Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-20 / 52. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE. 'ft fenn minden, ahová a földi salakból, a hímből egy szemernyi sem ér lel — és ahol közelebb vagyunk 'az Istenhez. De nem, azért mégsem: a mi fiunk ne legyen pilóta soha, Teodorovics Annál — Neveld mérnöknek, orvosnak, vagy legyen bár szerény kézműves s te ne szégyenkezzél ezen; de, mégha a sorsa, a tehetsege, a szive, a vére erre predesztinálná is, óh esdve kérlek Teodorovics Anna, ne engedd ezt! — De, — óh milyen borzasztó még gondolatnak is — ha a világ újra lángba borulna egyszer, ha újra katonára volna szüksége a! hatalmas cárnak, akkor ne sajnáljad, ha oda kell adni a mi fiunkat is. Akkor legyen katona, bármilyen katona, csak ne pilóta 1 Hogy miért, nem irom le, úgyis megérzi, meg tudja érezni, érteni a te asszonyi lelked. És a kis leányunkat, a kicsi Verácskát neveld erősebbnek, mint te vagy. Ismertesd meg vele majd az életet, a szenvedést, a nélkülözést, hogy ne legyen törékeny üvegházi növény, mint az édes anyja. Mert, ki tudja, milyen sorsot szánt neki a végzet s az erős könnyen megáll az élet viharában, mig a gyöngéket elsodorja az enyhébb fuvallat is. — Ugy-e, megteszed? Ugy-e igy fogod tenni, Teodorovics Anna ? Hiszen a szivemmel s átélt boldogságunk emlékére egy elköltözött lélek, aki örökké feletted lebeg, kéri ezt tőled s ha meg nem tennéd, nem tudnék megnyugodni a másvilágon sem! — Ez a végakaratom, Teodorovics Anna, amit a levélbe irok le s amelyet itt tartogatok lepecsételve az édes apróságokkal együtt a szivem fölött, annak a tudatnak reménységével, hogy a lovagias ellen majd eljuttatja ezeket az édes drágaságokat : szeretteimhez. így szokás ez nálunk, a levegőben küzdő ellenfeleknél. Tegnap is éppen ... de nem . . . nem; nem irom meg mégse. Olyan nagyon szép, olyan megható s olyan szomorú volt ... De mégis, Teodorovics Anna, pilótasors ez is, miért ne tudnád ; miért ne tudhatnád te ezt meg! — Magyar baj társ volt, fiatal volt, szép volt. Felesége, akár csak te, Teodorovics Anna és gügyögő két apróságának képecskéi a szive fölött, amelyet gyilkos golyó fúrt át e képecs- kékkel és egyéb apró drágaságokkal együtt. Még élt, amikor kiemeltük a gépből s a testéből patakzott szép piros vére. Még meg tudta I értetni magát, hogy valamire szüksége van a belső zsebéből, a szive fölül. Ezek a képecs- j kék voltak, Annácskám, édes és az apró, j szöszke göndör kis fürtök, amelyeket befestett | a hősnek szép piros vére. Óh, ha láttad volna e megszellemült arcot ebben'a gyötrelmesen szép pillanatban, mint vonta áhítattal az aja-' kához utolsó erejével e drágaságokat és örökre j odatapadtak a csókos szájhoz, amely utolsó lehelletével is e drágaságokon csüngött. így j dobbant utolsót a szív, amelyet a mi golyónk! fürt át e napon s igy dobban utolsót a ti drágaságtokkal együtt az én szivem is, Teodo-1 rovics Anna, amely számotokra még a másvilágon is mini fog. És én nyugodtan halok i : meg, ha igy akarja a sorsom, mert tudom, hogy gondos anyai szived szeretető kárpótolni fogja kicsinyeinket az édes apáért is. Az Isten áldjon meg téged és gyermekeinket, Teodorovics Anna!“ 1 * A fényes, nyüzsgő tömeggel tarkázott | boulevardon át, egy törékeny, nyúlánk, fel- I tűnőén, szép asszony törtet előre s a „Rusz- koje—Vjedomoszti“ fényesen kivilágított kiadó- hivatala előtt megáll, ahol a kiváncsiak ezrei várják a harctérről érkező „legújabb hirek“-et. Teodorovics Anna idejön mindennap, hogy megtudjon valamit arról a frontrészről, ahol az ö mindensége teljesít szolgálatot, óriási sikerről számolnak be a tudósítások, amelyek a repülők földerítő szolgálatának köszönhetők. Teodorovics Annának megdobban a szive, de aztán tovább olvas: — Négy ellenséges repülőt lőttek le a mi pilótáink, nekünk a légi harcban veszteségünk nincsen . . . Kő esik le a szivéről s megnyugodva siet haza kicsinyeihez, akiket boldogan ölel a kebelére. Este pedig még belefoglalja az ura nevét imájába s kéri a Gondviselést, hogy őrizze őt meg nekik továbbra is. A kicsi erdőszélen pedig a Stokhodparton ezen a napon hántolták el egy kicsi sirt s keresztfát tűztek fölébe egy halott gépmadár roncsaiból, amelyre a magyar pilóták oda- pingálták szépen e nevet: Teodorovics Fedor. I a békét, az áldott békét, mit rongyfosz-: lányokká tépett a hadak vérszomjas i istennőjének szavára hallgató népek I ■telhetetlen önzése és állatias bosszuszomja.! i Igen! már