Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)

1917-11-31 / 46. szám

“1

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE

magyar hősök ezrei! Imáinkat küldjük hozzátok, lelkűnknek ezt a legszebb: virágát. Ágyjuk rohannak sírotokon át, legázolták még az Isten hivó szavára kinyílt kis mezei virágot is. Messze vagyunk s kertünkben is kiszáradt a) rózsa. Nem tudjuk fehér keszorúval átfonni sírotok keresztjét. De lelkünk nálatok van, bárhol pihenlek is! Ha szellő rázza sírotokon az avart, a mi szivünk sóhaja az, ha szelíd eső szitál, a mi szemünk könnye az.

Nálatok van a lelkünk a földi élet minden percében és siró reménykedéssel I várjuk azt a szent, mindenható pillanatot, mikor nagy találkozóra kongat az óra . . .

.ftargitay Mm re.

A reformáció •mlékünnepe városunk protestáns egyházaiban.

%*

A nagykárolyi két protestáns — a református és az ágostai hitvallású evangélikus — egyház a reformáció négyszázéves évfordulóját vasárnap hatalmas keretekben, de mindamellett impozáns egyszerűségben ünnepelte, ami a mai idők komoly és komor méltóságának megfelel, amikor vérben fürdik s fájdalmas zokogással van tele a világ. A jelen válságos időkben is vigaszul és bátorításul szob gálhat a reformációnak négyszázados évfordulója, mert ez is azt az evangéli- orpi igazságot, hirdeti és szemlélteti velünk, hogy „ami Istentől született, annak győznie kell“, amiből mi szenvedő magyarok azt a reményt meríthetjük, hogy a mi igazaink s szent érdekeink is, amelyekért most annyit szenvednek s vérez- nek erős fiaink, diadalra fognak jutni, mint jutottak a reformáczió szent igazságai, s hogy az a tengernyi fájdalom, mely a mai véres küzdelem nyomán támad, uj áldásoknak válik kútfejévé, mint a hogy váltak hajdan protestáns őseinknek is sok—sok szenvedései és nehéz sóhajai.

A bensőleg és külsőleg nagyszerű, megható ünnepségről a következő tudósításunk számol be :

Ünnepi istentiszteletek a templomokban.

1. A református templomban d. e. 10 órakor volt az ünnepi istentisztelet. A virágokkal gazdagon feldíszített templomban a ref. hivő lelkek ezrei ünnepeltek, meghatva zengvén az ősi magasztos zsoltárt: Dicsér téged teljes szivem ... Kürthy Károly h. lelkész magasszárnyalásu, gyönyörű gondolatokban gazdag, költői hasonlatokban ékes imádságban fordult s emelte a lelkeket az egek urához, hogy megérni engedte a reformáció négyszázados évfordulóját. Majd ünnepi beszédben Gaosályi Zsigmond s. lelkész méltatta a reformáció korszakotalkotó nagy jelentőségét. A tartalmas és tanulságos s nemes hévvel előadott szép beszéd mélyen megragadta és lekötötte a hal- gatók figyelmét és érdeklődését. A gyülekezet közéneke fejezte be a megható istentiszteletet.

2. A* ág. hit. ev. templomban szintén 10 órakor volt az ünnepi istentisztelet. A szép kis templomot ez alkalomra az evang. urinők pálmákkal és nyíló fehér virágok halmazával rendkívül ízlésesen és ékesen feldíszítették. Ügyes és serény kezek fehér violavirágokból a reformáció nagy hősének nevét; a Dr. Luther Márton nevet is zöld alapon kiaggatták.

Az istentiszteleten az evang. híveken kívül városunk más vafiásu intelligens kp- közposége. is tekintélyesen nagy számban véti részt. Megható volt, midőn á hívek, ajakp'n felhangzott Luther diadaléneke: az „Erős várunk“ nekünk az Isten íu

ügy az oltári, mint a szószéki szolgálatot Rédei Károly lelkész végezte. Ünnepi széntbe- szédében a reformáció nagy áldásairól szól ott a j hit és az élet terén s mezején. Az ünnepi istentisztelet fényét nagyban emelte Gréger Györgyéé úrnő gyönyörű éneke (Schubert: „A Minden-1 ható“ c. hyrnnusát énekelte) és hegedű játéka (Bruck M. Hegedű hangversenyének Adagio- ját játszotta) Gábor Inka urleány orgonakise- rete mellett.

