Nagykároly, 1906 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1906-09-19 / 18. szám
Nagykároly, 1906 szeptember 19. I. évfolyam. 18. szám. ; NAGYKÁROLY ■■ _ r AL TALANOS ERDEKU TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Wesseiényi- utcza 22. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 K, félévre 3 K, negyedévre ' egy hóra 50 f, egyes szám ara 20 fillér. ■----- Megjelenik minden szerdán. / ös zerkesztö: POZSONYI GÁBOR. Felelős szerkesztő: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadótivatalban és Somossy Miklós ur dohány feltőzsdéjében jutányosán vétetnek fel. „Nyilttér“ sora 40 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. Egyes példányok kaphatók Eigner Simon és Csókás L. könyvkereskedésében. A városi képviselötesületröi. Bármennyire valljuk is magunkat az újkor feltétlen híveinek és bármennyire is ismerjük el az egyenlőségi elv teljes jogosultságát, azért nem szabad és természet szerint nem is lehet úgy értelmeznünk ezt az elvet, mintha a társadalomban mind egyformák lennének az emberek. Természet szerint, mondhatjuk, mert mint mindenben, úgy a társadalmi életben is a természet törvényéit kell irányadókul elfogadnunk, már pedig mikénthogy a természetben vannak kiválóbb és közönséges teremtések, úgy a társadalomban is mindig lesznek nemesebb és közönségesebb emberek, csak azzal a különbséggel, hogy az emberek, mint lelkes teremtések, csakis a lélek ielsőbbsége szerint tarthatnak jogos igényt a kiválósági czimre s azért a mily mértékben jogbitorlónak tekintendő az, aki közönséges vagy éppen romlott lélek mellett kiválósági helyet foglal el a társadalomban, épp úgy polgári és erkölcsi kötelesség megadni a tisztelet és elismerés adóját annak, aki lelki fenség által méltóvá tette magát a tiszteletre és elismerésre. Alkotmányos államokban a szellemi arisz- tokráczia van hivatva első helyet foglalni el a társadalomban, elsőnek kell tehát lennie az erények gyakorlásában, mert a szellemi arisztokráczia képezi a nemzet fejét, neki kell lenni a szemnek, a mely világit, a szájnak, a melylyel a nemzet szól, a főnek, mely az egész nemzet javára szolgáló tanácsot oszt és a fülnek, a mely a nemzet szavát a fejbe és a szívbe vezeti, ez — képleg szólva — a szellemi arisztokráczia hivatása alkotmányos államban és ha beletekintünk a történelembe, azt lógjuk találni, hogy a mily merékben a szellemi arisztokráczia megfelelt e magasztos hivatásnak, ugyanabban a mértékben virágoztak és erősbültek az illető nemzetek s viszont a mily mértékben vétett e magasztos hivatás ellen, ugyanabban a mértékben satnyull és cseneveszült el maga a nemzet és ez nem is lehet másként, mert hiába munkálkodik a kéz, ha a fő helyes irányba nem vezeti munkálkodását es hiába halad a láb, ha a szem előre nem világit neki és hiába beszél a szív, ha a fül nyelvét nem érti és a vége az, hogy bomladozik a szervezet es feloszlásnak indul az élet. Miként van az, hogy 3 társadalomban annyira elharapózott a fényűzés, az üres for- maiság, a gőg és a hiúság ? És hogy e társadalmi mételyek leginkább ama nemzetekben találhatÓK fel, melyek a műveltség alantas fokán allanak? Miért nem fejlődtek és terjedtek a nemzeteknél a nemes társadalmi erények, minők például a jótékonyság, a művészet és irodalom pártolása és a tudományért való lelkesedés ? És miért találjuk az említett korhaszló