Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-05 / 27. szám
Nagykároly, 1911. julius 5. VI. évfolyam. — 27. szám. Nagykároly, Könyök-utcza II. ........... hidak, koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben................... fogtechnikus. P NA GYKÁROLY Fatalizmus? Van Jókai Mórnak egy naiv, de csodásán bájos és exotikus novellája, amelyik arról hires, hogy még Gyulay Pál dicséretét is kiérdemelte. Csupa fantázia pedig az egész. Arról szól, hogy a Kordillerák vulkáni hamuja miként temeti be szép lassú, de megállithatlan hullásával az inkák országát. Szitál, egyre szitál könyörtelenül és szakadatlanul a hamuesó'. Nem látni tőle se földet, se eget. Az inkák népe pedig fásultan, közömbösen botorkál a hamuban és tunya nembánomsággal várja, hogy a rettenetes szemfedél mikor borítja el mindenestől. Persze, hogy mese az egész. A Kordillerák közt alszanak a vulkánok és az inkák népét nem a természet haragja ette meg, hanem a fehér ember czivilizácziója. A hamuesőért, mely a halál szürke íátyo- lát teritgeti szét, nem kell exotikus vidékre menni. Maradjunk szépen itthon: ez a „tejjel, mézzel folyó Kanaán“ ez a vesztésnek indult ország, amelyben hull, hull, szakadatlanul és könyörtelenül hull a közöny hamuja és elnchezit és megfojt minden életet. És ez, sajnos, nem novella, ez a teljes történetellenesség; ez a mi napjaink elszomorító története. Soha olyan nagy dolgokkal nem volt viselős az idők méhe, mint most s a magyar közélet soha ilyen lomha, a nemzeti lélek soha ilyen közönyös és elfásult nem volt mint most. Ütött az órájuk mindazoknak a modern feladatoknak, melyek hivatása ujjáteremteni az elvénhedt és az osztályuralom alatt nyögő országot s belekapcsolni az európai élet eleven sodrába. Rohanvást kellene előre törtetni azon az utón, amelyről negyvennyolcz óta messze elmaradtunk a többi Európa mögött. Uj, kulturális honfoglalásra volna szükség, olyanra amely a közeljövőben holt bizonyossággal bekövetkező világzivatarokban is biztosítaná nekünk ezt a földet, amit ma csak az örökség jogán birnak egyes osztályok, nem a maguk érdeméből. A nagy gondolatok villámai sűrűn végig czikkáznak Európán : idáig nem látszik belőle csak nagyon kevés és ezt a keveset is eltakarja a reakczió fekete posztója. Itt csend van és közöny és szóródik, egyre szóródik a magyar glóbuszra a hamu. Azt mondtuk csend van? Rosszul mondtuk. Üresgyomrok korgásának hangjait verik vissza a hármas bérezek. A nyomorúság teszi fásulttá a sziveket. Kérész-életű kis dolgokat nagyokká fajnak fel, a létkérdések jajkiáltásai süket ülekre találnak. A képviselőház az Ország vérkeringése kellene, hogy legyen. És ebben a képviselőházban most Haller Istvánék az urak, a Kelemen Samuk szóvicczeket mondanak. Justhék az öregségtől lelógó ajkú, zörgő csontu, virstlinek való közjogi gebéken ülve, a katonai javaslatok ellen nyálforradalomra készülnek. Sehol egy komoly lépés olyan czélból, hogy ezt az országot, ennek az országnak sokat szenvedett népét a boldoguláshoz közelébb vezesse. Nagy kérdések ha néha fel is bukkannak, tiszavirágként egy napig virulnak. Napi szenzácziókon izgul és élősködik ez az ország. Sehol semmi komolyság, sehol semmi elszánt, önérzetes, daczos akarat, amely harczol, győz vagy elbukik, de csüggedést, • lemondást, elkedvetlenedést nem ismer. Napról-napra látjuk, érezzük, hogy az uj idők utáni reménységünk . mint válik semmivé. Uj formákban a régi turáni átok bilincseit hordozzuk. Villanynyal világítunk, de az agyakban, de a lelkekben nagyobb a sötétség, mint valaha volt. Büszkén hirdetjük, hogy az igaz Isten nem ott lakik, ahová a hitregék telepítették: az égben, hanem az emberekben és mégis soha annyi szolgaságot, soha annyi kishitűséget, soha annyi gyávaságot nem tanúsítottak az emberek, mint éppen manapság! Fatalizmus, predesztináczió ez, avagy az eljövendő nagyszerű idők átmeneti állapota? ki tudná