harmadizben oly szomorú a •Karácsony, mert hiányzik belőle az öröm s a béke. Ha fakaszt is mosolyt, ha hoz ■is örömöt, nem sokat. Hiszen mit ér a tavasz, ha nem hoz virágok és a Karácsony, ha nem fakaszt örömet? Mit érj a szív, ha dobbanását nincs a ki hallja, és a gondolat, ha röptét aki értse? Mit ér az érzelem, ha testet nem ölthet és mit a szeretet, ha haldokolni hagyják? Mikor a szívtelen szomorú világban minden könyre fakaszt: oh lehet-e akkor boldog Karácsonyról szólani? A harctér Karácsony napján egy hatal- j más templom, ahol bár ágyuk szava hangzik, mégis emelkedett, áhitatos a hangulat, s mikor a szent estén leszáll az i esthomály: akkor millió szem könybej lábad. A fürkésző tekintet a csillagos egeken túl, ahová csak az érzelem és a gondolat jut el, keresi azt a kivilágított kis ablakot, s ott is a szerető hitves és gyermeki arcot, az aggódó szülőt, ahol; némán, csüggedve ül a kis család és j szomorúan gondol azokra, akik nem lehetnek velük, — Ez a katonák Karácsonya messze távol, idegenben. És vájjon itthon máskép van-e ? Aggódó szivekkel van ma telve a világ. Az aggódó lelkek hasztalan remélték, egyre mondogatták, talán Karácsonyra megváltozik minden. És minden imádság azt sírta, azt suttogta: talán Karácsonyra együtt leszünk újra! De egyik sem teljesedett be. Eljön a Karácsony, de úgy tér be, mint zimankos téli estén az összefagyott szárnyú madár; nem mer bekopogni a Karácsony sem vig énekkel, csak szerénven húzódik meg , kis ablak melett, hiszen mindenütt szo- noru arcokat lát; az édes anya sírva [ondol fiára, a hitves eltakarja arcát, logy senki se lássa könyjei folyását :s az árvák! . . . Sóhajokkal telitett időket élünk! És ta bepillanthatnánk a lövészárkok életé- >e, vagy ha sorra benéznénk az árván naradt otthonokba: egy az imádság szé- es e világon, ugyanaz, mely egykor ott tangzott el a bethlehemi síkon: „a föllön békesség/“ Talán sohasem ejtettük ki oly érzel- nekkel eltelve e szavakat: „a földön )ékeség /“, mint most. Érezzük benne az egész világ szivé- íek dobogását, mely mind hangosabbá ralik. A vajúdás idejét éljük; izzó gon- lolatok viaskodnak! — ez a fordulat mzdete. Ezt sejtsük, ezt hisszük legalább, ís a világ talán csak egyszer várta job- >an a Megváltó születése napját, mint nőst mi. Akkor forrongásban volt a lépek jobb idők utáni vágya, a türelem forr- lontjához ért. A bűn végigsöpört a népek cözött, s „aratta azt, amit akart és ak- íor kezdődött a nagy kijózanodás! És vájjon ma máskép van? Vár- iatjuk-e, hogy még roszabb és gonoszabb lapok következzenek a világra? Nem! \ mi bűnt felszínre hozott az emberi íem, az mind oda van vetve martalékul i háború szörnyetegének és most el kell rövetkeznie a sorsfordulatnak, amikor i népek megtörve, megalázva fognak sietni \hhoz, akinek nevében esküdöztek; ami- tor uj szellem lesz úrrá és a régi angyali ének mcgszégvenitöleg fog uj taralommal felcsendülni azok fülében, akik ízt a világháborút csak szították; amikor í porba alázva fogják megérteni, mit je- ent e szó minden időknek: „az emberekhez ióakarat /“ A jóakarat hiánya élesztheti még nőst is s fogja is még talán egy darabig í világtüzvészt. Kitaszíthatja magától gőgösen a feléje nyújtott békejobbot — ím mindhiába, el kell mielőbb jönnie a rémes harcok világa fölött diadalmaskodó „béke és jóakarat“ országának. Ha talán a küszöbön álló Karácsonyra nem is, oh de bizonyára nem sokára az után. Ez a mihitünk, ez a szent hite az ember- millióknak, — oh szeretetnek Istene és Atyja, ne hagyjd szent hitünket megszégyenülni soha! Karácsony estéjén. Mikor még béke-angyal járt a földön S nem ördög, hogy a házunkba betörjön: Sok karácsonyfa gyűlt ki mindenütt. Karácsonyfa most alig itt-ott járja. Tengernyi sok az özvegy és az árva, Akiknek gyásztól könnyes a szemük. „Apuka nincs itt, apukának végei“ Sok ezer háznak ez a jeligéje, Ki aranyozzon most almát, diót ? Örömtüzet ki gyújtson a fenyőkön ? Az angyal ott jár a csata-mezőkön, Vagy tán nem is jár, szive megfagyott* Oh nagy munkája van most az angyalnak Lelkét ragadják fényes diadalmak, A Haza sorsán dolgozik keze. A fiókáknak — kik az angyalt várják, Most építi föl a palota szárnyát, Mit él nem vehet soha senki se ! Jó gyermekek! Azért hát ez ne fájjont Egg gyönyörű fa lesz Magyarországon, Amelynél szebbet e föld nem terem ; pete lesz kinccsel, hírrel, dicsőséggel, A békességnek gyem án tos t,tizével, S rubintokból egy szó lesz: Győzeleml Révai Károln.
