Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-05 / 27. szám
N A GYKAROL Y Városi ügyek. — A polgármester szabadsága. Debreczeni István polgármester tegnap kezdte meg négy hétre terjedő szabadságát. Távolléte alatt a polgármesteri teendőket Hetey Abrahám polgármesterhelyettes látja el. — A szerbiai hús. Megírtuk a múlt héten, hogy a nagykárolyi husdrágaság enyhítésének megkísérlése czéljából Debreczeni István polgármester a szerbiai hús, illetve élősertés behozatalának módozatait tanulmányozta. Most arról értesítik a Nagykároly-t, hogy a helyi piacz szerbhussal való ellátásának kérdése egyelőre lekerült a napirendről. — A város birtokot szerez. Nagykároly város képviselőtestülete folyó hó 16-án d. e. 10 órakor rendkívüli közgyűlést fog tartani. A közgyűlés egyedüli tárgya egy birtokvételi ügy jóváhagyása lesz. Nehogy azonban túltengjen bennünk az önérzet: a város végre olyan helyzetben van, hogy birtokot is vásárolhat! Mindössze egy 5 holdnyi darab, legelőnek szükséges terület vétéléről van szó. A repülés gyönyörűsége és veszedelme. Elmondja Umlauff kapitány. Rittmeister Hans R. v. Umlauff, aki két bravúros úttal Bécsből Budapestre (amint a Die Zeit“ most pontosan megállapítja: 2 óra 21 perez 49 másodpercz alatt) és Budapestről Bécsbe (2 óra 22 perez 49 másodpercz) röpült és akit a császár azóta kinevezett az első tábori pilótának, a „Die Zeit“ junius 29-i számában elmondja a röpülése közben szerzett impresszióit. Ebből adunk a Népszava nyomán az alábbiakban szemelvényeket. * Kicsit mindig izgatott az ember — igy kezdi — amikor nagyobb röpülésre készül. Természetes ez; hiszen elvégre tudja az ember, hogy az élete forog, koczkán; nem a félelem ez, hiszen a veszedelmet szinte kihívjuk és az pompás dolog! Azt, hogy élünk, akkor érezzük csak igazában, amikor minden érzékünk, minden idegerőnk legnagyobb megfeszítésével érezzük az életet. — Helyet foglalunk a készüléken és alig kezd berregni a motor, hirtelen eltűnik az izgatottság. Csodálatos! Egyszeribe biztonságban érezzük magunkat és csaknem határtalanul bízunk a gépben. Mintha a, szférák zenéjét hallanók, amikor szabályosan működik a motor, egyre erősebben és egyre kábitóbban ; mást semmit sem hallunk, egyébre semmire sem figyelünk. Lélek szól a készülékből — és örömest hiszünk neki. — Még a földön gurul az aeroplán. Aztán a magasba szökken, mintha mágneses erő ragadná föl; egy ugrással. Magunk szökkentjük föl, támogatjuk a magassági kormánnyal. Az ujoncz nem is érzi azt a pillanatot, amikor a szilárd földről fölröpül, A készülék úgyszólván már gördülés közben elveszti a súlyát . . . . . . Leírhatatlan gyönyörűség: tovalebegni a levegőben. Itt-ott, szélcsöndes útrész- leteken keresztül, megengedi az aeroplán ezt a gyönyörűséget. Egyik kezem a kormányon, a másik az ölemben: sok kilométert röpültem már be úgy, mintha fotőjjben ülnék, elmerülvén a látnivalóban. Bűvösen terül el alattam a föld. Száz méter magasból úgy látjuk a földet, mint a gyermekjáték építőköveit. Ha magasabbra emelkedünk, egyre inkább átváltozik a föld földszine térképpé. A széles utakat fehér sávoknak látjuk; hébe-korba megvillannak a napfényben a folyók, a folyamok: az erdők buján zöldéinek és úgy látszanak, mint a krumpliföldek: a vasúti sínek eltűnnek, hacsak közbe-közbe egy-egy parányi vonatocska nem kúszik a síneken. Keressük az embereket, de csak nehezen akadunk rájuk; sokkal keskenyebb, sokkal kisebb felületet foglalnak el, semhogy nagyobj) magasságból könnyen szembetűnhessenek ; már az állatokat: a legelőkön a teheneket, az utczákon a lovakat könnyebb