jelenségeket ugyanabban a mértekben a nemzetek testén rágódni, a mely mértékben az illető nemzetben a felső és alsó osztályok közt életerős középosztály nem létezik ? Azért, mert e nemzeteknek nincs szellemi arisztokrácziája, vagyis .helyesebben: azt érvényre jutni nem engedik. Elfásult, megrögzött előítéletek, merev társadalmi elkülönítése a szellemi fölénynek, nem engedik át a megillető helyet, a minek kárát aztán első sóiban az illető nemzet s csak kisebb mértékben a leszorított társadalmi arisztokráczia vallja. Alkotmányos államban azonban a társadalom nincs akadályozva abban, hogy a szellemi arisztokrácziának átengedje azt a vezérszerepet, melyet a nemzet felvirágoztatása érdekében juttatni kell neki. A társadalom dolga azután mérlegelni az érdemeket és tehetségeket és csak olyan férfiaknak juttatni a szellemi vezérszerepet, a kikről méltán feltételezhető, hogy a köz, a haza javát fogják előmozdítani. Nagykároly város közéletében egy nehány egyén kivételevei, nem a szellemi arisztokráczia vezet. Újabban kizárólag a pénz jogán tolakodott fel egy nehány alak, akik a társadalmi élet vezetését maguknak vindikálják. Városunk társadalma pedig, nem tudjuk, közönyösségből-e, avagy korlátoltságánál fogva, megsem kísérli, hogy ezeket az önérdek haj- hászókat lerázza nyakáról. Ez az egyik oka, hogy városunk Magyar- ország rendezett tanácsú városai között köz- gazdasági tekintetben a legutolsó helyet foglalja el. Haladásunknak, fejlődésünknek másik kerékkötője a városi képviselő-testület. Ennek a testületnek választott tagjainak 2/3-ad része oda nem való egyénekből áll. Nem a közbizalom spontán megnyilatkozása, hanem a választásoknál szemérmetlenül folyó korteskedés, etetés-itatás, apró személyi érdekek révén lettek képviselőkké. Ezeknek összes ambitiója abból áll, hogy haláluk után gyászjelentésükön a városi képviselői czim is oda legyen nyomtatva. Ha egyesekben meg is van a jóakarat a köz érdekében való munkálkodáshoz, — pedig kévés van ilyen — ezen akaratuk érvényesítéséhez nincs meg a kellő intelligentiájuk. A képviselő-testület — egy pár lateiner ember kivételével, nálunk úgyszólván a polgármesterből áll. A többiek egyszerűen szavazó gépek. Innen van az, hogy a képviselő- testületben, a képviselők körében alig és csak nagy ritkán merül fel oly eszme, mely a közérdeket volna hivatva eredményesen szolgálni. T Á R C Z A. Féltékenység. % Féltékenyek vagyunk mi egymásra nagyon; Te énreám, én terád, édes angyalom. S e bűn miatt bűnbe esünk: Egymás után leselkedünk. Tudom én jól . . . ha könnyen hagynám magamat: Szeretnéd elszeretni a kis fiamat. S irigykedel alattomban, Hogy már engem szeret jobban. Sőt mi tűrés, tagadás, — én is igy vagyok (A kis álhatatlanban én sem bizhatok !) Haragszom, hogy: ilyen adta, Mért az anyját — pofozgatja ?! Ha csókolom zsörtölődsz: „hagyj békét neki! Mikor tudod, szegényke, hogy nem szereti!