Nagykároly, 1906 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1906-08-08 / 12. szám
Nagykároly, 1906. augusztus 8. 1. évfolyam. 12. szám. Előfizetési árak: Egész évre . . 6 K — f Fél „ • • 3 „ - „ Negyed „ . . I „ 50 „ Egy hóra . . — „ 50 , Egyes szám ára — „ 20 „ / ÁLTALÁNOS ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések a kiadóhivatalban^).So- mossy Miklós up mossv íviiKius ur\ dp,lTafjy>' ^ „ , fotozsdéjeben vétetnek fel. „Nyilttér" sora 40 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: FÖSZOrkOSZtÖ ! POZSONYI GABOR. Nagykárolyban, Wesselónyi-utcza 22. szám. Felelős szerkesztő : RÓSENFELD ZSIGMOND === Megjelenik minden szerdán. ----------= Kéziratokat nem adunk vissza. Egyes példányok kaphatók Eigner Simon és Csókás L. könyvkereskedésében. Szatmár fészkelödik. Harcz a nagykárolyi törvényszék ellen, Alig mozdultunk meg, hogy ősi városunk régi jogos igényeinek kielégítése, a törvényszék visszaállítása czéljából az első lépést rneg- tegyük: Szatmár már is elkeseredett harczra készül ellenünk. A riadójelt, dr. Kelemen, — Szatmár város barnabőrü követe, az „aranyszáju“ Samu adta meg. „Valóságos merényletéről, „alattomos támadásiról fantáziáinak oda át, amit a mi kezdeményezésünkre akarnak ellenük elkövetni. Miért e kétségbeesés? Azért mert mi is élni óhajtunk, mert nem akarunk elrothadni, mint a fenyő a mocsárban, mert felébredve az évtizedes álomból, követve a korszellem intő szózatát, haladni, fejlődni, erősödni akarunk. Szatmári laptársaink a sértő gyanúsítások egész tömegét zúdítják nemcsak városunkra, de a kormányra is, úgy akarván feltüntetni a törvényszék visszaállításának ügyét, mintha az nem a visszás állapot megszüntetése, az égbekiáltó jogtalanság orvoslása, a parancsoló közszükséglet folyománya, hanem a jogosulatlan protekczió hatása és a nagy emberek etetése volna. „Ha „Nagy“-embereket etetni kell, eszeljenek ki a számukra finomabb (?) eledeleket, mint a milyen Szatmár városa.“ Ezt egyik szatmári laptársunk Írja és aztán igy folytatja: „És etessenek egyszer már olyanokat is, akik évtizedek óta előre megfizették a lakoma árát.“ Ez a rövid, de velő. n mondás elárulja, hogy Szatmár éhes, azért neheztel reánk. Ha nem csalódunk, a vármegyei székhely áthelyezésével jóllakna egy darab időre. Kiváncsiak vagyunk azonban, mivel fizette meg Szatmár előre az általa annyira óhajtott lakomát? Talán avval, hogy „évtizedek óta“ állandóan szabadelvű képviselőket liferált az országházba? Szatmár város felj?.jdulása, nemcsak hogy nem jogos, de határozottan nemtelen kapzsiságra valló roszhiszeműség, mert hiszen naiv- ság volna gondolni is arra, hogy a szatmári törvényszék a maga teljes egészében helyeztessék vissza Nagykárolyba, hanem igenis arról van szó, hogy Szilágy, Szabolcs és Bihar vármegyék egyes hozzánk gravitáló részeinek összekapcsolásával városunkban is létesitessék törvényszék. Ez, — bár elismerjük, hogy a szatmári törvényszék területének nagyságát, személyzetének létszámát némileg csökkentené, -— Szatmár érdekeit lényegesen nem sérti, ellenben a mi jogos igényeinket kielégítené és nagyban hozzájárulna városunk és az érdekelt vidék közgazdasági és kereskedelmi életének felvirá- gozásához. Hosszú ideje, úgyszólván vétkes gondatlansággal türtük, hogy Szatmár városa, vármegyénk ezen telhetetlen papzsákja, a minket, mint a vármegye ősi székhelyét jogszerűen megillető minden kultur-intézményt erőszakkal magához ragadjon és ezen naiv jóságunkat most azzal akarja megköszönni, hogy harczra készül ellenünk oly ügyből kifolyólag, amelyhez neki voltaképen semmi köze nincs. Legérdekesebb ez ügyben, hogy mig Szatmár m^r is tüzzel-vassal dolgozik ellenünk, a megyerendezésről illetékes helyen még állítólag mitsem tudnak. — Dr. Kelemen kérdésére a belügyminiszter kijelentette, hogy a kormány ezzel a tervvel ezideig nem foglalkozott, ha azonban azt mi kérnénk, kénytelen volna kérelmünket teljesíteni. — Helyes. Mert 1848. óta, de különösen 1867. után hazánkban egy hatalmas áramlat keletkezett, melyből impozáns alakzatokban bontakoznak