Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1900

I. Poór János kegyeletes emlékezete

közönség éljenez, úgy tűnik fel, mintha az a tűz a szemekben még élénkebben égne s a tiszteletreméltó csoport egy hatalmas hadsereggé változnék, mely mindenesetre győzedelmesen fog végigvonúlni a magyar cultura harczmezején". Fennebb azt állítottam róla, hogy az egyesülés volt eleme. Erős bizonyítékot kapok e levelében állításom igazolására, midőn igy szól: „Az én meggyőződésem az, hogy nagy eredményeket elérni csak egyesült erővel lehetséges és hogy mindenütt, de különösen a tanügy terén szükséges, hogy akik együtt működnek, azok ismerjék egymást, azoknak érintkezniük kell egymással, hogy igy egy bizonyos közszellem fejlődjék ki, melynek befolyása alatt egységes erőt fejthessenek ki". E néhány sor idézetből ki nem ismer a levélhang közvetlenségére, de egyben ki nem lát általános érdekű eszméket ? Ilyen hangon szól az egész levél, melyben a gyűlés lefolyását, a szereplő férfiakat, a hortobágyi kirándúlást tárja az olvasó elé. Kár, hogy e téren nem fejtett ki nagyobb munkásságot. Van-e nagy Magyarországnak egyetlen fia, vagy leánya, kinek emlékezetében nem él 1898. szept. 10-ike, az a rémséges nap, mely kioltotta Magyarország nagyasszonyának, Erzsébet királynénknak élte fáklyáját? Ha van: „Pusztuljon gaz erkölcsivel!" Ne ízlelje meg többé e nagy martyr vérével megszentelt föld kenyerét. Nem hiszem, nem hihetem, hogy volna. Hiszen még három éve sincs, hogy gyászoljuk öt, nem is feledhette hát el senki sem. De erőtlen tollam ne szaggassa fel a sebeket. Fájók, kínzók azok úgyis minden igaz magyar léleknek. Fájók, mert nem a természet örök törvénye, hanem egy elvetemült kéz ontotta vérét a mi jó édes Anyánknak. Miért kellett e rémes napnak e kegyeletes megemlékezés keretébe kerülnie? Azért, mert boldogúltunk, mint a nemzet mélyebb érzelmű fiainak egyike egy magasröptű búdalban adott kifejezést nagy bánatának, mely a Kölcsey-Egyesület által 1898.