Nagykároly, 1910 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-23 / 47. szám
Nagykároly, 1910. november 23. V. évfolyam. — 47. szám. NAGYKÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlö-utcza 4. sz. Előfizetési árak; Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K.------ Megjelenik minden szerdán reggel. .= Fe lelős szerkesztő is laptulajdonos; ROSENFELD ZSIGMOND. 99 HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. nyilt-tér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. Szatmár contra Nagykároly. (*) Két város versengésének emléke kisért az ókorból. Nemes, szép verseny volt az. Magyarországon is tudunk egy ilyen kiélesedett versengést. Nagykőrös és Kecskemét között folyt a harcz. Becsülettel, becsületes eszközökkel. Ezek a városok csak vetélytársak voltak, nem ellenségek. Támadták is egymást. De csak szemtől-szembe. Sohasem hátulrólés orozva. Nyilt harcz, tisztességes küzdelem. Megérdemli, hogy kalapot emeljünk előtte. Az ókor és legújabb napjaink történelmének ezt a két képét egészen viszásan adja vissza a legújabb eset. Talán mondanunk sem kell, hogy Szatmár városáról s annak legutóbbi perfid orvtámadásáról van szó. Ez a város az, amely soha sem tudta mi az a tisztesség, mi a becsület, mit lehet, vagy nem lehet, mi illik és mi nem. Önző vágyainak és feneketlen gyomrának kielégítésére semmiféle eszköztől sem riadt vissza soha. Hazafiatlan volt mindig; csúszott, mászott a hatalom fénye után. Ennek a sugarai érlelték megannyira, hogy ma már azt hiszi, mindent szabad és mindent lehet neki. Támadásai állandóan Nagykároly ellen irányultak. Nagykároly az a város, amely már csak azért is megérdemli Szatmár gyűlöletét, mert történetének minden lapja hazafiasságról beszél; hazafias önfeláldozásról és a hazáért teljesített nagy, sokszor erejét meghaladó anyagi áldozatokról suttog szép meséket annak a városnak, amely viszont mindig kész volt köpenyt fordítani és egy fillér haszonért minden elvet, még a becsületet is habozás nélkül szegre akasztani. A szegény Nagykároly város, amely csak azért szegény, mert hazafias és becsületes tudott lenni, mindig büszkén vághatja azt szemébe a gazdag Szatmárnak és büszke felsőbbséggel piríthatja rá mindig Szatmárra a legnagyobb vádat, a hazaárulás vádját is. A becsületes koldusnak a felsőbbsége ez a gazdagságban duskoló gazember fölött. Szatmár nagyon is érzi az erkölcsi színvonalnak azt az alacsonyságát, amelyen Nagykároly alatt oly mélyen áll. A politikában azóta csak folytatta ezt az elvekkel való piszkos játékot, amelyből hasznot haszonra halmozott. De az még mindig nem elég neki, amivel elvtelenségét időközönként megfizették. Többre, mindig többre vágyik. Támadásainak czélpontja igy lett Nagykároly. így fejlődött ki az a harcz, amelyben Szatmár volt mindig a támadó fél s mi csak a védekezésre szorítkoztunk. Elragadozott Nagykárolytól mindent amit csak lehetett. Neki jutott igy a kir. tanfelügyelőség, övé lett a mértékhitelesítő hivatal és még számos ofyan intézmény, amely már jellegénél fogva is Nagykárolyt, mint megyeszékhelyt illeti meg. Hogy az ezekért folyó harczban mindig Szatmár lett a győztes, annak a mi a túlságos becsületességünk az oka és az, hogy soha sem tudtunk a harczmo- dornak olyan becstelen, csúnya fogásaihoz nyúlni, amilyenekkel Szatmár döfött felénk és soha sem tudtunk a hadviselésnek és a fortélyoknak olyan alacsony nívójához, illetve nivótlanságához leereszkedni, amelynél feljebb viszont Szatmár nem szokott emelkedni soha. Az egyetlenegy dolog, amiért mi is kinyújtottuk a kezünket, a törvényszék. És — bár ezt tehettük volna, — még a törvényszéket sem olyan formában igényeljük, hogy azt Szatmárról hozzák el és adják ide nekünk, hanem épen azzal az érvvel, hogy a szatmári törvényszéknek igy is túlságosan sok, szinte fel sem dolgozható munkája van, adjanak nekünk is, tehát a szatmári törvényszék meghagyása mellett, egy törvényszéket. így jár el egy becsületes ember, igy tett Nagykároly városa, mint egy becsületes város, ezzel szinte példát mutatva Szatmárnak arra, hogy ha valaki akar valamit, milyen formában akarhatja azt. Csakhogy kutyából nem lesz szalonna. Szatmár városa egy szégyenletes, kvalifi- kálhatatlan