“ . . . Hanem, ha te kézbe kapod, Csaknem agyon csókolgatod! — így bizony mi egész nap féltékenykedünk. Én Istenem, bocsásd meg, ha mit vétkezünk! . . . S a vitánknak legszebb véget Vessen a Te nagy, isteni Bölcseséged! Szabolcska Mihály. A „halál hírnöke“. Irta: Pozsonyi Gábor. Sajátságos gondolatok szállják meg azt, aki őszi alkonyaikor magános szobájában ülve, hallja a hulló száraz falevelek zörejét, látja az estfényt aszkóros vörössel eltűnni az éj homályába. Önkénytelenül elkomolyodik, az emlékezés szárnyain visszaszáll a múltba, átéli mégegyszer létének eltűnt örömeit és bánatát Majdan lerántani törekszik a jövő rejtélyes fátyolát; sző terveket, melyeknek szentelni kívánja egész jövőjét s látni véli a küzdelmeket, melyeket még át kell élnie czéljának elérése kedvéért; eközben szobáját sötét homály lepi el, de azért szövi tovább terveit; összevonja szemöldökeit, mikor a nehézségek riasztólag merülnek fel előtte, vagy pedig derült, csöndes mosoly száll ajkaira, mivel teljesülő vágyainak fátyolképei kezdenek előtte derengeni. A mély csöndben, mely környezi, mindinkább kidomborulnak e bűvös képek. „Tik, tak, kip, köp“, hangzik akkor mellette tompán, rejtélyesen. Az álmadozó ábrándjaiból felriad. Mi ez ? kérdi önmagától, megdöbbenve. Ah, a szép álomképek eltűntek egyszerre, mint egy daemoni hatalom szavára s helyüket az előítéletet, a babona rémei foglalták el, megfagyasztva a vért ereiben, kiűzve őt csendes szobájából. Ki tudja, minő gondolatok gyötrik? Lépjünk be mi az elhagyott, sötét szobába. Semmi, legkisebb nesz se hallatszik. Legyünk csöndesen. „Tik, tak, kip, köp“ — hangzik ismét. Kimért, rövid szünetekre ismétlődik az egyhangúlag, tompán. Nem képzeletünk-szülte agyrém ez, tisztán halljuk, de felfogni nem vagyunk képesek, honnan jön e rejtélyes kopogás, mi idézi azt elő? _______________' „Ez a halál hírnöke“. Ezt súgta fülünkbe egy a gyermekkorból örökölt babona, melytől teljesen menekülni nem birtunk. „Az, aki ezt hallja, annak nemsokára ütni fog halálának órája, annak menthetetlenül vesznie kell“' Remegve hallja e rémes kopogást az öreg anyóka, amint őszi este ott ül kandallójának pislogó lángja előtt. Mélyen felsóhajt a kedves betege fölött őrködő anya, vagy családapa ; hogy is ne ! jelentkezett a „halál hírnöke“, betegének vesznie kell. De mi, kik nem hiszünk e rémekben, fürkészszük a rejtélyesség okát. Gondosabb megfigyelés után rájövünk, hogy a rejtélyes hang egy régi képkeretből hangzik felénk. De mi idézheti elő ? A fa gyors száradása nem, hisz ama keret vagy harmincz év óta csüng ott; vagy a nyirkosság duzzasztja fel s annak következménye az ? Az sem lehet, mivel a duzzadó fa pattogása egészen máskép hangzik és nem ismétlődik szabályosan időközönként. Apróra kezdjük vizsgálni a régi keretet s azt számos apró lyuk által megrongáltnak találjuk s e lyukak egyikében nagyitó üvegünk segélyével parányi rovart veszünk észre. íme, ez a kísérteties jós, mely néha egész családot hosszú időre mély aggodalomba ejt, egy igénytelen, közönséges rovar, mely minden házban található, különösen ott, hol a gerendázat régi, vagy ahol ócska fabútor van. így okoz a babona előítéletes, tudatlan embereknek bajt minden lépten-nyomon s mégis, még ma is sokan vonakodnak a természettudomány segélyét igénybe venni, félve attól, hogy az igazság eme kérlelhetetlen hirdetője megsemmisíti szép, de gyakran hínárba vezető hazug ábrándjaikat. Az ily szánandó emberek inkább kiteszik magukat a nevetségességnek, azon kellemetlen helyzetnek, hogy rémületbe ejtse egy mindennapi, de előttük isme- retlen természeti jelenség, egy kis rovar, mely a legHúsz thy Zoltán fényképésznek Ko8suth>ntcza 5-ili s/.úmu »«.jilt házánál |PC kizárólag e czélra épitett gyönyörű szép műterme öltözőszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll.