észrevenni. Budapest felé való röpültömben tehéncsorda fölött is átsuhantam; megtalálom-e a pásztort, gondoltam magamban és kimeresztettem a szemem; előbb a kutyát láttam meg, csak azután az embert ... . . . Gyönyörűség a lebegés, a nézdelő- dés és lelkesítő a súlytalanság érzése. A tova- áramló, tiszta, friss levegő tömege különösmód tüzeli az embert. Merőlegesen a gép alatt siklik tova a föld. Mérhetetlen nyugalom fogja körül a röpülőt, csak a motor kattogja egyhangú éles melódiáját: énekli a rettenthetetlen akarat himnuszát; ez az ének hatalmasan, egyedül terjeng a magasban . . . más hang nem hallható, emberi zaj nem ér föl oda. Nem hallottam eddig odafönt sem harangszót, sem állati lármát . . . ... De itt vannak a szélrohamok, amelyek nyomják, taszítják, sülyesztik a gépet és az embert Hogy melyek a legkellemetlenebb, a legveszedelmesebbek ? — nehéz választani. Legijesztőebbek azok a szélrohamok, amelyek ejtenek, lezuhintanak. Nincs másképp: esünk, zuhanunk a mélységbe föltartózhatatlanul, mintahogyan rossz álmokban sokszor átéltük, váratlanul, előkészület, figyelmeztetés nélkül; egyszerre csak zuhanunk lefelé. A motor egyre gyorsabban jár, ellenállásra nem talál a levegőben. Mondhatatlan csüggedés vehet erőt az emberen, amikor a mótor őrjöngését hallja. Ilyen pillanatokban a halált látjuk magunk előtt; a rémülettől megdermedhetünk. Manőver semmmiféle nem segít. A gép zuhan lefelé tiz, húsz, néha még több méterrel mélyebbre. Lukba akadt a levegőben, olyan helyre, ahol ritkább a levegő és nincs hordozó ereje és a gép zuhan mindaddig, amig ismét sűrűbb levegőbe ér, vagy amig a felülete elengedő levegőt préselt össze maga alatt arra, hogy megint legyen támasza . . . . . . Gondol-e a repülő a halálra, amely leskelődik rá? Úgy hiszem: nem. Nekem magamnak sohasem volt az a tudatom, hogy csak játszom az életemmel. A gépem teljes bizalommal tölt el. Ki gondol a halálra, akár csak az alatta levő óriási mélységre is, amikor az óczeánjáró gőzösön van ? Bízik a deszkában, amely hordja, a gépben, amely előbbreviszi... Amikor Wiener-Neustadtból elröpültem Sopronba, olyanforma érzésem volt, mintha lezuhannék ; csak egy másodperczig. Hirtelen, a czélhoz már közel, robbanást hallok. Mintha ágyudörgés lett volna. Rémülten nézek körül. A hordozósik felső szövete, amelyet a levegő magához szívott, elrepedt és rongyokban libegett. Egy szempillantás alatt jobbra dől az egész készülék. Csaknem egyidejűleg. Bizonyos, hogy elsápadtam. Fölbukkan alattam a fekete föld, önkéntelenül belekapok a léezezetbe, csakhogy valami szilárd tárgyba fogódzhassam. Láttam akkor a halál meredt tekintetét. De rögtön rá elkövetkezett a reakezió: megragadtam megint a kormányt és menekülni próbáltam a gyilkos zuhanás elől. Hiszen a mótor tovább működött, úgyszólván ezt kiáltotta felém : Bátorság! Nem tudom oly gyorsan leírni, mint ahogy mindez megesett. Másodperczek századrészei alatt. Megint urává lettem a készüléknek. De azért lelkem mélyéig megborzadtam. Igyekeztem mennél előbb földet elérni. Csak le, le! — ezt kiáltotta minden gondolatom. A földi talaj biztossága: Letagadjam az ijedelem mozzanatait? — ezek a tanítómestereink ! Nem fosztják meg bátorságunk, hanem gyarapítják tapasztalatainkat . . . Pályaválasztás előtt. Az esiyik érettségizett: Te milyen pályára mégysz? A másik érettségizett: A tenniszpályára megyek ma. Énen n csőmül. 