ki a városoknak független, művelt és vagyonos elemei, t. i. a városok polgári osztálya és ha igaz az, már pedig igaznak kell lenni, mert történelmi tényen alapszik, hogy Magyarországot egy ezredéven keresztül fegyverrel kezében a magyar nemesség tartotta fenn és oltalmazta meg, úgy bizonyára az is igaznak fog bizonyulni, hogyha valamikor a haza megvédésének és megtartásának ezen szent kötelessége a polgári elem vállaira nehezedik, ezek dicső elődeik példáját követve, szintén megfogják oltalmazni a hazát észszel, tudással és műveltséggel, de fegyverrel is, ha kell. Ugyanazért nagyon rósz tanácsot adna az akár a kormánynak, akár a törvényhozásnak, aki azt állítaná, hogy az ilyen műveltséget, függetlenséget és vagyont magukban összpontosító városokat fejlődésükben akadályozni kell, ellenkezőleg Huszthy Zoltán fényképésznek Kossiith-utcza 5-ik számú saját házánál gflET kizárólag e czélra épitett gyönyörű szép műterme öltözőszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll. T A K C ZA. Én. — Zelmához. — — Unalmas, mégis azon kezdem : Valamikor rihgattak engem. Talán bölcsőben ; mondjuk : ott, Hiszen ez megszokott. Dadám — nem volt, de nem is kellett: Karó minek a kóró mellett ? De lélek-csordultig volt részem A bus dajkamesékben. Felnőttem, mint a vadvirág, Melynek ágya a nagyvilág: A mező, rét, erdő, liget; Hisz ott teremnek a színek ; Jártam az utczát, egyre jártam, Otthon voltam a porban, sárban, 8 a lelkembe nyáréjszakákon Ott született az első álom. És csöndben, mint a rózsás hajnal Ölelkezik a kelő nappal, Rázkódás nélkül, észrevétlen Tovaszállott a gyermekségem. A dajkamesék fogyva-fogytak, S az álmaim megszaporodtak, És igy telt el ifjúságom. Álomra jött egy újabb álom, Az egyik jött, a másik szállott, Valóra — egy se válott. De minek is ott a valóság, Hol nyilának az álomrózsák ? A földet többé nem találtam. Felhők között álmodva jártam Az ábrándoknak tarka mezején; — Ez voltam én. * Ami virágnak az eső, harmat, Ami visszhangja a szónak, dalnak, Ami himpor a rózsalevelén, Az vagy te nékem : szerelem ! Vak a fénysugárt úgy nem kívánja, Hívőt az Éghez úgy nem vonja vágya, Mint ahogy én kívánlak, Mint ahogy vágyva-vágylak, Éltetve romboló nagy érzelem, Bus szerelem! . . Álmaimból csak romok maradtak. Hol én vetettem : mások aratnak ; Mögöttem sivár, üres pálya S lelkemre még se hat a vádja. Mert nem veszett el annak az élet, Aki megértett, szerelem, téged! És aki tebenned mindent látott: Koldusként járhatja a világot, Dusabb az mégis, mint egy király. Más üdvöt az élet hiába kínál. Lehunyom a szemem s közömbösen járok, Eltaposok kéjjel minden szál virágot; Kinevetem, aki szépért, jóért hévül, Te vagy a szép, te vagy a jó egyedül! Az én lelkemet csak te tartod fogva, Bus szerelemnek bus illúziója; Csak téged látlak, csak téged vágylak, A túlvilágra is elmegyek utánad, Ha hivogatolag intesz felém ! Ez vagyok én. * t Illúzióként rohan az élet. Érzem a fagyos, a néma véget,- Érzem : talán már nemsokára Hamu borul az izzó lángra. Nyitva a sir és befogadni készül. Óh, én nem félek a sírtól, végtül! Nekem az a hely nem lesz rideg, Nem fagyasztja meg az érzéseimet. Én ott is élek, ott is égek, Én ott is vágylak szeretni tégeti! — Egy eltemetett szerelmi mámor, Egy árnyék, égve szerelmi vágytól, Fel-fellobbanó láng a sir fenekén! — Ez leszek én! Oabriello. Hangulatok. Tapasztalás. Jártam az erdőt és mezőt, a bányák mélyét és a bérezek csúcsait. Czéltalan bolyongásomban űzött a múlt, hivott a jövő. És mentem mendegéltem, megrakva csalódással, eltelve reménységgel. Egyszerre csak egy fenséges tájkép tárult föl előttem. Azt hittem, a Claud-Lorrain ecsetje elevenült meg s képzelete valóvá lett. Csodaszép otthont láték magas kerítés között. Lombos fák szelíd árnyéka borul a lugasokra, melyeknek folyondárja enyhe illatot lehel. A tó partján, liliomok és nimfeák között bizalmas egykedvűséggel lépegetnek a vizi madarak. Kövér szirmú rózsákon önfeledten ringatja magát a fénybogár s a kis patak széléről mosolyogva kandikál felém a szelíd szemű nefelejts.