megmondani. . . Az adóprés. A folyó év első három hónapjára vonatkozó állami bevétel-kimutatást kiadta a kormány Az 1911. esztendő I. negyedében eszerint a 388 milliót meghaladták a rendes állami bevételek, mig 1910. I. negyedében csak 330 millióra rúgtak. A bevétel-többlet tehát 58 millió (pontosan 57 millió 863 ezer) korona. Miből került elő ez a bevétel-szaporodás? Az adókból. Az egyenes adó 43 millió koronáról 62 millióra nőtt (többlet: 20 millió, majd 50 százalék.) A fogyasztás s az ital Sappho éneke. Párom a pusztán; elmegyek utána. Virágos erdőn át haza vezetem. Rózsát hintek a párnás nyoszolyára, Illatos fürdőből oda fektetem. Jó izes étket tálalok eléje, Zamatos gyümölcsöt, gyöngyös serleget; S édes beszéd közt, ha csillapult éhe Lábaihoz ülve énekelgetek. Aztán ha látom ajkán a vágynak Ébredő, derengő, piros mosolyát: Árnyán a bűvös, nesztelen homálynak Szivéhez simulok, úgy ölelem át. Ajkát az ajkam megkeresi csókkal Hangtalan, hosszú csók, vágyó reszketeg — S,fülébe súgom lágy szerelmes szókkal: 7 .Én uramparancsolj, mond, hogy mit tegyek 1 “... — s. — e. A csoda. Henri Barbuesse Az utczán történt, forró napsugárban. Az aranyozott lóczán, mely az aranyos ház falához támaszkodott, két leányka pihent. Mind a kettő remegett. Fekete selyemhakuk oly kicsi, oly vörös ős oly kedves volt, — mint a gránátalma. — Igen, van csoda és én láttam azt — mormogta Tomasita halkan. — Csoda? És te láttad? — ismételte a másik, a Conchita éles hangja és amíg beszélt kiegyenesítette hosszú kecses nyakát s apró sárga kezeivel, melyeknek körmei feketék valának, megsimogatta gyászoló haját. Tomasita, aki tizenegy esztendeje látta már a május hónapot meleggé érni, a Madonnát hívta tanuul arra, hogy igen, látta a csodát. E megátalkodottságra Concha nem tehetett egyebet, mint hogy a szemét félig bezárta s az ajkát félig kinyitotta és szinte természetfölötti várakozással nézett társnőjére. — Egy szép na,pon. . . Gondold el csak. Igen, nagyon szomorú dolog volt ez. . . Volt egy • • • A túlságosan gazdag történet elvette a szavát: nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Becsukta a száját, összehúzta homlokát, aztán erőszakot tett magán, hogy a sok, sok agyába toluló szó közül kiválassza a kezdő szavakat. — Igen, szép nő volt, édes galambocs- kám. Doloresének hívták. Dolores Malloczának! De a név az semmi! Ha nem látta az ember, eisern képzelheti, milyen gyönyörű, milyen szép volt. Azt hitte volna az ember, hogy ragyog mint a csillag. Mondtam, ugye bár, hogy eljött hozzánk, Llassaába, a Mausanilla másik oldalára. Llassa olyan, mint ez a vidék, de fehérebb és vörösebb, olyan, mintha itt mindig vasárnap volna. Férje, Dániel, elment utazni. Ezért maradt nálunk. Szép volt, mint egy angyal. Oly szép volt, hogy mikor bejött, nem mertem közeledni hozzá és ha mellete voltam, nem is mertem hozzá beszélni. De elmenni se bírtam mellőle. De nagyon különbözött a többi asz- szonytól, mondtam ezt már neked? Komoly volt, nagyon komoly. Nem sokat beszélt, — csak amikor kénytelen volt vele és sokáig azl hittem, hogy nem is tud nevetni. Sok ruhája volt. Nos, pünkösdkor szürke ruhát öltött magára. — Szürke ruhát! — Igen, szándékosan szürke ruhát vett magára. Tudom miért volt ilyen: mert a férje távol volt tőle s csak ősszel kellett visszatérnie. Rá gondolt, róla beszélt, ha megszólalt. Egy napon úgy mormogott, mintha imádkoznék és meghalottam, hogy az ő nevét mondta. Ha másról beszéltek hozzá, — nagy szemeivel — nagyobbak voltak, mint a szája — úgy nézett az emberre, mintha nem értené, mit is mondanak. Igen, amiért a férje messze volt tőle, azért maradt szomorú s azért nem szerette a vöröset, a kéket, a lilaszint . . . — És aztán? — kérdezte Concha. — És aztán még két dolog van; az első az, hogy folyton szomorú maradt s senki se értette, miért és tulságba vitte azt. A másik rlnlno* npHinr Q7 Vincrv fivprpm Nftmfifíió vnn-
