Nagykároly és Vidéke, 1918 (34. évfolyam, 1-53. szám)
1918-02-27 / 9. szám
XXXVi evtuíyam. Nagykároly, 1918. február 27. 8-ik szayi. RW ^5 ÜDÉK T Á R S A D A LMI H E T I L A P. íí a g ykar o J y v a HüőÜKSíesi árai Egész évre....................................12 — !»»> F»l< vre ....................................6 Nr > yedévre...................... 3 gy es szám .... 30 Tanítóknak egcsz < vre . 10 o s h i v a t a 1 b s hirdetése Ine k k ö z 1 ö n y e. miss de re ^«efslsl&n. Fääzerkcs/tö felelős szerkesztő: Dr. AiUor Adolf Sédéi Károly. La »tulajdon»»* -t-. kiadó . a „Nagykárolyt PcJöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széehenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentő nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Hyiiv'.f.r sora 50 all. Kéziratot nem adatnak vissza- Hadi özvegy. Irta : Marcjitay Imre. . ... A háború első esztendejében remeg- vé áldoztuk fel ífThünk könny» it az emlékezés szomorú oh árán;- hu találkoztunk * ' . - ' > V, * kisírt szemű Lá'Mbs, szomorú asszo- nyokka'-,>kfkbez %fájó szívvel kopogiatott be a puskás, b.. gy 'áíadja.'az utolsó rő- ésaszinvi pöi. Ar^JAböt u szenvedéseitől meggyötört le küu <v mind» n szeretet« szállott ezekre az asszonyokra, mert az ölök bí'iia , szenvedés és hiábavaló visz- sz- várss k»seiü jegyét láttuk arcukra -beírva. 1.wir*"•** ’** A szemükből kihulló könny összefolyt a mi könnyeinkkel, lelkűk sóhaja együtt szárnyalta át a levegőt ami sóhajunkkal, reményük a mi reményeink- ke» csókolod/. U és ha remegő karjaikat a m.-S'Zeség f lé tárták, mi is szereltük volna magunkhoz ölelni az egész világot. A banaioüiiek a-szouya, a megpróbáltatások szon.oru enibire volt a nő, kinek Ilikét ronggy., lépte a háború zivatara. A kis kapu sno t is itt áll, a ház ajtaja most is nyitva van, a hitvesi nyoszolya most is meg van vetve puha párnával, selyem takaróval, ele csak a sötétség kandi .ál be az ablakon. Csak a képzelet szólja memorcsókjait. Egy egész világ összedob, s a romhalmaz alól csak a sötét halál nyújt gdj sárga karját. A múlandó élet röpke éveiben köny- tenger oslromolja a muskátlis ablakot, mámoros andaiíó zene helyett csak keserű sirás, göVcsös zokogás, fájdalmas, soha be mm hegi'dő sebek véres csörgedez ése zavarja meg a kis lakás halotti csendjét. Ha kenyérért sóhijt a kisded, könnyet kap h» lyette, ha anyacsókra vágyik, csak siró ajak zárja le lázas száját, is szeretet? Hol van az igazság? Hol van az emlékezés fehérszárnyu örök madara, ha minden jóság kihal a földön. Cifra ruhás, kacagó asszonyokat látunk, kik nem tudják felfogni magasztos voltukat. A társadalom féltő gyöngyei leltek volna, ha megtudták volna őrizni az emlékezés szent kegyét, ha feltudták volna fogni: mennyire fájt a halál jeges mezők kemény kőszikláján, forró délnek tikkasztó hevében, puska golyónak zenélő muzsikája mellett. Szomorúan tapasztaljuk, hogy — sajnos — a hadiözvegyek egyrésze hadi- tyuk lett, — mindenkinek prédája, semmije. Meglépett rongy lett a bibor helyett, átka és fekélye a társadalomnak a szerető megnyugvás, boldog és büszke engesztelődés helyett. Ha megharsan a kürt mindennél hatalmasabb riadalommal utolsó nagy ítéletre, lelki találkozóra, milyen szégyenkezve fognak menni ezek a hadiözvegyek ! — t Asztalos György életrajza. (Folytatás.) A kiváló szónoki sikert aratott és hitéről bátor bizonyossággal vallást tevő esperes alig ér haza a történelmi jelentőségű kerületi gyűlésről hívei közz , máris álladóin adódik, szomorúságában mélységes, megnyilvánulásában impozáns, méreteiben a gyászos nemzetet felejthetetlen gyásszal sújtó alkalom, hogy hazafias lelkének fájdalom viharától szaggatott szárnyaival lengje körül a „legnagyobb magyar“ Széchenyi István emlékét, azon gyászünnepély keretében, melyet a nagykárolyi kaszinó a kormány tiltakozása ellenére ápril. 26-án tartolt. Á legnagyobbhoz méltó emlékezés volt ez, melyben a megdöbbentő gyász úgy feketéiéit, mint orkán zúgásától összevert lebegek szive ; a keserűség úgy sirt fel, mint magára hagyatott árva zokogása ; a vigasztalás úgy csengett, mint ezüst harang; a bit úgy biztatott, mint anya gyermeket; a remény úgy csillogott, mint napsütésben fürdő fiai?1 §r-' FÉNYKÉPÉSZETI MŰTEREM! Készítek mindennemű FÉHYKÉPEKST Zseill fényképész. ___5 Nagykároly, Deák-tér é. (Spitz-házban.) eg yszerűtől a legelegánsabb kivitelig. ha az apát hívja, c-ak a zord halál lengi ü ringó bölcsejét . . L Aztán a megélhetési kényszer tündét*-hálóval vonja be a vérző sziveket. Az ajkak elcsitulnak, és dolgos'asszonyi lojzek szorgalmasan összehordják az élet kenyerét. A kisdedek altelejtik a szomorú lidök Icgke.-erübb órája1, mert a munkából hazatérő édes anya angyali jóságad hajol föléjük, őrangyalként tarja ki karjait és üdvözítő anyai csókjában az api szeretete is egyesül. . . . . így gondoltuk ezt el, mikor az első fekete ruhás asszonnyal találkoztunk a hideg utcák ásiloxó során, így gondoltuk el, mikor a templom oltára előtt megcsókolták a hin es szőnyeget. De az idők változásával, megváltoznak az emberek is. A sirás kacagássá változott, az emlék megfakult és az uloísó rózsaszínű levelező-lap kikerüli az útca porába, hol hamarosan megemésztette a mindenseg sara. A kis lakás!) in dehogy is van sirás, uj laké ütötte olt fel tejét, akit a társad aló mbar „szeretőnek“ nevezünk. Még a hideg északon és a forró délen nem pihentek el az ágyuk, a honvéd még nem törölte le véres szuronyát és lelkében a halál félelem nem halt meg még teljesen és az o tisou hagyott kis lakásban, hosszé évek fárasztó gyümölcsösében ideger tarolja le az édenkert csillogó almáját A véres honvéd még utolsót hörög, oda haza már cigányzene mellett rriula az asszony, elszálló lelke még itt lebeg a ház felelt, de emléke e'őtt már örökn be van zárva az ajtó. Véres testét még nem őrölte meg az enyészet és hitvesi már is idegi n ajakról szedi a szerelem nek csókjait. Keserű emlékezések szó moru napja ez, mikor papírra vetjük a; irT‘i7niim\rlúü Kna crn'r’i f íTúf HrJ van í
