Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898
— 24 lóháton átlátogasson a szomszédos fainba vagy megyébe egy-egy lakzira, keresztelőre vagy halotti torba. A kényeskedö, idegen beszédű föúr s a hétszilvafás köznemes a legérdekesebb emlék, melyet e kor adott sokszor kiszínezett tipusként irodalmunknak, és e mulatságos életnek közvetlen hatása mindössze annyi volt, hogy annyi verses köszöntő, búcsúztató, lakodalmi és halotti vers hangzott el e boldog országban, hogy némely nemesi házban halomszámra hevertek kéziratban a mestergerendán. S a misera plebs contribuens ? Az megtette, a mit tehetett. A nép amúgy sem igen hévül a szellemi élet ideáljaiért, a költészetért, irodalomért, legkevésbbé pedig magára hagyatva, mint abban a korban. Jó lett volna ha legalább a természetes, passzív ellenállás utján akadályozta volna meg az elnemze- tietlenedés folyamatát, de önhibáján kívül ez is csak részben sikerült. Részint a nyelvkeverözés természetes törvényei szerint, részint a gyarmatosító politika folytán apadt folyton kevesebbre a nemzeti elem. Ily körülmények között és ezer egyéb bajunkban aztán nem csoda, ha a költészet, mely a nemzeti szellemnek és általános szellemi irányzatoknak leghitelesebb hőmérője szokott lenni, annyira összezsugorodik, ha az előző század nagy elbeszélőihez egyetlen számba vehetőt sem ad, ha vallásos lírája is rohamos hanyatlást mutat, ha a mű- és népköltészetből szinte kivész a haza eszméje és a hazaszeretet szava s a mi örvendetesét a prózai elbeszélés felmutat az is holt kincs (Mikes munkái) vagy fordítás (Faludy átdolgozásai). Mindössze a világi lira az, mely az előző korhoz képest némi emelkedést mutat, de ez sem eszmeileg, tartalmilag, hanem körére nézve, amennyiben új műfajjal: az ekkor kialakult müdallal szaporodott. És e haladás Amadé és nem kevesbbé Faludy nevéhez fűződik. De tartalma megszükül a világi lírának is, mert maga a kor hozta magával, hogy oly kevés az új eszme, hogy a nyelv is annyira erötelen, szétfolyó lesz s az a tespedés a máról holnapra való élés magyarázza meg azt, hogy az irodalom minden ágában oly sok az utánzás, oly kevés az eredetiség. „A költők, kik énekelnek, nem tudnak a középszerűségen felülemelkedni; nincs ihlet dalaikban, nincs magasabb láng, nincs természetesség; minden mesterségre mutat inkább, mint hivatásra. Még a jó is csinálva van, nem teremtve. Meglátszik rajtok a tanodái jellem és korlát: mo
