Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-01-10 / 2. szám
2 melegét ebbe a hideg, lágymeleg, vagy közönyös szívbe, s azonnal megszánjuk j a vasárnap megrontóit s azt a szegény tudatlan lelket sok bűntől megmenthetjük. Tegyük csak a kezünket a szivünkre s valljuk meg Isten előtt — kit félre nem vezethetünk, — mint teszünk a| a vasárnap megrontóival? Hát ha valamelyik szerencsétlen flottás az utcán talál cégéreskedni, ordít, veszekedik : dutyiba vele — amig kijózanodik. — Hogy mertél az „emberek“ előtt és nyilvánosan cégéreskedni?! Mért nem bújtál el előlük, akkor tehettél volna, j ami szemednak-szádnak tetszett volna; ott szabad! •— Az Istennem bánja, csak. az emberek előtt vigyázz máskor! — Hát jól van ez igy ?! Mindenki, a minisztertől és királyi táblától a főispánokig, attól lefelé az! utolsó községi Írnokig mindnyájan tudják! a vasárnapi bűnök létezését. — Az érsektől le az utolsó káplánig, a főigazga-; tótól az utolsó segédtanítóig mindenki; tudja a titkot., amit szabad tennie a falak között, s nem lesz semmi beavatkozása sem érette a törvénynek. — Pazarolhatja szabadon erejét, pénzét, becsületét; bánhatja, sértheti az Istent, botránkoztathatja viseletével a közönséget, ronthatja példájával az ifjabbakat, az ártatlanokat: nincs megtorlás, nincs büntetés! Mennyi veritékas keresmény megy el e napon; — mennyi könnyező hitves, mennyi ártatlan gyermek siratja meg azt; — mennyi romlást okoz ez a családok-! nál; — mennyire neveli a bünkrónikát, s a bűnügyekben ítélő bíróknak mennyire! szaporítja tárgyait csak ez az egyetlen vasárnap: ki bírná ezt kimutatni ? Hát nincs mód ennek csökkentésére? Nincs gát a bűnök ezen áradása ellen? — Nincsen semmi orvossága a beteg lelkeknek ?! Van! ' Alsó- és felsőrendüeken áll ennek | mederbe szorítása. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE. Országos, vagy helyi törvény által kell szabályozni a vasárnap megünneplését és megszentelését! Ha nem tudnánk elindulni benne, ott van Anglia példája, ahol 4 ut áll csupán nyitva a vasárnap ünneplői számára: az otthon, a templom, az olvasótermek és a sétálás. Tessék vállogatni! De a büncsarnokok zárva vannak a zajos dőzsölés sehol. — Mindenki érzi az ünnep hatását és jelentőségét s ha buzgóságra fakadni nem bir, legalább csendes. Az alkalmat zárjuk el s mennyi j bűn marad medrében. Az alkalom neveli a tolvajt is, az adja kezébe a pénzt. Igen, el kell zárni a kasszát ést nem kell nyitva tartani a bűnnek, akkor, a bűn megcsappan. Kevesebb könny és vér folyik, ha a vasárnapi viselet határok közé szoritta- tik ; a népek majd másban keresnek — lehet, hogy bűnös — szórakozást, de nem lesz annyi s nem lesznek oly rut, oly súlyos bűnök, mert nem lesz alka-' lom reá. Nekünk, kiknek mélyebben látó szeméink vannak, — kik mintegy a népnek fejei és szemei vagyunk, kik sáfárai lettünk isten és emberek előtt azoknak, kiket bűnös tévedésükben a sötétség foglalt el, s kiket a bűn hálója megfogott — kötelességünk ezerj áradás ellen bizottságot alkotni, a vészre figyelmeztetni, és a gátat megkésziteni „célszerűbb*1 rendeletek által. Ha ezt nem tesszük, ha a közönyösség fog el ezek láttára bennünket, akkor nyilván eláruljuk magunkat e kettővel: