Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

I. ÚJ POÉTÁK. Taine az ő philosophikus aesthetikájának kiinduló BEVEZETŐ, pontjává a milieu-elmélctet telte. E szerint a környezet, a kor hatása rányomja bélyegét nemcsak az apró harczokat küzködő emberre, de a művészre is és igy az ő lelkéből kiváló eszméknek szülőanyja jórészt a környezet s annak hangulata is. Az epikus más a latin, más a római fajnál; a lyra nem ugy csendül föl a troubadourok ajkán, mint a harczi zajban lelkesítő Tyrtaiosokén; az aranykalászos róna énekese édesebb hangon dalol, mint a komor, ködös Ossián; mindegyik lelkében hordozza korának eszméit, ezért izzóbb, rajongóbb, lázasabb az egyik és borongóbb, halkabb, merengőbb a másik. A nagy aesthetikus e ragyogó gondolatot csillogó példákkal bizonyítja úgyannyira, hogy elméletének igazsága eltagadhatatlan. Erre az alapra épült fel a modern irodalomtörténet, mert csak ily módon lehet valóban értékelni az egyes korok lantosát. Ám e megdönthetetlen elméletre szomorúan ráczáfol épen a mi legújabb költészetünk. Soha oly erős nemzeti érzés nem buzgott a lelkekben, mint ma. Szabadságharczaink ünnepi emlékei éledtek föl eleven erővel az utolsó évtizedekben; a szürke hétköznapok szent ünnepekké váltak, a mikor a nemzet fönséges templomában oltárokat emelt glóriás vértanúinak; a lelkek megújhodtak a sokszorosan fölidézett kurucz idők megzengő tárogatóhangjára; hevülő lelkesedéssel csókolták meg a legutolsó szabadságharcz kettétörött szent kardját; a legendás mult nagy alakjait csak most kisérték el diadalmas menetben a nemzeti pantheonba; a magyar szivek leikökből raktak oltárt Rákóczynak, a mi „nagyságos fejedelmünknek", Deáknak, a „haza atyjának", Kossuthnak, a „kormányzónak", azután a tárogató sipja bús gyászszal siratta el az aradi tizenhármat, lelkesen rivalgott föl minden márczius Idusán s ez a szent hevülés — úgy tetszik — mintha most újra összeforrasztotta volna a szivek forrón izzó kohójában a 49-ben kettétört kardot, hogy egész és erős legyen a sokszor megtépett alkotmány megvédésére. Ha tehát Taine Hyppolitnak, a bölcselkedő aesthetikusnak, igaza van, akkor a mának költészete Petőfi hangján énekel, tüzes dalok kelnének szárnyra, szent hevület, rajongó láz, hazaszeretettől izzó ének csendülne meg a lanton; egy új Kölcsey új Hymnus-szal könyörögne a magyarok Istenéhez, egy új Vörösmarty új Szózatát énekelnék csillogó