Nagykároly, 1909 (4. évfolyam, 1-34. szám)

1909-11-17 / 28. szám

Nagykároly, 1909. november 17.

IV. évfolyam. — 28. szám.

NAGYKÁROLY

£ ia

Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGyKAROLyBfiN, Szölö-utcza 4. sz.

Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K.- ■ — Megjelenik minden szerdán reggel. ........■"■=

Felelés szerkesztő és laptulajdonos:

ROSENFELD ZSiGMOND.

HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „■nyilt-tér" sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza.

A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el.

KOSSUTH FERENCZ.

Irta: CSÁVOLSZKy LAJOS.*

Mélyen elborult lélekkel szemléljük ennek l a férfiúnak pályafutását. Ötven évig önkéntes számkivetésben élt apja, a megdicsőült Kossuth Lajos, a legerősebb jellemű ember oldala mellett. Azután apja koporsója kíséretében hazajött és itt nemzetének szolgálatába állott a függetlenségi zászlóval kezében, a personál unió alapján. Valamint apja meg volt róla győződve, hogy fia, nevével elveit is örökölni fogja, úgy nemzete is benne nemcsak Kossuth Lajos fiát, hanem Kossuth Lajos elveinek örökösét is látta. Rábízta magát és vakon követte.

De minél nagyobb ür választott el bennünket a gyászpompával hazahozott koporsótól, Kossuth Ferencz annál inkább kezdett kibontakozni abból a tiszteletet parancsoló fény- ködből, melyet apja meggyőződése és a nemzet közfelfogása Icörülötte szőtt. Lassan, lassan megmutatta a saját, természetes alakját, hihetetlen gyengének az elvek mellett, mohónak az önzésben. A kisértéseknek nem tudott ellent- állani. Rettenetes hiúsághoz, mértéket nem ismerő — s nem éppen tiszteletreméltó — ambicziójához kellő vagyonnal nem rendelkezvén, az elébe tartott perspektíva: excellen- ciás urnák, hatalmas miniszterek lehetni, váj- kálhatni az ország kincsesládájában, kegyeket osztogatni és folyton ünnepeltetni — megszedhette a mindennapi közönséges jellemet, Megismerte pártját, érintkezett az emberekkel s a mikor annak a tudomására jött, hogy ebben az országban az emberek egy nagy része önző vagy egy ügy ü — szélhámos lett.

Kezdett alkudozni, paktálni, leszerelni, visszaszivni és rövid tiz év alatt Magyarországnak négyszáz év óta fennen lobogó függetlenségi zászlaját, az ország egész függetlenségi pártjával egyetemben, odavitte meghódolásra az osztrák egységes birodalmat hirdető trón lábai elé.

Kossuth Ferencz öntudatosan cselekszi ezt. Szándékosan bolonditja az ország népét. Beszédeiben, vezórczikkeiben, verseiben, az apja könyvéhez irt előszavaiban, mindenütt és mindig homlokegyenest ellenkezőjét hirdette annak, amit most cselekszik.

Kossuth Ferencz praktikus ember, tudja a történelemből, tapasztalhatta az életben, hogy hazája szent jogaihoz ragaszkodni rendületlenül: csak halál után jutalmaztatik meg a nemzet által. Példa rá a saját apja, Ha az ember még életében hasznát akarja venni a politikának, akkor meg kell alkudni a körülményekkel, nem szabad ragaszkodni elvekhez, paktálni, engedni, hátrálni kell. Aki törni nem akar, annak hajlongani kell. Ha pedig azt akarja az ember, hogy mikor hajlong és fordul, akkor is törhetetlennek lássék, hát hazudni, ámítani és csalni kell. Ezt teszi Kossuth Ferencz.

Kossuth Ferencz nagyon jól ismeri a történelmet. A történelem azt tanitja, hogy a nép nem a bolonditókat üti le, nanem a becsületes politikusok buknak el. Ez teszi őt vakmerővé a bolonditásban, de ez fog nekünk is erőt, bátorságot és kitartást adni, leszedni róla az álarczot és a bolonditás meztelenségében állítani az ország elé.

Tapasztalni fogja nemsokára, hogy a Kossuth névben nagy erő rejlik a függetlenségi eszmékért való küzdelemben, de nem lesz benne erő, ha Bécs szolgálatában áll.

A „Kossuth“ név nagy becsben áll a hálás magyar nép előtt. E nép azonosságában rejlő erőforrást ne használja fel tovább a hiszékeny magyar nép elbolonditására.

Lehetetlen megengedni, hogy Kossuth Ferencz ily gyalázatosán bitorolja e név „nimbuszát.“ Hogy ennek a névnek, mely szenvedéseinkben vigaszunk, borús napjainkban reKét pap . . .

Két pap jutott a mennyországba fel, Szemükbe’ makacs szenvedély ragyog, Mindkettő szikrázó csatára kel:

Hogy melyikük vallása jobb ?

Mosolyg az Ur — mosolya oly szelíd I „Szolgáim, legyen vége a vitának I Megkérdem én a népek ezreit,

Milyen vallás hát, amit ők kívánnak ?“

S alátekintett. Lenn homály, zavar, Kétségb’esés, mely vad örvényt kavar. Egy káosz volt csak hajdanába — most Millió szívben látja a káoszt.