vagy nincsen bennünk igaz keresztyéni hit, vagy nekünk is tetszik ez az állapot, ami rendesen folyik; — de a két eset közül az egyik okvetlenül ránk illik. Hazánk előkelő urai* férfiai, törvény- őrei és igehirdetői mozduljatok meg ennek az áradásnak a lattára! A bűnt kiirtani sohasem lehet, mert annyian vetik azt, s gyökeréről igen buján tenyész, (mert meg vau Írva, hogy az elhat ezeriziglen, mig a jó alig mehet harmad- és negyediziglen), de kevesbedni fog az ár, és kevesebb életet ragad el magával s kevesebb kárt okoz, ha medrében tarthatjuk azokat. A kinek ez a sok istentelenség, haszontalan költekezés, rut káromlás és megbotránkoztató állapot nem fáj; aki embertársa aljasságán bánkódni nem tud; aki azt a sok szerencsétlent szánni nem képes az ne mondja, vagy ne hitesse el magával, hogy benne az emberszeretet elérte azt a fokot, melyet az irás a keresztyén embertől elvár! Férfiak! atyámfiai! Annak a jó Istennek dicsőségéért, annak a szegény lelkeknek boldogságáért, annak a sok szegény, szánalomra méltó szülőnek (apának, anyának), feleségnek, és szegény ártatlan gyermeknek keserves könnyeiért tegyünk meg minden tölünk telhetőt azoknak a megmentésére, akik a vasárnapot megszentségtelenitve, lelkűket annyi bűnnel terhelik, s ha nem lesz annyi és olyap biztos hely, ahol vétkezhessenek, majd néhánya a templomba is ellátogat, talán neki fekszik a jó könyvek olvasásának, a biblia olvasásnak, vagy otthon egy kis éneklésnek', s mig egy részének bűnei kedvesbednek, más része arra a célra fogja a vasárnapot felhasználni, amire az isteni gondviselés kirendelte, s hátha néhány emberi lelket menthetünk meg az elkárhozástól, mely minden áldozásnál nagyobb áldozat, s azt a sok veszendő ifjúságot pedig lassan-lassa* terelgetjük — az istenországa felé. Gondolkozzunk ! Nyílt titok a vasárnaprontók rútsága. Mentsük meg egy rakás bűnnek kiáradását, tereljük medrébe a bűnt, s ameny- nyire lehet, szorítsuk kicsiny helyre. Akik ebben közreműködnek, emberszere- tetükröl tesznek bizonyságot. A kürt szól: a kürt szavát sokan hallják. A figyelmeztetés Istentől való, nem emberektől. Pierre egy estéli rohamra vezette csapatját az erősen hömpölygő német áradat elé, amikor német oldalról lövés találta a szive táján s „Siegfried“ kiáltással összeesett. Tényleg Siegfried volt. aki a nem sejtett jóbarátra lőtt. Pierret fölszedték gyorsan és kivonták, elhurcolták aléltan a pokol tüzéből, mig a franciák által megnyert csata Siegfriede'! messze vetette vissza a vérben fetrengő jóbarát mellől, nem is sejtve, hogy revolvergolyója a legjobb baráton ejtett sebet. Hosszú, küzdelmes másfél év után került újra össze a két barát. Pierrenek már beheg- gedt a sebe, amelyet szive táján német löveg- gel a legjobb barát ejtett rajta. Már elfeledte, hogy élet-halál között lebegett az élete, csak azokra a lázas álmokra emlékezett vissza, mikor ott feküdt a lazarettben s zavaros, ösz- szefüggés nélküli kívánságokkal ostromolta a hü nővért, aki olyan gonddal ápolta, hogy miért nem engedik be hozzá a kint várakozó Elizt. — Ó, hogy sóvárogta s a lelke milyen enyhülést talált a puszta gondolatra is, meg- íürödni abban a csendes, tiszta, békés kékáradatban, amely az Eliz szép