14 párna és 4 dunyha. Az első nyári szenzáczió. A napokban az ország lapjai azzal voltak tele, hogy Szatmárm egy ének öt községét (köztük a szomorú hírnévre vergődött Ököritót is) egy csodarabbi járta be. A csendőrség megállapította, hogy Nisin Jafénak hívják és Törökországból jött elmaradott hitsorsosai közé, a kiket azzal terrorizált, hogy ha nem teljesitik minden kívánságát, egy év alatt mindnyájan meghalnak. Az első kívánsága pedig az volt, hogy a zsidótemplomba vigyenek neki 14 párnát és 4 dunyhát, mert profán házban és kevesebb ágynemű nélkül nem tud aludni. A hívek aztán ló hiányában maguk húzták a kocsit és a sok ágyneműt a templomba szállították. A csodarabbi aztán olcsó pénzért osztogatta a jó tanácsokat azoknak, a kik arra rászorultak. A csendőrség megmotozta és 1146 koronát, továbbá egy 1472 koronáról kiállított postatakarékpénztári könyvet talált nála. A letartóztatott csodarabbi kijelentette, hogy csakis gummike- rekü kocsin, a melynek kiadásait kész fedezni, hajlandó a szatmári törvényszékre menni. Miután büntetendő cselekményt ellene bizonyítani nem lehetett és a hívek tanúskodtak a mellett, hogy adományaikat a rabbinak önként adták, a bíróság szabadlábra helyezését elrendelte és a rendőrség kényszerutlevéllel elexpe- diálta az ország területéről. Hát ennek a czikknek a 14 párnáról, a dunyháról, a hívők kocsihuzásáról és a gummi- kerekü fiakerről szóló része amolyan nyári szenzáczió és a már népszerűtlenné vált fiumei ezápát, 3 fejű bornyut, stb. vannak hivatva pótolni. Tudósítónk jelentése szerint Nisin Jafé járt ugyan a falvakba, de semmivel se viselkedett különösebben mint a vándorló, úgynevezett csodarabbik szoktak. A párnákról, dunyhákról szóló história mese. Ilyen csodarabbik úgyszólván havonta megfordulnak a bigottabb zsidók által lakott falvakban, sőt nagyobb városokban is. Ez a kultúra szempontjából szomorú és szégyenletes dolog ugyan, de annyira köztudomású valami, hogy egyáltalán nem képez szenzácziót. Találkozás. Dn. Vetzák Ede (.A „Nagykároly és Ér mellék“ szerkesztőségében találkozik Dr. Gózner flekkel) Pardon! Uraságod olyan ismerős elöltem. Mintha már találkoztunk volna egyszer egy szerkesztőségben? Városi színház. — Egy furcsa terv. Tudvalevő, hogy Neményi Lipót, az északkeleti szinikerület uj igazgatója, csak 1912. év január 1-én kezdi mez Nagykárolyban a szinielőadások sorozatát. Egyesek nagyon messzinek találják ezt a terminust és arra való hivatkozással, hogy Nagykárolyban már évtizedek óta az őszi hónapokban mindig voltak színi előadások, mozgalmat akarnak indítani oly czélból, hogy rábírják Heves Bélát, miszerint a nagybányai, illetve a szilágy- Somlyói idény befejezése után, szeptemberre és október első felére jöjjön vissza társulatával Nagykárolyba. A mozgalom tervezői szerint ez nem ütközne jogi nehézségekbe, mert Neményi színigazgatói joga csak 1912. január elsejétől fog kezdődni. A magunk részéről nem helyeseljük e tervet, mert egy esetleges őszi színházi cziklus gyengítené Neményi téli időszakát és ezáltal veszélyeztetné az oly nehezen kivívott régi vágyunk megvalósítását: az állandó téli színjátszást. HÍREK. — Leleplezett emléktábla. Szatmárról jelentik : A szatmári-béke emlékére Szatmár város közönsége díszes emléktáblát készíttetett, amelyet a békekötés színhelyén, báró Vécsey Deák-téri házának homlokzatába illesztetett. Az emléktábla leleplezése vasárnap ment végbe díszes közönség jelenlétében. A megnyitó beszédet dr. Fechtel János, az ünnepi emlékbeszédet Bagossy Bertalan főgimnáziámi tanár mondotta. A leplezés után bankett volt. — Cseh Lajos távozása. Teljesen megbízható forrásból közük velünk, hogy a piarista rendkormány Cseh Lajost, a nagykárolyi főgimnázium igazgatóját a jövő hó folyamán elhelyezi Nagykárolyból.
