Nagykároly, 1908 (3. évfolyam, 1-35. szám)
1908-01-29 / 5. szám
NAGYKÁROLY. is erről, mint a csuka. Ellenben hétről-hétre undorító módon dicsérik a „nemzeti kormányt“, amelynek, — eltekintve attól, hogy az egész országot Bécs jármába hajtja, — Nagykároly város a legelhagvottabb mostoha gyermeke. Mi magunk se hisszük, hogy a nagyközséggé való visszafejlődés eszméje megvalósuljon. Mert így, nyomorogva bár, de mégis csak élünk. A nagyközséggé való visszatejlődés pedig egyenlő volna az öngyilkossággal — A nagykárolyi ingatlanforgalmi illeték A Nagykároly megírta annak idején, hogy Dr. Adler Adolf városi képviselő-testületi tag inditványt nyújtott be a nagykárolyi városi képviselő-testülethez, melyben azt javasolta, hogy a Nagykárolyban adás-vevésre kerülő ingatlanok vételára után 1 °/o városi illeték rovassák ki. A képviselő-testület megbízta a tanácsot az erre vonatkozó szabályrendelet tervének elkészítésére. A tervezet elkészült és kinyomatva a képviselőknek e héten fog megküldetni. — Hajsza a magyar zsebek ellen. Vészi Józsefről, a „Budapesti Napló“ szerkesztőjéről két évvel ezelőtt, az úgynevezett darabont-világban, a „honmentők“ orditozása idején sok szó esett itt Nagykárolyban. Az idők változása folytán a homályba tűnt Dr. Kovács Dezső, a „Szatmárvármegye“ volt felelős szerkesztője foglalkozott vele folyton. Dr. Kovács Dezső végtelenül haragudott Sternberg Ottóra, a „Szatmármegyei Közlöny* akkori szerkesztőjére. Nagyon megakarta sérteni Sternberget, hát elnevezte Vészi Ottónak. Mi volt a bűne Vészinek ? Az, hogy már akkor leleplezte a „nemzet vezéreinek* politikai szélhámos szándékait. Hogy boszulták meg magukat az azóta a husos-fazekok köré sereglett „nemzeti vezérek“? ügy, hogy Vészit egy pár héttel ezelőtt Berlinbe küldték külföldi-rekláin- csinálónak. Csekély 300,000 koronácskát kap Vészi a „nemzeti kormányától, amiért, az ő zsebpolitikáját a külföld előtt egy-egy hírlapi czikkel menteni igyekszik. És ezt a horribilis summát közpénzekből fizeti a „nemzeti kormány“ Vészinek. Ezek után érthető, hogy miért kell az uj adóreform utján az amúgy is már kiszipolyozott polgárság adóit emelni . . . — Befagyott küldöttség. A nagykárolyi képviselő- testület, amelyet joggal lehet 40—-50 pár csizma és ünneplő kalap czéltalan összehalmozásának nevezni már régebben elhatározta, hogy a Nagykárolyban létesíteni szándékolt polgári fiúiskola czéljaira megfelelő államsegélyt kór és ennek kieszközlésére küldöttséget meneszt fel Apponyi miniszterhez. Ám amint a várostaták kijöttek az újonnan pingált gyü- lésteremből, azonnal el is felejtették az egész ügyet. A küldöttségnek még hire-hamva sincs. És ez természetes is, mert egye meg a fene az egész tanügyet, mikor disznótorra járhat a magyar. Szatmár város alig hallotta meg, hogy akarunk valamit, már is sietett bennünket megelőzni. Gyűlést tartott és a gyűlés után egy hétre már fenn is járt a küldöttség a miniszternél. Természetesen polgári fiúiskolát kértek. Meg is fogják kapni és akkor a nagykárolyi polgári fiúiskolának hosszú évtizedekre kámpecz. A Luby csemeték hadakozása. A „nemzeti éra“ uj tisztviselői. Hol marad a fegyelmi vizsgálat? Ember legyen a talpán, a ki a Dr. Luby László szatmármegyei aljegyző, ifj. Luby Géza árvaszéki ülnök és négy kereskedelmi utazó között végbement menyasszonyát. No szegény Csobán