szemeiből mosolyog felé s amely a világ minden enyhét, minden békéjét, minden jóságát, boldogságát sugározta feléje at* távol ködében. Ezekért a szemekért még érdemes élni! Tűrni a kinzó sebeket, az égő gyötrelmeket. Egyszer csak vége szakad a kinnak s vége ennek a cudar háborúnak is. — De ... oh balga hit! . . . oh hitvány, bus remény ... ha másé lenne addig! Nem, nem. Érzi, hogy ez nem lehet valóság. Eliz várni fog rá, bár nem köti Ígéret . . . Távol'ködén át, bus csaták zajában, igy kisérte őt egy hü szempár s az élnivágyás messze űzte tőle a halál gondolatát még akkor is, amikor régen orosz földön harcolt a revanzs-eszme kért. Az orosz frontba mélyen beékelt hidföt ostromolt az ellen már hosszú hónapok óta s ezekben a fontos harcokban részt vett Pierre is, aki már hónapokkal ezelőtt került erre a I frontrészre- Kemény dió volt nagyon lemetszeni a kellemetlen púpot, amely úgy elesu- nyitotta a beteges, nagy orosz testet, amelyet francia orvosok gyógyitgatnak. Dühöngött a ! pokol rettenetesen s itt-ott már inogni kezdett a nagy német ércfal, amely csak befelé ! dőlhetett, mivel mögötte hullahegyek emelked- j tek az orosz részen. Olyan szép alkonyi nap volt s olyan különös szint kölcsönzött az alkonyi bibor a fáradt földnek s a gomolygó i füstfeflegnek, amelyen át bős* üvöltéssel rontott előre az orosz sereg a bedöntött résen át. A front át volt törve s borzalmas bh’ko- ! zás következett s a pokoli káosz nőttön-nőtt. Ember ember ellen ! Nagyba mept itt a játék, j Va-bauque ! . . . Életre-halálra! amelyben az ököl vette át a jogát, mivel a pokoli zsivaj ! s a közeliét nem engedte használni a fegyvereket. Egy embergomoly volt az egész térség; a másik oldalról kartácscsal kergették át a szegény muzsikok ezreit. — Siegfriedet is körülfogták, körülvették, de védte magát, • bár j több sebből vérzett. Egyszerre csak egy magas, i nyiflánk francia tiszt törtet előre az ember- [ gomolyhoz, s amikor meglátja a viaskodó em- bergomolyt, megtorpan, mintha halált okozó ütés érte volna a fején. De csak egy pillanatig tart a meglepetése s minden erejét összeszedve, torkaszakadtából kiált a nyüzsgő tömegre: — Hátra! s ütésre emeli fel a kardját. i Semrrfi fóganata nincs a felszólításnak. — Félre, gazok! — kiáltja rekedten újra és lesújt az egyik marcona katonára. — Most Siegfried is figyelmessé lesz és tekintette | találkozik a francia tiszt tekintetével. — Pierre! . . . — Siegfried! — kiáltja emez és kinyújtja karját. De ugyan ebben a pillanatban ! megreszket a lég s egy süvitő lángnyelv ciká- ! zik át az estéli szürkületen, majd erős füst- í oszlop szállt fel az alkonyati égbe. Mikor Siegfried magához tért aléltságá- ból, a csata már régen beljebb dühöngött az oroszállások felé. Azt hitte, hogy álmodott csupán, de egyszerre éles fájdalom nyilait át a testén s a fejéből patakzott a vér. Körülnézett magakörül s nem látott mást, mint élettelen, felismerhetetlen hullatömböket. A fájdalom egyre jobban égette s amint kinyújtotta a közét, hogy megtapogassa sajgó sebét, egy hideg husdarab akad a kezébe. Huzza magafelé és megfagy a borzalomtól. Irgalmas Isten 1 egy tőből lemetszett kéz, a finom, hófehér ujjon egy csillogó gyűrű. Emberi test-
