Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-27 / 39. szám
XXXil. évfolyam. Nagykároly. 1915 . szeptember 27. 39 szám. NAGYKAROUT ÉS VIDÉKÉ T A K SADALMI H E T I I. A P. Nagykároly varos hivatalos h i r d 1 p s p ’ m « te közlönye. f^? eljelenik nnitdcn szerd-in. Előfizetési érek : Evész évre .................... Fö l evre........................ Ne gyedévre .... Egyes szám................ Ta niltknak egész évre 8-— 4— 2- - —•20 6-— Főszerkesztő Felelős szerkesztő : Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptulajdon >s és kiadó : a „Nayykárolyi Petöfi-nyomda Részvónytarsasag". Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 33 till. Kéziratok nem adatnak vissza ítészéit « Prof. Társaskör estélyén*) Mélyen tisztelt Közönség! Állottam koporsó mellett, ahol mindenki zokogott. Szólottám a vigasztalás evangéíiornát. megragadtam az Isten kezét, hogy erős iegyek s nem éreztem nagyobbnak a kötelesség rám nehezedő súlyát, mint amié nehány perc alatt reám vár . . . Pedig nincs előttem gyászrava-j tál ... S mégis mennyi bánatos arc, j mennyi sirató! . . . „Mért oly borús, oly néma e sereg?“ '. . . E némaságnak hangtalan beszéde mintha vasszögek tompa csattanása volna, sötét koporsó kemény íedelén. Bús ború könnye égeti a lelkem, mint perzselő lángnyelvek csapkodása őszi erdőség száraz avarát! . . . Irigylem a villám erejét s szeretnék száguldó szárnyára szállni, reszketve rázni a föld üstökét! Szeretném megragadni a világ féllevert harangjának nyelvét s hiába minden vergődésem, háború keze e vérszomjas harangozó lóbáija kötelét örült iramban, meg nem íáradón, íékeveszet- ten. Szeretném zúgatni a vészek orgonáját, hogy bele sápadjon az aranyló nap, bujdosó hold s a fáradt csillagok! Szeretnék zúgó orkán nyelvén kiáltani, földrengés morajával szaggató kínokat nyögni, s nem tudok, nem merek . . . Csak azt érzem, hogy szomorúság mered reám, jajongó sző fuldokol felém, árvaság könnyárja csapkodja a lelkem. Csak azt látom, bogy a hajnal rózsás derűjét falvak lo- bogása, az alkony hálását városok égése, sziporkák szállása festi pirosra, hogy szégyenkezék szine szépségében a vöröslő skarlát! Csak azt érzem, hogy házam ajtaját meg kell nyitnom, kenyerem darabját meg kell szegnem, falatom felét is oda kell adnom az áldozatos kezű serénység gyorsaságával! Csak azt látom, hogy búsan leng az erdélyi fenyő, gyászos gyimesnek tarka vad virága s Isten hozzádot sir sok kis harang . . . S jön * A »Prot. Társaskörében az erdélyi menekültek javára rendezett estélyen tartotta: Kiirthy Károly rof. fa. lelkész, köri elnök. a hontalan bujdosók csoportja, meggörnyedve, vándorbottal kezében, mind ismeretlen, mind jó ismerős 1 . . . Éjpalást a takarója, hideg föld a derekalja, szomorúság a párnája, keserűség a kenyere, könyhuliatás az itala, zokogás az imádsága . . . Tegnap gazdag volt, ma koldus szegény. Tegnap hegyek, völgyek boldog ura, ma mint országát veszített király, földönfutó, borús boldogtalan. Háza: tüznyelvek martaléka, mezösége: ellenség pihenője, gyermeke: a legszebb álmok csendes álmodója. Ege: beborult, csillaga: elhalványult, zászlója selymét köny patakja mossa . . . hadak útjára Csaba királyfi szeme gyöngye hull!! Magyarok! A székely királyfi kesergi népét. Hontalan népét, bujdosó népét! Meghat-e legendás leventék könye, éget-e érzőn égi siráma? Tudod-e, hogy legfájóbb a köny, mikor élöt kell siratni ? A halott nem sir, nem rimánkodik, hisz van kincse: egy lábnyi barna rög. A hontalan csak a boldogtalan, hisz annyival se bir, mint egy halott! Halljátok-e a szél zúgásában a múltba visszasíró dallamot: „Volt nekem két ökröm, két szép villásszarvú“ ? . . . Értitek-e, a vesztés nagyságának emlékét felújító rimán- kodást: „Volt nekem földem is, búzatermő földem“ ? Tudjátok-e, hogy száz meg ezer ajak nagysírón sóhajtja, milliónyi könycsepp zápor módra pergi: „Volt nekem házam is, gólyafészkes házam“ ? Magyarok ! Adjatok ! Véreim ! Segítsetek !! A sápadtkezü nyomor felétek reszket; a mindent vesztett árvaság hozzátok kiált; a magát sirató bánat rátok borul; a vádló könytenger lelketekre hull . . . Magyarok ! Adjatok I! Véreim! Segítsetek 1! Ha valaha, úgy most Igazán! Gondoljatok házatokra. Benne minden a maga helyén. Az asztal, amely mellett ültök, az ágy, amelybe lepihentek, a szék, melyből apátok mesélt ... Az övék: talán rom, talán üszők! ... Az asztal: kidobva, az ágy: szerte törve, a szék száz darabban . . . Magyarok ! Adjatok !! Véreim ! Segítsetek !! Ha valaha, úgy most igazán! . . . Gondoljatok udvarotokra . . . Fája isme- í rősen bólogat . . . kutágasa harangozva jár . . . a virága nektek nyiladoz . . . Az övék: olyan, mint az őszi mező! A fa levelétől válva, sóhajtozva nyög... a kút hüs vizével másokat kínál ... a virág mind gyászba öltözött . . . Magyarok ! Adjatok! 1 Véreim! Segítsetek !! Ha valaha, úgy most igazán! Gondoljatok templomaitokra . . . Tornya nagybizóan Istenére néz; harangja ismerőén imádkozni hiv; orgonája búgja hittel biztatóan : „Te benned bíztunk eleitől fogva! . . .“ Az övék már hangtalan torony, az övék már elnémult harang, orgonájuk bús billentyűin siró szellő I szárnya játszadoz s minden sípja búgja reszketön: „Öröködbe Uram, pogányok jöttek! . . Magyarok! Adjatok!! Véreim! Segítsetek!! Ha valaha, úgy most igazán!! Gondoljatok szeretteitekre .... Fiatok növekszik, mint a sasfiók; lányalok virul, mint májusi virág; ősz apátok zengi múltak hőseit; anyátok imája áldást esdve kér . . . Az ő fiók: dideregve él; lányuk hervad, mint a liliom; az ősz apa fehér fürtéit szél kuszálja vándor szárnyain; anyja soknak — fentiről könyörög!! Magyarok ! Adjatok !! Véreim! Segítsetek !! Ha valaha, úgy most igazán! f Tűzhelyetek melegéből egy parazsat; kenyeretek darabjából egy falatot; ielketek sajnálásából egy szemernyit; szivetek I köny őrületéből egy sugaracskát: juttassatok, óh adjatok I!! Mért nincs száz karom? — mind értök tárnám ! Mért nincs száz ajkam ? — minddel kiáltnám: óh adjatok!! óh adjatok !!