Tera, ez is több ütleget fog kapni, mint jó szót! De hát Csobán Tera belebolondult a vad emberbe. Hozzáment és el is töltöttek egy pár esztendőt, hogy milyen boldogságban, az az ő dolguk. Itt kezdődik voltaképen az én történetem. Ekkor cseppentem ebbe a falucskába, ebbe a plébániába. Gyönyörű tavaszi reggelen sétáltam a kertben (Ez a hatalmas diófa, mely most ránk borul, csak gyönge csemete volt még akkor!) Szombat volt: a vasárnapi prédikátióra készültem. A nagy elmélyedésből egyszer csak egy félénk, halk Dicsértessék keltett föl. Csinos menyecske állott előttem. Valóságos gyerekasszony. — Ide utasítottak a kis tisztelendő ur után — mondotta. (Kis tisztelendőnek hívtak, mint fiatalabb káplánt.) — Mert hát nagy bajban vagyok, — Micsoda bajban ? — Kezét csókolom: az uram váltig azon van, hogy írassam rá a vagyonomat. Mert hogy az enyém az a házacska, meg az is, a kis földecske . . . — No hát azt ne cselekedje, jó asszony. Ha olyan nagyon erősködik, hogy Írassa a nevére, akkor bizonyosan rosszban töri a fejét! Á menyecske ötölve-hatolva babrált a kötényével : —- Igen ám, de abból veszedelem lesz, ha én azt neki megmondom. Mert hát tetszik tudni ki az én uram? — Nem tudom biz én, menyecske. — Nem? Azt hittem pedig, ismer a kis tisztelendő ur. Mert hát a Giricz Péter az én uram. Biz ez egy kicsit meghökkentett. Halottam már gonosz hírét a falusi Herculesnek. De hát nem akartam a menyecske előtt a tekintélyt eljátszani. Amit mondtam, megmondtam. — Menjen csak haza szépen, aztán ne tágítson. S ha az ura rátámad, mondja meg neki nyíltan, hadakozás részleteit megtudná állapítani. A hány szemtanú jelen volt, mind másféleképen mondja el az esetet. Annyi azonban tény, hogy az összes hadakozó felek alapos verést kaptak. Az esetet a Lubyak inszczenirozták s ezért bocsánatot kértek a kereskedelmi utazóktól, akik ennek következtében a rendőrséghez beadott panaszt visszavonták. Az ügy tehát a lovagiasság szabályai szerint be van fejezve. Kellemetlen eset volt, szó sincs róla. Nem lett volna szabad, hogy megtörténjen, mert noblesse oblige. Mindazonáltal hasonló e-et borközi állapotban bárkivel is megtörténhetik. Erkölcsileg tehát nincsen- nek diskreditálva a Luby fiuk, mert botlásukat az indoktalanul megsértettektől való bocsánatkéréssel korrekt módon igyekeztek jóvátenni. De az éremnek másik oldala is van És itt már nem lehet, nem szabad elnézést gyakorolni. Arról van ugyanis szó, hogy az adózó nagy közönség pénzéből fizetett vármegyei tisztviselők 2—3 napig, anélkül, hogy szabadságot kaptak volna, távolmaradtak hivatalaiktól, nem dolgoztak, hanem duhajkodtak. Ebbe már a nagy közönségnek is van beleszólása és joggal kívánhatja, hogy a hivatalos kötelességeiket elmulasztó tisztviselők ellen fegyelmi vizsgálat tétessék folyamatba és annak folyamánya- ként szigorúan megbüntessék őket. És ez a fegyelmi eljárás még ma sincs megindítva. Kiváncsiak vagyunk rá, hogy egyáltalán meg lesz-e valamikor is indítva, mert most kérem a „nemzeti kormány“ ügyel fel a megyei közigazgatás ideális menetére . . . Tulipán Árpád álma Abbáziában. Rémes álom szállt felettem. Azt álmodtam: kefe lettem, Melynek minden szőre-szá/a Nagykárolyba hazaszáHa. Létemnek hát nincs alapja, Hiányzik a kefe lapja, Mit otthon akkor ettek meg, Mikor engem kineveztek. Őh jaj, óh jaj! iegint konviktust