orvtámadással gazdagította bünlajstromát, megmutatva ezzel, hogy nemcsak a lelkiismerete, hanem az arczbőre is eléggé megkeményedett az idők folyamán. A Nagykároly múlt heti számában röviden megirta azt a csúnya ajánlatot, amelyet Szatmár városa tett a pénzügyi kormánynak. Nagykárolyban ugyanis a pénzügyigazgatóság elhelyezésére szolgáló épület ezen czélra alkalmatlanná vált és a pénzügyminiszter az épület bérletét felmondta. Alighogy megindultak az uj pénzügyigazgatósági épület felépítésére vonatkozó tárgyalások : kapta magát a jó szomszéd Szatmár, készített egy feliratot, amelyben felajánlja, hogy ha a pénzügyigazgatóságot oda áthelyezik, 12 évig ingyen helyiséget ad és fedezi az átköltözködéssel járó költségeket. Ezt a feliratot Szatmár városának törvényhatósági bizottsága készítette. Ugyanaz a törvényhatósági bizottság, amely a király 80-ik születése napja alkalmából a polgármesterek gyűlésének azon határozatára vonatkozólag, hogy a jubileum humánus megörökítésére minden városban árvaházat létesítenek, azt válaszolta, hogy szívesen csinál árvaházat, de csak — államsegéllyel! Az ilyen törvényhatóságnak az illem törvényeit kellene tanulmányozni. Mert ez a két szembeállított intézkedés, az árvaház és a pénzügyigazgatóság ügyében, már nemcsak illetlenség, hanem erkölcstelenség, perverzitás. Az az ajánlat, amit Szatmár városa a pénzügyi kormánynak, mint erkölcsi testületnek tett, nemcsak csúnya és íelháboritó Szatmár részéről, hanem egyenesen sértő a pénzügyi kormányra és magára a pénzügyminiszterre nézve is. Mert ha Szatmár feltételezi a pénzügyminiszterről, hogy ezt az ajánlatot, amelylyel Nagykároly város, aki pedig egyedül jogosult a pénzügyigazgatóságra, nem versenyezhet, a pénzügyminiszter elfogadja, akkor őt ez ügyben nem mint eljáró factort, hanem mint a saját bűntársát és bűnének részesét képzeli el. Mert a pénzügyminiszternek csak azt szabad tekintetbe venni, hogy kié a jog, kit illet meg a pénzügyigazgatóság és attól, akit megillet, neki azt elvenni nem lehet és nem szabad, ha még olyan erővel is csörgeti ajaénzes zacskóját egy olyan város, akinek ehhez a pénzügyigazgatósághoz semmi más joga nincs, csak az, hogy érte többet tud áldozni a hazaárulások dijaiból összeharácsolt pénzéből. Nagykároly anyagilag nem versenyezhet Szatmárral. Ezt mindenki nagyon jól tudja. Különösen Szatmár. Nagykároly nem bocsátkozhat bele egy olyan árverésbe Szatmárral, a hol az • elárverezendő tárgy anélkül is, a mi elvitázhatatlan jogos tulajdonunk. Nemcsak azért nem árverezhetünk Szatmárral, mert a már megtett ajánlatot sem tudjuk megismételni, nem hogy még tovább mehetnénk az áldozatokban, hanem azért sem, mert a pénzügyigazgatósághoz, bárhogy kerteljen is Szatmár állítólagos és képzelt jogaival, nekünk és pedig kizárólag nekünk van jogunk. Szatmár megtette az ajánlatot és igy az el is fog jutni az illetékes fórumhoz. Hagyományos leleményességéhez képest nem fog megelégedni azzal, hogy az ajánlat csak úgy szárazon jusson el a minisztériumba, hanem megmozgat minden követ és különösen minden követet arra, hogy ajánlata nagy protectióval járja meg az utat. Kelemen Samu és társai bizonyára igénybe fogják venni ékesszólásuk minden hatását ahhoz, hogy Szatmár diadalt arasson ezúttal is a már annyira kiszipolyozott Nagykároly fölött. Nem akarjuk hinni, hogy a már említett illetékes helyen komolyan foglalkozni fognak Szatmár ajánlatával; nincs jogunk feltételezni a pénzügyminiszterről, hogy ilyen nemtelen, csúnya geseftbe belemegy; sem a magyar államot még csak nem is gyanúsíthatjuk meg azzal, hogy a felajánlott ingyen lakasra más város jogainak egyenes letiprása és kifosztása által reflektálna. Mégis azonban, hogy odafenn, ahol hivatva vannak igazságot osztani és jogokat megvédelmezni az esetleges támadások ellen, kellően informálva legyenek a dologról, másrészt pedig, hogy a Kelemen Samu és társai protectiójának meglegyen az ellenhatása, feltétlenül szükségesnek tartjuk azt, hogy Nagykárolyban is megfelelő mozgalom induljon meg a pénzügyigazgatóság itt tartása érdekében. Deputácziót kell meneszteni a polgár- mester elén a minisztériumba, fel kell lármázni a kerület országgyűlési képviselőjét, aki mindezideig még nem tett
