Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-01-17 / 3. szám
2 NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ. ki külföldre, -a pénzünk értéke a német pénzzel szemben rengeteg veszteséget szenvedett. A magyar pénz értéke mintegy 25 százalékkal csökkent a háború alatt a német pénzzel szemben. — Ez egyrészt rettenetes drágaságot idézett elő minden téren, de másrészt egyenesen veszélyes előkészület a jövő békés gazdasági életre, mert a diszparitást igen nehéz kiegyenlíteni hosszú éveken keresztül. Már pedig Magyarországnak, a magyar iparnak, kereskedelemnek és termelésnek egyéb munkája lesz a háború után, mint a diszparitás kiegyenlítése. Kétségtelen tehát, hogy a jövő gazdasági életre is igen nagy kihatással lenne, ha ez a mai állapot megmaradna. A kormány v tiiaimi rendelete tehát már >a jövő útjait egyengeti s ha pillanatnyilag egyes dolgokban nehézségeket is fog okozni, ha érezni is fogjuk, hogy egy hatalmas világháború kellős közepén élünk, akkor is mindig csak arra kell gondolnunk, hogy két célt szolgálunk, amikor visszatartjuk magunkat a fölösleges élvezetektől: egy közelebbi célt — a dicsőséges győzelmet és egy további célt — a boldog jövőt. Elmentek a színészek. 1917. jan. 17. Teljes három hónapi ittlét után fel- kerekedett a ‘szinésztársaság tovább ment. Az utolsó esték előadásai már a szülészek bucsu-estéi voltak. Hétfőn búcsúzott a Neményi pár, a derék igazgatóék, a nagyközönségtől, a túlontúl telt háztól. A „Három a kis leányt adták“ harmadik pompás, összevágó, gördülékeny előadásban. Jókedvvel, vidáman játszott minden tag, különösen kitűnő jókedvében volt Thurzó Margit és Nemé- nyiné. A zugó tapsvihar őket s általában a főbb szereplőket, no meg hogy el ne felejtsük, a vidáman búcsúzó direktoré- kat nem is tudjuk hányszor hívta a lámpák elé. Szóval a bucsuzás oly meleg volt, oly soká tartott, s oly nehéz vala, — hogy igy csak olyanok bucsuzkodnak, akik egymást — hogy is mondjuk csak, — megértették és megszerették. Igen 1 e nehéz vérzivataros időkben 1 Sok kedves, derült percet, órát szereztek a közönségnek, s legalább azon rövidke időre feledtették velünk e rettenetes világégést, s abban gondjainkat, aggodalmainkat: igen, igen elsimitgatták a borút a homlokunkról. Jól tettétek! Köszönjük néktek! Ép azért nem nyitjuk ajkunk szigorú kritikára, amint nem nyitottuk máskor sem, akkor sem, amikor talán . . . Ej de hagyjuk! Ne mártsuk toliunk tinta helyett véietlenségből sem az ür- mös fiaskóba. Szóval meleg volt a bucsuzás. A közönség sajnálta, hogy ilyen hamar (teljes három hónap után!) elmennek a színészek, a színészek is sajnálták, hogy itt kell hagyni a hálás, jószivü nagykárolyi közönséget, no meg talán egyikmásik még a nagyközönség mellett más valakit is úgy, de úgy sajnált itt hagyni, hogy szinte belefájdult a szive, a lelke. Hogy kit — megsúgná ezt nekünk a kis Jávor Tóni szomorú nótája . . . A vasúthoz is kikisérték a jó ismerősök s barátok a távozókat. Véletlenül e sorok Írója is ott volt, s tanúja volt az ottani bucsuzkodásnak. Ott már, nyomott volt a hangulat, nem hangzott a vidám kacaj, a bohó tréfa, a hangos beszéd. Hiszen csak pár rövid perc, s röpíti a gőzmasina a társaságot^ messze-messze uj otthonba, uj világba, uj deszkákra. Be is szól már Pákái bácsi, mire a direktor bácsi az ismerősöknek még egyszer meghatottan néhány köszönő szót akar, próbál mondani, de hiába, nem tudja a szerepét, belesül, mert most igazán, igazán a szive legmélyéből akart mondani valamit . . . de megmondta a keze meleg szorításával, ebből megértettük, igazán megértettük. Felkerekedett az egész társaság, s beszállt ép az étterem előtt álló szakaszba. Ámde aki még is itt akart bu- csuzkodni, azt ridegen és hidegen visz- szatessékelte a rideg reglama, amelynek élő megtestesítője volt a szuronyos baka. Mondjuk, hogy okosan tette! A felhevült búcsúzó kebleket megmentette a hűvös téli éjszakán egy alapos náthától. Ám a kemény, acélos eljárás, mégis csak csöppented egy icike-picike kis ürömcseppet az elválás melegségébe — érezte ezt mindenki. No de sebaj! A száguldó vo- vonat röpítette az örökké bolygókat messze tova, mi meg haza ballagtunk, haza, s feledtük az ürömcseppet, feledtük a keserű percet, s várjuk a közeli kedves viszontlátást, már— hisszük és reméljük — e földindulás után. (R. K.) HÍREK. Kitüntetés. Tóth Imre tüzér, Tóth Károly helybeli iparos polgártársunk fia, az orosz harctéren az ellenseggel szemben tanúsított vitéz magatartása elismeréséül a kis vitézségi éremmel lett kitüntetve. Eljegyzés. Lörincz