akarnak. Vadászat az olcsó népszerűségre. Már megint menteni akarják Nagykároly városát. Ha az operette-szerü mentési tervekkel sokáig igy haladunk, akkor — ma-holnap komikum dolgában lepipáljuk Mucsát. A város zilált pénzügyi viszonyait újabban egy konviktus létesítésével akarják rendezni. Ne tessék kaczagni kérem, ez komoly dolog! Egy konviktussal, amely húsz gyermekre rendez- tetnék be. Aki kétkedik eme híradásunk valóságában, az olvassa el Dr. Vetzák Ede ügyvédnek a polgármesterhez a konviktus ügyében intézett beadványát A polgármester a beadvány tárgyalására bizottságot hivott össze, amelynek tagjai Hetey Ábrahám főjegyző, Dr. Adler Adolf, Dr. Ántal István, Csipkés András, Cseh Lajos, Dr. Lucz Ignácz, Rooz Samu, Stróhmájer Ferencz és Dr. Vetzák Ede. A bizottság hosszas eszmecsere után elvben elhatározta a konviktus létesítését. Dr. Vetzák Ede a konviktus létesítését úgy akarja megoldani, hogy ennek czéljaira egy egyesület alakuljon, melynek tagjai bizonyos tagsági dijat fizetnének, ezenkívül a gimnáziumi tandijak felemeléséből 600 koronát, városi segélyből pedig 400 koronát kér. Tehát fizessenek a nagy károlyi szülők a gimnáziumba járó gyermekek után az eddiginél magasabb tandijat, fizessenek konviktus-egyesületi tagsági dijat és hogy a városi segély kiutalható legyen emeljük fel a 97%-os pótadót csak azért, hogy esetleg 20 vidéki szülő havonta egy-két koronával olcsóbban láthassa el a nagykárolyi főgimnáziumba járó gyermekét. Megjegyzendő, hogy az a húsz gyermek, aki a konviktusban elhelyezhető volna, igyis-ugyis a nagykárolyi gimnáziumba jár. Most ezek szegényebb úri családoknál, özvegy asszonyoknál vannak elhelyezve, akiknek ez némi jövedelmet hoz. Hát igy akarják Nagykárolyban rendezni a pénzügyi viszonyokat! A „Magyar Király“ kávéházból. — Rettenetes idő! Alig van Nagykárolyban egy olyan ház, ahol valaki beteg ne legyen. — Hát ez csak természetes. Mert, aki ilyenkor nem beteg az egyáltalán nem egészséges. A munkásbiztositó-pénztár csődje. Pénztár pénz nélkül. A „nemzeti kormány“ diadala. A „Kerületi Betegsegélyző és Munkásbiztositó Pénztárak“ létesítését a „nemzeti kormány“ egyik legnagyobb szocziális alkotásának tartják. De csak a műhazaífyak, mert azok akiknek állítólagos érdekében ez a törvény megalkottatott: az iparosok és az ipari munkások, tudják hogy az egész törvény egy fabatkát sem ér. Hanem igenis megszaporitotta úgy a munkáltatók, mint a munkások kiadásait. A törvény 1907. évi julius 1-én lépett életbe, annélkül, hogy a végrehajtására vonatkozó intézkedések kiadattak volna. Ä régi betegsegélyző pénztárak egész szervezete felbomlott és keletkezett egy chaosz, amelyben senki sem tud eligazodni. így van ez az egész országban, de különösen a „Nagykárolyi Kerületi Munkásbiztositó Pénztárnál, ahol az orvosok sztrájkja valósággal lehetetlen állapotokat teremtett. A pénztár ma-holnap becsukhatja a boltot és a kulcsot átadhatja a Szatmármegyei Orvosi Szövetség nagykárolyi fiókjának. Orvosi dijakra a jelentkező tagoknak naponta 60—80 koronát ad ki. A táppénzek naponta a fenti összeg háromszorosára is felmennek és ezzel szemben a tagjárulékok csak nagyon kis mérvben folynak be. A pénztár állandóan üres és kilátás van rá, hogy a pénztár tisztviselői nem fogják megkapni február havi fizetésüket, mert nincs miből fizetni. Még rosszabb lesz