Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-09-12 / 39. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE közölhetünk egész terjedelmében — fejtette ki Dr. Földes Bélának, mint európai hírű tudósnak érdemeit, ma hangoztatott eszmei magasztosságát. Arra kérte a Gondviselést, hogy adjon neki erőt és kitartást a nagy feladatok keresztülvitelére, mely munkájában nemcsak az egész vármegyei függetlenségi és 48-as párt, hanem az egész ország támogatni fogja. Egly Mihály főjegyző Nagybánya város nevében a minisztert, Glaviczky Károly a kereskedők egylete nevében a vendégeket üdvözölte, Brebán Sándor esperes a minisztert és Jékey Sándor főispánt éltetle. Ezután Dr. Földes Béla megköszönte a választók eddigi bizalmát és megigérte, hogy az előadott programmját mug fogja valósítani. Közben Kiss Lajos debreceni zenekara eljátszotta és az egész közönség állva elénekelte az „Isten áldd meg a magyart“, ami megható volt. Ezután Jékey Sándor főispán rövid, de talpraesett beszédben a vármegye nevében éltette a minisztert és arra kérte, hogy azt a szeretetet, amit N igybányá- val szemben tanúsított és tanúsít, tanúsítsa az egész vármegyével szemben. Stoll Béla Dr. Wekerle Sándor miniszterelnököt éltette és indítványozta, hogy a miniszterelnököt Dr. Földes Béla miniszter mai programmbeszéde alkalmából üdvözöljék. Bélteky Albert szatmári ref. lelkész, a szatmári függetlenségi párt elnöke, a nagybányai függetlenségi pártért ürített poharat. Ezután közkívánatra Dr. Rálh Endre országgyűlési képviselő emelt szót és megköszönve a vendégek nevében az üdvözlést, — lelkes pohárköszöntőjében Nagybánya város közönségét éltette. Kovácsi Kálmán országgyűlési képviselő ecsetelte, hogy a háborúban levők asszonyai mily csodát müveitek, hogy a majd visszatérő férjek és családfők lássák, hogy szeretettel gondoltak a visszatérőkre, hogy meg legyenek elégedve az itthonmaradottakkal, de a parlament lemaradt, az nem tette meg kötelességét a küzdőkkel szemben. Az uj aerának kötelessége tehát a mulasztást pótolni és teljesíteni a kötelességét a nemzet iránt és kivívni azt, hogy a saját sorsát maga intézhesse. A fronton küzdőkért ürítette poharát. Az idő már előrehaladott lévén, a miniszter kíséretével felállott és a közön- ’ ség üdvözlése mellett a vasúthoz hajtatott, ahonnan pontban 5 órakor indult el a különvonat Szatmár felé, ahol 6 óra tájban érkezett meg. A miniszter kíséretével ekkor uzsonnához ült, ott kedélyesen elbeszélgetett, aztán búcsút véve Jékey Sándor főispántól és a Szatmáron lemaradóktól, a vendégvonattal tovább utazott Nagykároly felé, ahol fél 9 órakor érkezett meg. Itt a pályaudvaron Debreczeni István kir. tanácsos polgármester, Ilosvay Aladár alispán, Demidor Ignác rendőrkapitány, Aczél Béla állomásfönök és Busegh Kálmán vasúti parancsnok várták. Debreczeni István a bemutatás megtörténte után meghívta a minisztert és kíséretét vacsorára és háromnegyed óra alatt a társaság kedélyesen elbeszélgetve megvacsorázott, aminek megtörténtével a miniszter és kísérete megköszönve a szives vendéglátást és az általuk kiválónak minősített jó vacsorát, — 9 óra után egy szép nap emlékével gazdagodva utaztak a fővárosba. Jön ! A nőstény tigris Minek nekünk . . . Én asszonyom, most hallgatva állunk, Megtöri bután » forró lékünk Vihartól tépett levélen pihen. És érezzük, mily lépettek vagyunk, Hogy zakatol benn égető agyunk. Hogy megragadjuk a fojtó Jelent. . .. Talán a Múlt, a>vcly már messze ment. . . Elküld egy fehér hervadt virágot . . . ? Minek nekünk . . . ? Minek az élet, ez az Élet, ez a Száj, Minek ez a esők, minek ez a Minden ? ? Amilcor mégis semmi sincsen, Mit magunkénak mondhatunk ? A lepled, éjszakád enyém . . . enyém És tied az én égő bánatom . . . . . . Csúnya, fekete szárnyakon Tán már hozzád is költözött ... ... Es látom: minden semmi, semmi itt, Csak hajszolás, iklelés . . . bukás, A boldogoknak kurjantása ! S ezer vonitás lefelé, Rogy minden kihűl és lassan szerteomlik, Mint temetőben fehér koponyák . . . Mint a szerelem . . . csillagos Eden, Mint régfagyott skarlatpiros vér Az én