Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-11 / 41. szám
ii Nagykároly, 1911. október 11. — / VI. évfolyam. — 41. szám. NAGYKÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlö-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K.------------ Megjelenik minden szerdán reggel. = Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. RÍ1<?FNFFI n 7<íirvinwn ..Tivllt-tér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. nUOulir C.L&J £DICIiVlUliU' hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. ■ fc--- —1~~ n. ii.i ■■■■■■■■ »■ »riiiMiiirniii ■ Cs endőrséget a rendőri szolgálatra! / — k. — Immár jó pár éve annak, hogy a helyi sajtó egy része, köztük a Nagykároly is, felemelte a szavát az irányban, hogy a viszonyok sajátos alakulása folytán a közbiztonsági szolgálatra nem megfelelő rendőrséget Nagykároly városában a csendőri szolgálat váltsa fel. Annak a sok-sok czikknek, amelyet e kérdés sikeres megoldása tekintetében papírra vetettünk, meg is volt az a hatása, hogy Nagykároly város képviselőtestülete is belátta a mai állapot tarthatatlan voltát és komolyabban kezdett foglalkozni a csendőrség eszméjével. Amint a Nagykároly annak idején megírta, Oláh debre- czeni csendőralezredes élkészitette azt a költségvetést, amennyibe a városnak a csendőri szolgálat kerül. Bizony ez a költség egy nagyon is jelentékeny, — tekintve Nagykároly városának nyomorúságos anyagi helyzetét, úgyszólván borzasztó summát tett ki. A képviselőtestület erre kérvényt adott be a belügyminiszterhez, hogy fedezze az előirányzott költségek 80 °/0-át, 20 °/o-ot pedig a sajátjából fog előteremteni. A napokban jött meg a belügyminiszter válasza. És ez a válasz kedvezőtlen Nagykároty városára nézve. A miniszter leiratában kijelenti, hogy bár igen szívesen tenne eleget Nagykároly város kérésének, de tőle nem függő okok miatt ez nem áll módjában. A csendőrség ügye a tavasz óta azért stagnált, mert Nagykároly Varos kepviselő- testülete bízott abban, hogy kérelme ott fent kedvező elintézésre fog találni. íMost, azonban, hogy megjött az elutasító válasz, nincs többé bizakodásnak helye, hanem e kérdést gyorsan el kell intézni. Halogatással, elodázással itt nem megyünk semmire. Épp ezért már a legközelebbi képviselő- testületi gyűlés kötelességé tesszük, hogy ezt a kérdést beható megvitatás tárgyává tegye. Nagyon jól tudjuk, hogy ennek az ügynek a tárgyalása sokaknak nem fog tetszeni. S sokakat fog visszariasztani az a nagy pénzáldozat, amennyibe ennek a kérdésnek a megvalósítása kerül. Épp ezért ez alkalomból szükségesnek tartjuk összehasonlítani a várható előnyöket a szükséges kiadási tételekkel; s megállapítani azt, hogy ez a várható előny Nagykároly város morális életében sokkal nagyobb tőkét jelent, mint a reaja fordítandó befektetés. Nagykároly városában állandó a panasz és az elegületlenség a mai rendszerrel, a városi rendőrséggel szemben. Egyik helyi orgánum — természetesen személyi momentumoktól vezettetve, — állandóan üti a rendőrséget. Ezek a közlemények, — sokszor azonban inkább förmedvények, — annyit mégis elérnek, hogy a mai állapot rossz oldalait úgyszólván beleszuggerálják a köztudatba. A nagykárolyi rendőrségről egyesek állandóan gyártják a rossz viczczeket. Hogy a nyomozás terén analfabéták, hogy a nagy közönséggel szemben durvák, tapintatlanok stb. stb. Hát édes Istenem lehet e követelni egy 25 forinttal díjazott rendőrtől, hogy a nyomozás terén Scherlock Holmes legyen; vagy hogy a hivatalos érintkezés szabályait, a társadalmi illemet a Nemzeti Kaszinóban sajátítsa el ? Ugy-e, hogy nem ?! Ha a nagyközönség ezt nem is, de azt igenis megkövetelheti, hogy a rendőrség vigyázzon a testi s vagyoni épségére, vigyázzon a személyi és vagyonbiztonságára. E miatt sem lehet azonban a rendőrséget, vagy annak a fejét ütni. Itt egyedül csak a városi képviselőtestület a hibás, amely épp azon a téren zsugo- riskodik, ahol nem volna szabad, s épp akkor, amidőn a város polgárságának bőréről van szó. Szinte hihetetlen, de igy van, hogy egész Nagykárolyban éjjel 7 rendőr teljesít szolgálatot. Épp ezért az a csoda, hogy mégis oly ritkán olvas a nagyközönség a helyi újságokban verekedésekről, korcsmái duhaj kodásokról, betörésekről stb. riportot, amelyek pedig más városokban úgyszólván napirenden vannak. Ennek az oka azonban korántsem az, mintha a csirkefogók félnének a rendőrségtől, hanem egyedül csak az, hogy Nagykárolyban igen kevés ilyen hajlandóságú férfiú akad. Mert