a helyzet 1908. február 1-től kezdve, amikortól a tagjárulékok felemeltetnek. A pénztár vezetősége ezt a szomorú helyzetet terjedelmes jelentésben már régebben feltárta felettes hatóságának, a Budapesten székelő Országos Munkás-betegsegélyző és Baleset-biztosító Pénztár hogy én tanácsoltam: ne írasson rá egy talpalatnyit se, a földjéből, egy téglát se a házából. A gyerekasszony, aki látnivalóan szörnyen szepegett az urától, meghatott hálálkozások után haza is somfordáit. Én pedig bevonultam a szobámba, hogy papírra tegyem a prédikátiót, mit a kert sugalt nekem. Ez a bűbájos biblia, amelyet nem próféták Írtak, hanem maga az Isten. Amelyben a betűk: a virágok. Javában irok — amikor hallom, hogy valaki ugyancsak becsapja a kaput. Valakinek a léptei alatt ugyancsak dong a tornácz padlója. Jön a Giricz Péter! A nyitott ajtón keresztül láttam a vasgyuró félelmes alakját. A komor bikának nincs olyan járása. Még a szeme is vérben forgott. Jött nekem egyenesen szó nélkül, mint a fekete felhő, mely hirtelen fölgomolyog az égre és egyszerre kitör. Mondhatom, hogy nincs az a biztositó társaság, amely akkor biztosította volna az életemet. Engem azonban megmentett valami. Egy ötlet villant át az agyamon. Felállottam az asztalom mellett, s kifelé mutattam a folyosóra: — Megálljon, kend. Menjen vissza, ott künn felejtett valamit! A paraszt csakugyan megállott. Hogy ő valamit kinn felejtett? Ugyan mit? Szétnézett a szobában, sőt nem állotta meg. hogy ki ne forduljon a folyosóra, s ott is körül ne tekintsen. Aztán zavarodottan állott elém: — Nem feledtem én odakünn semmit! Én szigorúan, élesen néztem a szemébe. — De igen a köszönést ott künn felejtette kend. Mert azt csak tudnia kell, hogy ha a papjához belép, hát köszönni kell! Hát ez kihozta a sodrából az én emberemet. Zavarában lekapta fejéről a kalapját és elkezdte forgatni a kezében. És meghökkenve dadogta: — Igenis . . . hát . . . Dicsértessék a Jézus Krisztus. — Mindörökké Ámen. Jókor mondja már kend! Olyan régen járt az iskolába, hogy elfelej ette, amit ott tanult, amit a gyerekek is tudnak ? Hát mi lesz magával, ha én azt el mesélem, hogy kend az am- bituson kereste a köszönést, amit a papja szobájából künn felejtett ? Még majd nótát csinálnak kendről 1 Vége volt már az én emberemnek, az elevenére tapintottam. Azt se tudta már, mit beszél. Ökögött- bakogott, hogy igy-ugy, az asszony . . . Utoljára is kifakadt: — Ej! Elküldöm a feleségemet az jobban tud az úrral beszélni. Csak arra kérem a tisztelendő urat, el ne mondja senkinek azt a dolgot. Még csakugyan nótát csinálnak rólam — s akkor oda lesz a becsületem! Hazakullogott, s nem is bolygatta többet az asszonyt, hogy írassa rá a vagyont. De még a baka- fántoskodással is alább hagyott. Talán attól félt, hogy ha én is meg tudom, hogy rosszul viseli magát hát elárulom a titkát, s akkor a falu szájára kerül még az iskolás gyerekek is kicsufolják . . . A plébános letette a török császár pipatóriumának is díszére való csibukot, melyet fenékig szívott, s mosolyogva fordult vendégeihez : — Látjátok, ilyen a paraszt. — Ez a gyenge oldala. Nem fél a virtusos ember az ördögtől se. De attól, hogy kinevetik, az ördögnél is jobban fél. Ha becsukják, azzal nem esik folt a becsületén. De ha nevetségessé válik, ha nótát csinálnak róla, egyszeribe oda a becsület! Sa» Ede.