György polgártársunk leányát: Bözsikét, eljegyezte Óbis Lajos gyógykovács. Uj honvédállomásparanosnok. A m. kir. kassai honvédkerületi parancsnokság a helybeli honvédállomás, őrkülönitmtny és Vöröskereszt kórház katonai parancsnokságával Okruezky Zoltán népfölkeíö főhadnagyot bízta meg és őt Kassáról városunkba áthelyezte. Vizsgatétel. Bucsek Kálmán népfölkelő főhadnagy, a helybeli vasúti állomás köztisztelet és.becsülésben álló katonai parancsnoka, az államtudományi államvizsgát Kassán kitüntetéssel letette. Csak a legnagyobb elismerés illeti a derék tisztet, aki óriási elfoglaltatása mellett az éjjeli és a pihenésre szánt órákat használta fel arra, hogy a vizsgára elkészüljön, amelynek letételéhez szívből gratulálunk! A koronázás napján a királyné előtt hódoló magyar hölgyek között volt özv. gróf Károlyi Istvánná szül. Csekonits Margit grótnőt valamint gróf Károlyi Gyuláné szül. Károlyi Melinda grófnő is. Újévi üdvözlet megváltás. A kraszna- bélteki körjegyző úrtól 8 koronát kaptunk a Vöröskereszt-egylet nagykárolyi fiókja részére, mely összeghez Dr. Nádai Lajos 4 koronával, Fugel István és Soltész József urak 2—2 koronával járultak hozzá. Az adományokért hálás köszönetét mond az egylet vezetősége. A koronázás alkalmából városunk küldöttségeként Lochmájer Márton és ifjú Gindele Ignác jelentek meg a budai várban. ,,Éljen Magyarország 1“ s a2 orosz „urra urra“ kiáltásai vegyülnek a himnusz' szivetlágyitó imájába: „balsors akit régen tép — hozz reá j vig esztendőt“ s a vad csatalármában elhal a j dal, egész belsőm remeg, gégém fotogatja j valami, hiszen ott közvetlen előtem uj orosz tartalékok rohamoznak „urra-urra-urra“ és átkok, szitkok, jajkiáltások, nyögés, hörgés meg a rémséges géppuska s gyalogság tűz mind a vad kézitusát környezi. A közepén ágyuk — ezekért folyik az j őrjöngő küzdelem — mely viharzó éljenben j némul el. A miénk a falul Horozzanawielka! és csak csendes nyögés és égyes kiáltások j „üsd fejét, hogy meg ne sántuljon!“ vegyülnek a prüszkölő tűzvész sistergésébe, egyes lövések, rövid géppuskaberregés és ime heves orosz srapneltüz hull az égő falu füstölgő romjaira, az oroszok elhagyták a falut és most lövik, hogy mi ne mehessünk be. Hej, de két oldalt megkerülve üldözzük a visszvonulókat. A sö-; tétben lovainkat jó darabra hátul hagyjuk és megyek törzsemmel a hullákkal és haldok- j lókkal borított csatatéren előnyomuló csapata- ( imát követve tarlón és száradon ut nélkül haladva. Egy égő eríőőrí lakban orosz hullák sisteregve sülnek s az égő lest penetráns szaga tölti el a füstös levegőt, sorokban megégetett pokrócokon a parázsban feküsznek és főinek ! Sebesültek voltak és már nagyrészt megszene- sedtek, a közelben megállunk s én egyedül egy erdőcske sarkáig megyek, hol fájdalmas nyögést hallok. Igen, ott fekszik valaki és kezeivel tördeli a bozót gályáit. Odasietek. — Ki a^? — Jaj Istenem, meghalok ! — Mi bajod, fiam? — A fenséges ur? — Igen, fiam! Maradj nyugton, futok és hozok segítséget, elviszünk a segélyhelyre ! Üterét keresem, nincs ! — Ne tessék elmenni 1 — Jaj Istenem meghalok, egy szavam van még . . . tessék meghallgatni, mig beszélni tudok . . . úgyis végem lesz hamar. Letérdelve, fejét karomra támasztom: — Mit akarsz, fiam? •— Én meghalok ... a hazáért . . . és . . . ez . . . boldoggá . . . tesz! A fenséges ur pedig éljen a hazáért ... és ne járjon ilyen golyózáporban, azzal hazánkon nem segit, ha agyon lövik! ... Jaj nekem édes Istenem, de fázom fenséges ur . . . ez az utolsó kérésem . . ., de borzasztó ez a hideg, már a szivemet is megfogja ! A jó Isten áldja meg a fenséges urat ... a jó Isten . . . meghalok én Istenem ! Megnehezedik teste — remeg — és el- nyujtózik, üveges szemei kinyiinak, kialszik az élet fénye bennük — meghalt. — Szemeit lezárom s lassan leteszem az élettelen szép fejet és köpenyével befödöm a hőst — megyek — de szava mindig a fülemben cseng.. Fazekas István, a szegény földműves ott nyugszik a Fodwart Kosarki-i erdőcske sarkán. — Hány ilyen nagy lélek költözött el ismeretlenül e nagy tusákban, gyermekeit a legnagyobb Ínségben hagyva ? Az éjfél is elmúlt, mire a küzdelem tecsendesült — a szántáson ledőlök egész törzsemmel —- a dermesztőén hideg éjszakában. Egy nagyobb hantra leteszem fejem és folyton hallom a haldokló hörgő, ziháló hangját: — „én meghalok a hazáért------------“ és én, mint egy ima fakad lelkem mélyéből: „Ti otthonlevők, kik nem is sejtitek, hogy ml a háború, gondoskodjatok hőseink özvegyeiről és árváiról-----------sz ent hazánkért !„ j