a rendőrtől való félésról itt szó sincs. E sorok írója maga is hallotta s annak idején nagyon is jól mulatott ezen az itt következő eseten, mely igy leírva anekdotának hangzik, de a nyáron tényleg megesett. Vidám, kereskedő, iparosifjakból fl szív emlékezete. Irta; Catulle Mendés. Az ország gyászba borult, mert a fiatal király, mióta özvegy lett, cseppet sem törődött többé az államügyekkel s éjt és napot sírva töltött kedves halottja arczképe előtt. Ezt az arczképet ő maga festette egykor, miután pusztán evégből megtanult festeni, mert nincs borzasztóbb dolog a kedvesre vagy az igazán szerető férjre nézve, mint másra bízni az imádott lény szépségének reprodukálását. A művészek oly furcsán szokták egész közelről nézegetni modelljeiket, hogy a féltékeny ember borzad tőlük, aztán nem vetnek mindent vászonra, amit látnak; valaminek kell maradni a szemükben s a szivükben is. És most ez az arczkép volt a fiatal király egyetlen vigasza; nem bírta visszafojtani a könnyeit, ha rá nézett, de a legboldogabb mosoly édességéért el nem cserélte volna e könnyek keserűségét. Hasztalan mondogatták neki a miniszterei: Felség, nyugtalanító híreket vettünk: Ormuz uj királya hatalmas hadsereget von össze, hogy az országunkat megtámadja. — Úgy tett, mintha nem hallaná s szemei egyre az imádott képre voltak szegezve. sem szabad örökké tartani, hogy felséges ura jól tenné, ha arra gondolna, hogy egybe keljen valamely fiatal leánnyal, kiráiykisasz- szonnyal, vagy akár paraszt ieánnyal. — Szörnyeteg! — kiáltott rá a vigasztalhatatlan özvegy, — ilyen aljas tanácsot mersz nekem adni! Azt akarod, hogy hűtlen legyek a legkedvesebb királynéhoz? Pusztulj a szemem elől, különben a saját kezem által halsz meg! De mielőtt mégy, tudd meg, hogy ismételd az egész világnak, hogy soha nő nem ül a trónomon, hacsak egészen hasonló nem lesz ahhoz, akit elvesztettem! Nagyon jól tudta, hogy igy beszélvén, épen nem köti magát semmire. Úgy, amint a képkeretben élt — fájdalom holtan — oly tökéletesen szép volt a királyné, hogy az egész föld kerekségén nem lehetett volna párját találni. Barna, dús, hosszú hajjal, mely folyékony ébenhez hasonlóan omlott alá, kissé magas homlokkal, éjfekete mély szemekkel, mosolyra nyílt szájjal, melyben összes fogai ragyogtak, daczolt minden hasonlattal, összehasonlitgalás- sal. S nem volt királyleány, ha mindjárt a legdrágább ajándékokat kapta is bölcsőjében az összes jó tündérektől, akinek olyan szép fekete haja volna, olyan mély fekete szemei, olyan homloka és olyan szája. Sok hónap pergett le — több egy esztendőnél — anélkül, hogy változást hozott volna e szomorú állapotban. Ormuzból egyre nyugtalanítóbb híreket vettek: a király rá sem hederitett a napról- napra növekedő veszélyre. Igaz, hogy a miniszterek szedték az adókat az ő nevében; de mert maguknak tartották meg a pénzt ahelyett, hogy a katonaság felszerelésére fordították volna, az ország bizonyosan el lesz pusztítva, miután fizetett érte, hogy ne legyen. így aztán naponta nagy néptömeg sereglett a királyi palota felé könyörögve és panaszkodva. A halott szerelmesét ez sem rázta fel búskomorságából; nem látott semmit, csak az arczkép néma bájait. Egyszer mindazonáltal — abban az órában, mikor a hajnal rózsásra és kékre festi az ablaktáblákat — az ablak felé fordult és hallgatta az elvonuló dalt, a csengő édes dalt, hasonlót a pacsirta kedves trilláihoz. Csodálkozva lépett közelebb s homlokát az ablak- tablához szorítva, nézett ki. Alig birta megállani, hogy el ne kiáltsa magát örömében. Sohasem látott olyan bájos teremtést, mint az a kis pásztorleány, ki legelőre hajtotta a bárányait. Szőke volt elannyira, hogy a haja megaranyozta a napot inkább, mintsem hogy ettől kapott volna arany szint. Kissé alacsony volt a homloka, rózsás, mint a nyiló rózsák, szemei csillogók, mint a hajnal fénye s a szája olyan szűkén mosolygott, hogy dalra nyílva is alig engedett öt-hat apró gyöngyöt látni. A király azonban, bár egészen el volt bűvölve, elfordult e látványtól, kezeivel födte Egynapon nagy haragra gyűlt s majdnem megölte egyik udvarnagyát, aki azt merte előtte mondani, hogy a legjogosabb fájdalmaknak Nagykároly, Könyök-utcza II. Készítek: (a gyökér eltávolítása nélkül is) természethü fogpótlásokat aranyban és (vulkánit) kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások úgy mint: arany- ........... hidak, koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben................... Lá szló ló fogtechnikus.