Az istentisztelet befejezéséül a templomi ' gyülekezel most is — miként a háború egész ideje alatt — a magyar nemzet imáját: aj Hymnust enekelte.

Ünnepi diszgyülések.

A református egyház az istentisztelet végeztével a templomban tartotta meg a pres- byteri diszgvüTésI, amelyet egy dicséret el- éneklése után Kürthy Karoly h. lelkész nyitott meg szép imavat és nagyhatású beszéddel. A kon vent által megállapított emlékirat felolvasása és jegyzőkönyvbe foglalása után az egyházközség jelen állapotát hiven fellünle'ő történet jegyzukouyvbf? velejével a presbyterium lelkészéínök indítványára nagy lelkesedéssel egyhangúlag elhatározta uj templom < pitésere „Émlekabip“ letesitesét. . A diszgyülési elnöki beszéddel, lelkész haluimadsággal zárta be, mire a gyülekezet ismét egy dicséretet énekeli.

Az ág. hitv. ev, egyház szinlénja templomben tartotta meg' a díszközgyűlést, amelyet Plachy Gyulai min. tan. egyházi felügyelő nyi- i tolt meg. Lelkész felolvasta a gyülekezetnek a reformáció diadala felett erzetl örömet es háláját kifejező emlékiratot, mit a gyűlés jegyzőkönyvbe igtatm határozott. Elfogadta a közgyűlés a létesített „Százados Luther Emlékalap“ alapitó levelet s kimondotta a gyülekezeti jótekonycéiu Gyámintézet megalakítását, amelynek vezetőjévé Pénzéi Mihályt, jegyzőjévé Urban Antalt, pénztárosául Kuszka Mihályt választotta meg s mellejök 12 tagból álló bizottságot. A díszközgyűlés lelkész zárszavaival ért véget.

A diszközgyülés után ugyancsak a templomban tartotta tneg az „Evangélikus Gyülekezeti Nöegyletu alakuló gyűlését. A nőegylet céliának és alapszabályának lelkész által történt ismertetése után az evang. nők örömmel elhatározták az egylet megalakulását s annak vezetőségét megválasztották, — nevezetésen: Védnökké: Plachy Gyuládé, elnökké: özv. Csipkés Andrásné, alelnökké; özv. Matolcsy Dávidné, jegyzőve: Libhauzer Ferencné, pénztárossá: Pénzéi Mihályne úrnőket. Titkár: mindenkoron a lelkész. Ezenkívül választott a gyűlés 15 tagú egyleti választmányt. — A nőegyleti közgyűlést lelkész üdvözlő és áldási- kérő szavakkai zárta be.

Templomi ünnepély.

A református templomban délután fél 3 j órai kezdettel lélekemelő szép ünnepélyt rendezett Kürthy Károly h. lelkész. Az ünnepélyen oly nagy közönség vett részt, hogy a templom hajója kicsinek bizonyult. A gazdag programmu ünnepélyt a közönség éneke nyitotta meg, mely után Kürthy Károly lelkész adta elő „A reformáció 400 éves ünnepén" cimü szép költeményét, melyet — szerző szives engedelmével — jelen számunkban közlünk. Kiemeljük a műsorból Gacsályi Zsigmond s. I lelkész alapos tanulmányról tanúskodó rendki- j vül érdekes és megható felolvasását a gályarabokról. A többi számot főgimnáziumi tanulók 1 igen szép szóló énekei, ügyes szavalatai és „A wormsi kihallgatás“ c. nagy hatást elért dialog előadása képezte. A pompásan sikerült j templomi ünnepélyt a gyülekezet éneke zárta be.

lm igy ünnepelték városunkban a j protestánsok a reformáció négyszázados ! nagy évfordulója emlékét szivből-lélekböl. A szeretet, az emlékezés, a hála meg- : ható szép ünnepe volt az.

A reformáció 400 éves ünnepén.

Győzedeimi ének szárnyaljon ma. szerte S hanghuíláfiia fodra szálljon az egekbe.

A szivek, a nyelvek áldva emlegessek Hős reformátorok maradandó teltét,

A leiket égjenek csodák ihletésén És gyönyörködjenek négyszázad vetésén: Zöldető pázsitján, aranyié kalászán.

Aranyló kalászok gazdag aratásán t És sírjanak könnyet fellege sötétjén Kínzás, vérpad, máglya es a gálya jöttén És sóhajtsak, a nig hullatják a könnyet: Istenem, jó Atyáin! ne többet,, ne többet 1!

