Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1911-11-08 / 45. szám

NA GYKAROL Y

gukkal tehetetlen részeg embereket és viszont a? sem, hogy — amint a napokban is történt — részeg úriemberek közvetlen a városháza előtt leütöttek egy rendőrt.

A rendőrség baja, úgymint egyéb sok más közügy baja: a képviselőtestületben gyökeredzik. A képviselőtestületet tehát meg kell rigolérozni, hogy a napsütés éltető ereje a benne lévő káros anyagokat elpusztítsa, hogy termékennyé, munkaképessé váljék.

— A választójog és a Széchenyi Társulat.

A szatmármegyei Széchenyi Társulat ma d. e. Szatmáron a városháza tanácstermében ülést tartott. A közgyűlés a miniszterelnök, illetőleg az Országos Közművelődési tanács felhívása alapján véleményt mondott az általános választójogról. A vélemény szerint a Széchenyi Társulat ellensége a demokratikus alapon megalkotandó választójogi reformnak és az oligarchia uralmát fentartó reform-félét óhajt.

— Az eszme meg a hurka. Ez a két dolog

olyanformán kerül egymás mellé, mint ahogy a csizma került a spájzba. A Nagykároly és Vidéke, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye, „Béke vagy harcz ?“ czimen. vezérczikket irt, amely e szavakkal végződik : az eszme mégis győzni fog. Közvetlen a ve- zérczikk után olvasható, hogy egy bizonyos vendéglőben hurkaestély lesz. Tetszik most már érteni a Nagykároly és Vidékét ? Az eszme mégis győzni fog. Miért kell az eszmének győzni? kérdi ön. Azért, kérem, hogy hurkaestélyen lehessen részt venni ... >

Vármegyei közigazgtás.

Az avasi járás székhelyéről a napokban több szatmármegyei újságban olyan híradások jelentek meg, hogy a belügyminiszter mostanában nem hagyta jóvá a vármegye abbeli határozatát, hogy a székhely Avasujvároson legyen és intézkedett, hogy e kérdés újból közgyűlési döntés alá kerüljön. Ezek a híresztelések tévedésen alapulnak. Az avasi járás végleges székhelyéül Avasujváros lett kijelölve se tekintetben semmi újabb intézkedés nem történt és — illetékes helyről jövő kijelentés szerint — a jövőben sem fog történni.

gának azzal az utasítással adta át, hogy igen korán reggel tegye postára.

Rózsa mikor a kis levélkét kézhez kapta s elolvasta, elcsodálkozott:

— No ilyet 1 — mondta magában — Ezt nem vártam 1 No de mindegy, úgy sem akartam a felesége lenni. Legalább lesz egy uj barátnőm. Bizonyosan értékes, okos nő lesz. Mert Balázsfalvi nem venné feleségül másképp 1 No bizony az okos, intelligens Balázsfalvi!

De azért még is furcsa, hogy üázasodik. De mindegy, a mi barátságunkat az sem zavarja meg. Mutatja a levele is. Éljön mindjárt az eljegyzése után.

Jó barátom! Igazán szinte meg vagyok hatva, ahogy átérzem a mi tiszta, nemes barátságunkat !

így gondolkozott Rózsa a levél elolvasása után s egyben pedig intézkedett, hogy minden úgy legyen estére, hogy Balázsfalvi kelleme- mesen s jól érezze magát.

A műtermében, mely egyúttal lakószobája is volt, leleplezte az értékesebb képeket műtárgyakat, melyeket rendszerint födve tartott. Rendezgetett, tisztogatott. Nagyon díszesen akarta fogadni a barátját.

Volt egy hófehér csipkepongyolája, valami kínai vállal. Ezt vette magára, ebben volt legszebb. Pont kilenczkor rendben volt minden. Rendszerint ilyenkor szokott jönni Balázsfalvi.

Pontos volt ma is. Pont kilenczkor nyi- totts be az ajtót, elegánsan, komolyan, frissen borotválkozva, mint rendesen mindig, a mikor Rózsa asszonyhoz jött. Rózsa eléje ment, Melegen áradozva üdvözölte. Mégis az első pillanatban már úgy találta, hogy Balázsfalvi merev kissé.

A Hárolgiak Halfen.

Egy modern látókörű magyar költő kritikája Nagykárolyról.