S a hogy a mennyek küszöbére lép, Kérdezni: mily vallást kiván a nép; Egy szót ért csak az iszonyú zsivajból, Egy kiáltás zúg milliónyi ajkról,

Nagy kérdésére ez a felelet:

— Kenyeret I

Kálmán Miklós.

Veta férjhez megy.

Irta : Stettner Tamás.

Az óra, mely most fut tova fejem felett, őszszálat keverve sötét fürteim közé, egy régi, kedves emléket vet fel a lelkemben. Csodálkozom magamon. Hogy is juthatott; eszembe ez az emlék? Hisz odakünn ólomszinü novemberi fellegek Kavarognak a város felett s idebenn, a hónapos szobámban, egyedül vagyok. A magány pedig nem a jó. a kedves emlékek szellemidézője.

De hát megnyugszom mert igy van. Bennem, ki annyit láttam már az életből; bennem, ki megtanultam olyannak ismerni az embereket, aminők; igen bennem, most elültek a sötét színek és a fejem felett bágyadtan ketyeg a falra akasztott időmérő. Valami meg- magyarázhatlan varázs az, ami- e perczekben a reális élethez szegődött toliamat fogva tartja, részben pedig arra kényszeríti, hogy papírra rójja a halvány, a szelíd színekkel átszőtt történetet. Egy leány, a Veta, történetét.

*

Szegény, szomorú volt a Veta, de szép. Fehér arczára láthatatlan betűkkel, de mindenki által könnyen leolvashatóan irta fel az élet a leányának nyújtott szenvedéseket, amely a Veta szelíd lényén végigömlött. A Veta szivében volt egy könyekkel, befelé csorduló, emésztően forró könyekkel gondozott sir, melyre a mindenről lemondó leikéből csendeden hullottak perczről-peczre a gondolat szomorúan fehér őszi rózsái. A mi Vetánk már semmit nem várt az élettől, de azért fényes szemekkel küzdött a megélhetéséért. Azután mikor senki nem láta, mikor az éjszakák rideg mementókként lehelték az alvók fölé az elmuménységiink, esüggedéseink között bátoritónk és lelkesítőnk volt, hogy ennek a névnek a „nimbuszát“ most fia odaadja nemcsak minden piszkos rumos üveg gyalázatos reklámozására, de az ország legszentebb jogainak elárulására is, lehetetlen az közönyösen nézni.

Azt írja Kossuth Ferencz egyik czikké- ben (természetesen mikor még nem állott a 67-es közösügyes alapra) hogy:

.Valahányszor egy lépést teszek a közélet terén, aggódó ihlettel gondolok, mit mondana ő (apja) hozzá?“

Pedig tudhatná, hogy mit mondana ő azokról, akik a közösügyes rendszert támogatják . Megírta könyvében:

„Tüzes vassal szeretném homlokára sütni a bűn bélyegét minden egyesnek, akinek e közösügyes rendszer átkának szétszórásában része van“ — mondja Kossuth Ferencz.

Kossuth Lajos meghalt, az már nem sütheti fia homlokára a bűn bélyegét, de oda fogja sütni a nemzet. A hazugság és hiteha- gyottság bélyege homlokára lesz sütve egész életére.

A „Kossuth“ név kedvéért sokat megbocsát a magyar ember. De azért ne higyje Kossuth Ferencz, hogy a „Kossuth“ név minden gyalázatosságot eltakar.

Kossuth Ferencznek semmi köze most már Kossuth Lajoshoz. Az iratait örökölte, azokat eladta az Athenaeumnak. Ereklyéit örökölte, azokat eladta a múzeumnak. Elveit örökölte, azokat eladta Bécsnek. Kossuth Ferencznek semmi köze többé Kossuth Lajoshoz. Ami őt Kossuth Lajoshoz csatolta, azokat ő jól értékesítette. Hagyjon bókét most már Kossuth Lajosnak.

*A nagynevű publiczista és volt országos képviselő tavaly, közvetlen halála előtt irta e sorokat.

lás mindennapos próbáit, akkor a Vetából is felszakadt a nagy kérdés:

— Hát nekem csak könyes éjszakákat ad az élet ?

Ilyenkor egész testében megrázkódott. Elült benne minden szelídség, el a csendes lemondás és ereiben vadul száguldott, zsibbasz- tóan keringett a kielégitetlen vér. Agyában lázitó gondolatok kergetődztek és kaotikus forrongással vágyódott az után, amit nem az istenek, de az emberek vonnak meg ostobán önmaguktói. Veta ilyenkor, az éjszakában minden poklokon keresztül élni akart.

És jöttek a hajnalok. A szürke virradatok s a Veta a küzdelmektől fáradtan, elcsigázva álmokba szenderült. A napsugaras reggelekre pedig hófehér ágyából mindig a szelíd, a mindenről lemondó Veta kelt fel újra a kenyér utáni mindennapos hajszákra.

Tavaszok jöttek uj reményeket hozva. És minden nyár lehervasztotta az uj reményeket, melyekre a télbe. forduló utolsó őszi nap minden esztendőben egyformán ráborította a fehéren csillogó halotti takarót.

Mindenki szerette a Vetát és mindenki beczézte az élő Madonnát, aki hallgatagon járta a Golgotáját. De azt nem kérdezte meg tőle senki:

— Veta I Akarsz a feleségem lenni ?

Miért ? Talán féltek ettől a szépen szomorú és szomorúan szép leánytól ? Nem. Nem ő benne, a körülményeiben rejtőzött a reális, az életből szakított ok.