlő kozmopolitaság vert gyökeret a friss talajban és máris dúsan hajt. Minden, a miben azelőtt vezető volt a magyar nemesség, a történelmi múltnak varázsos ihletétől idegen kezekbe került. Történelmünk magyarázói — pedig a história a nemzeti élet mestere — hideg lelkűek, hány tündöklő lap homályosodott el Írásaik következtében; új jogi codexeink megalkotói — holott ebben volt a legerősebb fajunk — nem ebből a törzsökös jogásznernzetből valók; grammatikusaink — pedig nyelvében él a nemzet — nem hallják a magyar föld szavát, nem annak televényes mélyéből gyökereztek; szépirodalmunk művelői idegen, nemzetietlen gondolatok átiiltetői; a nagyhatalommá lett sajtó élén ma nem Kossuthok, Kemény Zsigmondok, Deák Ferenczek állnak és épen ez a sajtó a leghűségesebb magvetője minden idegen, a nemzet lelkén még keresztül nem szűrt, át nem formált eszmének; színpadunk, a mely azelőtt a „nemzeti lélek tüzes ébresztője" volt, érzékies silányságokkal távolit el minden nemes ideáltól; sőt még társadalmi életünk vezetése is jórészt nem a nemzet talaján nőtt, a históriai múlttal hagyományai révén össze nem forrott kezekben van. Hol van hát a nemzet volt gerincze: a magyar nemesség? Majd minden térről, a hol pedig oly fölényes, bámulandó bölcseséggel, erős faji kitartással és önfeláldozással érvényesült históriánk századain keresztül, ma leszorult és helyét nem töltötte be hozzá hasonló, öntudatosan lelkesülő és lelkesedésében csodákat mívelő elem. — íme az ok, a mely miatt Vörösmarty, Petőfi lantját a muzeumok pora lepi. Pedig a magyar lélek ma is él, bizonyítja történelmünk nagyjainak ama ünneplése, a melyről fejtegetésünk elején szóltunk, bizonyítja az utolsó évek, de főkép az utolsó napok története, a mikor is a nemzeti eszmének, az alkotmány szabadságát féltő érzésnek oly csodás megnyilatkozását láttuk, a minőket csak az elragadtatás enthusiasmusa szülhet. Ebből az ünnepi, általános lelkesedésből a régi nemesi kúriák magyar levegője csap felénk. Ha ez a levegő éltetné költészetünket, magyarrá válnék az is, de mivel nem nemzeti, hanem idegen talajban gyökerezik, ezért idegen, ezért nem áldoz a faji érzések szent oltárán. Pedig minden művészet, tehát a költészet is csak akkor hat, akkor eleven, ha a nemzeti lélek inspirálja. Ujabb poézisünk azonban nem a magyar élet, a magyar gondolkozás zománczos szépségéből merít ihletet és igy nem is kifejezője korának, a mely a történelmi mult emlékeit szentül őrzi. Nyugat skepsise, Kelet buja virágainak bóditó illata nem ennek a nemzetnek lelkéhez és lelkéből szól. Taine elmélete azonban mégis igaz — igy hát ujabb költészetünkről azt kell vallanunk, hogy nemzetietlen, idegen hatások szülöttje. Szomorú valóság az, ha a költészet nem érzi a nemzet szive vérének dobbanását. Tudjuk azonban ennek még egy másik okát adni.