Valahányszor a Gróf Károlyiak előtt való alázatos hasravágódást láttuk, mindannyiszor felforrt bennünk a vér: mire való ez a szolga- lelküség a Károlyiakkal szemben, amikor ez a család örökös kerékkötője Nagykároly város természetes fejlődésének. Hogy nem állunk egyedül ezen felfogásunkkal, bizonyság reá az alábbi véresen szomorú irás. Ady Endre elvembe vágó, gyönyörű munkája és a Pesti Napló vasárnapi száma hozta.

Sziv-alaku az én vármegyém, a nemes Közép-Szolnok és Krasznából forrasztott Szilágy, valami maradék az ős Sylvániából s itt én megint sokat vagyok mostanában. A Szilágy-szívnek ama csücskén élek, ahonnan csak egy köhintés a majtényi mező vagy sikság, ahogyan a történelmi retorika invokálja. Nincs sirattatóbb zuga Magyarországnak ennél mert bár Szatmár-Németi sincs messze, de hozzánk Nagykároly van közelebb. Ez: az állítólagos Karvaly és Kaplony-ősök, a Károlyiak histó- riaian központi s az ország pénzén dédelgetett fő uradalmi tanyája. És a Károlyi-család végezte el századokra ennek a környéknek a mivoltát, sorsát, melyen még az északkeletről sereglett zsidók sem változtathatnak. Nagykároly vásárait négy vármegye keresi, látogatja s Nagykároly az ő nagyrészében Károlyiak-tele- pitette, magyarosodott svábjaival, vergődő zsidóival ma sem különb egy mandzsuriai kis városnál. Ha ezeken a óriási s több vármegyébe hatoló birtokokon, a Károlyiakén, tudnak gazdagodni, ma ez a pompás földü vidék népes, gazdag és müveit. De még a gőzekét is úgy ismerte meg a Károlyi-birtokok egy része, hogy bérletbe került, talán zsidó kezébe. A kisebb, sőt egészen kicsi birtokos mindig a birodalmas Károlyi-földekre nézett s mert ott úgy gazdálkodtak, mint Texasban negyven év előtt, ez a vidék, ez az áldott vidék elvesztette régi hasznos népét s csak hiányosan pótolta silány másfajtával, leginkább oláhval.

S Nagykároly is, hiába Szatmárvármegye székhelye a Károlyiak hatalmából, a szabad Szatmár-Németi ma: igazi város, Nagyvárad- szerű. Város lett egyszerűen azért, mert nem nyomta a grófi áldás s mert lakosai nemcsak azt figyelték, hogy mit miveinek a grófi ispánok

Leültek a szokott helyre, a pamlagra egymás mellé, Balázsfalvi midjárt azt kérdezte — mit szól hozzá ?

— Nagyszerű, örvendetes, jó barátnők leszünk — mondta Rózsa.

Balázsfalvi megfogta az asszony kezét mint ahogy szokta, simogatta a keze fejét szeretettel s megcsókolta,

Rózsa engedte, de az az érzése volt, hogy ez kellemetlen neki.

— Erről le fogunk szokni 1 — gondolta s elvonta a kezét. Igen kedvesen, kecsesen tette, de mégis elvette a kezét. Balázsfalvi megérezte, valami keresztül nyilallott a szivén Egy haszáluyi keserű, kellememetlen érzés.

Rózsa a menyaszonya felől kérdezősködött.

Balázsfalvi láthatólag megörült s elkezdett beszólni róla.

Majdnem egy félóráig mindig beszélt.

Gondolatban még sohase foglalkozott annyit vele, mint most. Azzal a különös kérkedéssel beszélt, ahogy az ember a saját tulajdonáról beszélni szokott.

Ugyanazt a keserű kellemetlen érzést, mit előbb Balázsfalvi érzett a szivén keresztül nyilalni, most Rózsa asszony érezte egynéhányszor is.

Azután, hogy véget vessen a beszédnek, fagylalttal, gyümölccsel kínálta a vendégét. Maga is evett. S mikor már nem volt mit ennie, azzal foglalkozott, hogy Balázsfalvit figyelte. Arra a meggyőződésre jutott, hogy Balázsfalvi rut, csúnya ember.

— Hogy eddig észre sem vettem— gondolta. Ez az ember határozottan csúnya. A szemei véresek, az arcza, daezára hogy borotmezei munkák idején. És mert talán a Szatmár- Németiben települt német elem különb volt s jobb csatornácskákon ömlette vérét a magyar erekbe, mint a Károlyiak renyhe svábjai Nagykárolyban s a szomszédos falukban.