. . . Szehd emlékezés nagy suihanón szárnyaL Honi földtől távol — négy százado-n által. Megáll egy kolostor rácsos ajtajánál S óra-kongást hallva, tizenkettőt számláb Aztán eltűnődön, csodálkozva látja: Fenuvirraszt a szerzel egy ifjú» barátja.

Mint letört virágé, szomorú a kepe S még busábbá teszi pislákoló mécse.

Előtte nagy, nagy könyv,, mint magas hegy, regi. Figyelve lapozza, nagytünődve nézi.

És ahogy olvassa versröl-versre sorba,

Sápatag orcáját könnyeső' locsolja S vonagló ajkáról siró sóhaj szalldos.

A rá lekintgető mennyel Atyához.

Tusakodik, küzköd, alig bír magával, MegbÜvQlte Kriszlus egyetlen szavával S megtérést szomjazó, sóhajtozó lelke Boldogságát, üdVjé.t e. percben fellelte.

És halk ima rezzen, a lelke kitárul.

Csodás hangokat hall ama más világról;

Rezgő csillag lényen üzenetek szállnak:

„Amit megtaláltál, hlrdetsd a világnak!.

Ne fölemlítsen meg nagy hatalom átka,

Csak az győz, akinek Krisztus a barátja.

Fel hal, fel a zászlói, hogy lobogva lengjen*

S arasson diadalt ördög, pokol elten!

Fel a küzdelemre, fel a kalapácsot,

Megváltani újból a venhedt világot 1'“

És halld csak, sugaras hajnalán a napnak Kalapacsütesek kopogva koppaimak. Varlemplomnak ormán világosság fénylik Keletlöl-nyugatig, északtól le délig!

Koronás királyok csodálva csodáljak,

Borús vándorlónak széppé teszi almát.

I Halodót bátorít, kesergőt vigasztal I Harmatos, balzsamos, mennyei vigasszal.

S mint a virágillat szerte száll a legbe, t Úgy terjed az uj tan el a messzeségbe.

Szellő szárnyán suhan, madár nótáz róla S virágzásba borul erdő, mező, róna 1 . . . j De a hit próbája a szenvedés itten.

Bocsátott hát reá sok csapást az Isten.

Támadt rá ellenseg nem száz, de ezernyi i S akarta az élöt, mint holtat kezelni.

Nézd csak, nézd s ha látod a csapást özönnel; Teljen meg a szemed sirató, bús könnyel.

... Itt gúnyos kacaj közt meggyujtva a rözse.

I Rajta egy „eretnek“, az uj hitnek hőse.

A tüstgomolyából bizó hangja csendül Ég felé, menny felé, felhőkön keresztül:

„Nagy búsúlásodban ne gerjedj haragra jS könyörülj kinzómin, irgalomnak Atyja!* "

. . . Ott széles tengeren halad a bús gálya. Sóhajoktól nehéz, könnyes a lapátja És mintha a víznek érző szive volna, Felsikong, feljajong panaszlón a fodra.

! Rajta hithü papok, rozsdás láncra verve. Emésztette őket Krisztus szent szerelme S vergődő gályán is csak szemébe néznek És mindjárt megenyhül ereje a vésznek.

Láttad volna csak hogy e sok prédikátor ' Hogy szólta az igét odahaza máskor!

Hogy szólta az igét, hogy csengett a hangja, Mint kis falujának ezüstös harangja . . .

S mindnek volt otthona, kedves, puha fészek. I A térdökre csúsztak apró kis cselédek.

! Muskátlis ablakban nyíltak a virágok . . . Keserű, keserű gondolni is rájok !

: S oda hagyták mind-mind, tán viszont se látják S apátián nőnek fel a kicsi kis árvák . . .

De halld csak, megcsörren gálya nehéz lánca j S megpihen egy percre gálya bús lapátja. Nyomorgó, bús rabok fájón összenéznek S felcsendül ajkukon viharzón az ének :

„Te benned bíztunk mi eleitől fogva . . .*

És úgy érzi mind-mind, mintha otthon volna. Mintha az orgonán zondülne a zsoltár,

Mintha nagy fényesen kigyulna az oltár . . . Pedig csak lánc csörren ... csak a szél sikongat S messziről-messzire ismerős harangok Hazahivón kongnak 1! . . .