topzódó hajnalpiros Vérem . . . jfMargitay Mrnre. Nehéz feladatok, súlyos kérdések merednek ijesztő rémmel a mi piacunkon végigmenő szerencsétlen vásárló közönség elé. Különösen a mostani hétfői piacon látottak és tapasztaltak komoly gondolkodásra é's eré-> lyes cselekvésre késztethetnék az illetékes tényezőket. Itt vagyunk az alföldi Kanaán földén, s ha nem is bőségben, de — hála Istennek ! — mégis elég mennyiségben látunk a piacon mindent: babot, káposztát, zöldséget, dinnyét, gyümölcsöt stb., hanem az ára, az ára aztán szinte ki-! mondhatatlan mindennek. Egy akkora dinnyének az ára, amilyet hajdan két garasért adtak, ma majdnem ugyanannyi korona. Egy kilogramm szőlő — pedig terein az idén szépen — 2—3—4 korona. Egy nagyobb — mondjuk szép — zöldpaprika 20 fillér s a pénzért, amit most egy kicsiny, de igazán igen kicsiny főzelék- és zöldségféléért követelnek, a háború előtt akár egy oldalközzel lehetett venni. Hová fejlődnek ezek az állapotok? Hát amiért most háborús világ van, minden kofának (s melyik áruló hölgy nem az ma a piacon ?!) meg kell gazdagodnia? Most halomra kell gyűjteni a pénzt mindenkinek, aki félvéka babot termel? Most tisztára le kell nyúzni a nem termelő fogyasztót? Ezt már nem lehet kibírni a háború ürügye alatt sem, ezen az erkölcstelen kapzsiságon már fel kell háborodni, ezen már igazán és sürgősen segíteni kell! Ha van rá törvényes mód és eszköz, irgalmatlanul alkalmazói kell* ha nincs, ki kell találni, meg kell csinálni, mert különben oda jutunk, hogy éhen fog halni minden becsületes ember, aki nem tömte meg zsebét piszkos ezresekkel a háború kihasználásából, polgártársai millióinak vérehullása árán. Nem az fáj, hogy szőlőt nem ehe- tik a sí.egény ember, a dinnyét is üsse ko (ha már a szegény ember sem eheii), s rothadjon tövén a szerb paprika is, — nem ezeknek nélkülözése háborítja fel az embert, hanem az a feneketlen kapzsiság, amely mindennek az árát elviselhetetlenné teszi Nem azért, mert nincs, vagy kevés van, hanem csak azért, hogy mennél több pénzt — amiért a lelkűk üdvösségét is odaadnák! — gyüjthesse- nek a zsebrákok ládájukba. Az Úristen türelme nagy, de már nagyon idejét érezzük, hogy csodát legyen a kapzsi lelkek megjavitá-ára. hogy egy szép va-ári napon közzé sújtson a piaci kofahadnak. Mert bizony-bizony, úgy latszik, hogy már csak Ő segíthet rajtunk, mástól nem igen várhatunk orvoslást. Jön ! A nőstény tigris Nagykaroiyi képén. Ha nem volnék esletikus, akkor egyszerűen befognám a számat, leülnék a többi csendesek közé és nem szólanék semmit. De mivel annyi sok szép minden van itt, meg kell, hogy örökítsem az utókor számára. line tessék : Megérkeztem, mint utas Nagykárolyba, ha ugyan „utis“-nak lehet nevezni azt az összepréselt valamit, amit, vagy mondjuk, akit a vonatvezetők és hordárok lekaparnak egy másodosztályú fülke nyolc személyre berendezett és ru- gannyal ellátott ülőkéjének harmincketted részéről. De a fő, hogy megérkeztem!!! És midőn a hordárok kikaparnak, egészen jól kezdtem magam érezni. Mint egy bostontancos, kilejtek a pályaudvar előtti dísztérre, nyeglén intek egy kocsinak és várok. A kocsis épen azzal van elfoglalva, hogy nem jön. Ismét intek, ö visszaint, szeretetteljesen és hévvel, de azért nem jön, visszakiált, hogy „nincsn kcsi krin“ ! Erre én odamegyek és gyengéden megsimitom a kocsi kerekét, kockacukrot adok a lónak és őnagyságának szólítom, kezet csókolok a kocsisnak, de hiába, nem jön. Tetszik tudni ide van rendelve, Ide rendelte a nagyapja sógorának az unokafivére. Sajnálja a dolgot, de ismeretlen utas vagyok, vannak vagy lesznek itt jobbak, pénzesebbek, akik bármennyit megfizetnek. Nekem ugyan dumálhat, mondja ő szelíden, mikor a közrendészeti törvényekre hivatkozom és nagyobb nyomaték kedvéért egy rendőrrel megterhelten térek vissza. Most már törvényes színezete van a dolognak. Én discréten félreállok, mig a tudós férfiú jogi gondolatokba mélyed. Várok. Rövid háromnegyedórai gondolkozás után megnyugtat, hogy bár paragráf erre nincsen, de majd alkalomadtán, majd egyszer! Megnyugszom, a kocsi már úgy is elment