Hiszen van még mágnás-birtok más is a környéken, de valahány úgy gazdálkodik, mint a Károlyiak birtokán látták. Ne felejtsem el azonban, hogy a most már kissé oszló Károlyibirtokokon a biztos mezőgazdasági szeszgyárakon kívül van egy úgynevezett kender-gyár is. Ez a kendergyár — nagyon kicsi — a Károlyiak legnagyobb cselekvése azóta, hogy Károlyi-Kártevő Sándor működött, ha nem is a gyári szakmában. (Itt megint valamit le kell Írni: Rákóczi volt Magyarország első igazi iparpártolója, sőt iparcsinálója s még ma is van egy-két régi ház, ma már a Károlyi-grófok béres-lakása, hol valamikor Rákóczi hozatta külföldi mívesek keze alatt magyar iparosokat tanítottak ki).

Mennyi irnivalóm, igazságom lesz még nekem erről, de sietek ezúttal az apámhoz szólni, akinek birtokocskája száz kis magyar holdnyi. Hát én láttam egy ugyanilyen, de ötvenszer hitványabb humusu birtokot a bajor Prien mellett, egy-két órányira Münchentől. Parasztbirtok, hepe-hupás, minden tiz lépésnél változó talajú, de a kis birtok közepén van a tanyaház, mely különb, mintha Erdélyben ma is volna fejedelem s a fejedelmi kastélynál.

Tizenegy szobája van a bajor paraszti háznak s a két szegődött munkásnak (mert itt nincs cseléd) kettő jut ebből. Nyaranként még kiadnak idegen, nyaraló balekeknek négy-öt szobát, mert hát nem a lakás a fontos. De az istálló, amely márváuyoszlopos, villamos világi- tásu, húsz svájczi marha van benne s nyolcz pompás ló. A padlás két emelet magasságú s ott pihennek télen a motoros ekék, gyűjtő, arató s másféle gépek, s tiz villamos lámpát lehet itt is Rágyújtani. Parasztság, primitívség kedves korlátoltság, de minden haladás, újság és haszon. Ez az én bajor parasztom, akinek az ötéves gyereke is dolgozik, ötször annyit erőszakol ki ugyanannyi gyönge földjéből, mint az én Károlyiak szomszédságában kínlódó, elmaradt apám. De nincs is hetyke nagybirtok itt körül, nincs olyan nagy ur, aki azt gondolhassa: igy is ki- rályilag élek s miért vadítsam el s tanítsam ki a lentebbvalókat?

Csak a Lajthától kezdődik ez a szörnyű, tatárkodó gondolkozás, amely csak éppen enyhülni kezd mostanában s félni a politika eljövendő kényszerűségeitől.

Ez a Magyarország ma még a Károlyiak s a Károlyiék birodalma, mely elveszt minden jó és okos embert. Bocsánat, most jut eszembe,

vált, fekete, tüskés. A szája még férfinak is tulnagy és érzik rajta, hogy túlságosan élvezi a nikotint.

Balázsfalvi végre már nem tudott mit mondani a menyasszonyáról. Ekkor Rózsa uj téma hiányában az uj ruháit mutogatta meg.

Végre mikor ezzel is megvolt, egy ásítást nyomott el hirtelen s befödte kezével a száját.

Késő volt. Az ásitás ragadós. Balázsfalvi elkapta. Ö is ásított.

A zöld ernyős lámpa ma semmi kölönös hangulatot se keltett. A szépen festett vásznak az állványokon, a falakon, melyek a képzeletnek támpontot adtak, ma csodálatos szürke nyugalomban pihentek. Pedig még nem volt itt a megszokott válás ideje. — Alig volt tizenegy óra. Néhány perc szótlanul telt el.

Balázsfalvi fölkelt, az utazás fáradságait adta ürügyül, hogy ma ily korán távozik.

Elbucsoztak, lehetőleg röviden s láthatólag a régi formában, meleg kézszoritással.

Siettek, álmosak voltak. Az a vékony reménység szála, mely eddig a barátságukat öntudatlanul összefűzte, ma finomságánál fogva mely nem tűr el idegen érzéseket, megszakadt.

— Minden ember ilyen — mondta magának Balázsfalvi. — És akik ezen fölülemelkednek, most tudom csak, azok igazán szentek voltak . ..

Még aznap visszautazott a menyasszonyához, mint egyedüli hozátartozójához.

sr