Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-06 / 36. szám
XXXII. évfolyam. Nayyicaroly, 916. szeptember 6. 36 szám. NAGYKÁ és VDEKE T A R S A D A_L M l_ 11 E T ILAP. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. IViegjelenik minden szerdán. Előfizetési árak : Egész évre..............................................— Km. Fél évre ..........................................4-— . Ne gyedévre..........................2- — , Egyes szám.........................—'20 „ Tan ítóknak egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő : Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdom s es kiadó: a „Nagykárolyi Petőfi-nyomda Részvénytársaság“.. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 78 Rérinent.etlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közőltetnek. Nyilttér sora 50 üli. Kéziratok nem adatnak vissza. Románia. Románia a legszégyenteljesebb bűn útjára lépett. A hálátlanság, a hűtlenség, alattomos gyilkosra valló orvtámadás bűne nehezedik arra a nemzetre, amelynek haladását, fejlődését nemcsak jóindulattal néztük, de támogattuk, hogy a hatalmasabb szomszéd védőszárnyai alatt izmosodjék meg karja, amely most a gyilkos tört szegzi legnagyobb jótevője, ezer éves hazánk testének. Nincs is megfelelő szavunk ennek a gyalázatnak méltó megbélyegzésére . . . csak az írás örök igazságaira mutatunk . . . hogy „a bűn szegényekké teszi a népeket“ — s „aki jóért rosszal fizet, a gonosz nem távozik annak házától.“ — Hiszünk tehát az isteni Gondviselésben, hogy Romániának ez az erkölcsi eltévelyedése nagy ábrándjainak szerte foszlását s teljes megalázását szüli majd s még azok is megvetik, akiknek megfizetett bérencévé vált egy gonosz merénylet végrehajtására. „Hűséget láván a jó sors, a balsors követeli azt“ — mondotta egykor Seneca s az ókori kultúrából táplálkozó újabb haladására annyira büszke román — a kultúrának legértékesebb pillérjét, az erkölcsöt rúgta mast félre, nem gon- golva arra, hogy nélküle még büszke épülete mihamar össze omolhatik. Igazságunk fölemelő tudatában, férfias nyugalommal fogadjuk ezt az orvtámadást s készek vagyunk szenvedni, tűrni, nélkülözni, amíg hazánk, a keblén melengedett kígyót meg nem fojtja s ezzel kivívja magának a diadalmas békét, amelyről épen a kívánatos Erdély nagy szülötte, Jósika báró oly szépen énekelt: „A békét, amelyben a magyar csendes tűzhelye körül szabadon fogja élvezni gazdag hazájának áldásait ... A boldog békét s nem sir nyugalmát, nem a rettegés némaságát vagy az elszegényedés csüggedt tétlenségét . . . Békét, mely él és életet lehel, mely munkál . . . Békét, mely sebeket gyógyít, s nem sebeket ver, a szeretet békéjét s nem a boszu ravatalát! Békét, amelyben a* egész világnak látnia kell, hogy a magyar népet, melyet oly böszülten támadott, szeretni is lehet, de megbecsülni mindenkinek kell!“ Ez a meggyőződés éltet ma minden magyart s a jövő borongó képei közül Erdély bérceinek lábánál a nagy román temető is kibontakozik előttünk. Példa rá az északi orosz temető. A történelem mindig megújul s benne a népek végzete . .. Románia ezt elfeledte. Dr. Számán litván. Adakozzunk a háborúban megvakul szegény katonák javára. Nemzetünk megújulása. — Szentbeszéd háborús időben. — A tiszavidéki evang. egyházmegyei Gyámintézet isten- ' tiszteletén a nyíregyházi evang. templomban 1916. évi augusztus hó 3-án tartotta: E.ÉEEI EiJROLT, nagykárolyi evang. lelkész, főgimn. vallástanár. II. Azt mondja továbbá az apostol felolvasott szentigénkben ; „És felöltözzétek amaz uj embert“. És vájjon mire van szüksége magyar népünknek, nemzetünknek, hogy „uj emberré“ váljék ? Mindenekelőtt és főként mély, igazi vallásosságra. Egyik nagy írónk azt mondja, hogy „a vallás s a vallásosság az, melyből a nemzetek lelkét mintegy tükörből legtisztábban megismerhetjük.* (Szabó Károly „A magyar ősvallásról.) A mi magyar nemzetünk vallásos nép volt mindenha. Egykoii krónikáink s még inkább nemzeti nyelvünk egyes szavai és kifejezései bizonyítják, hogy pogány őseink is vallásos nép voltak. S amint nemzeti istenük helyett a keresztyénség Istene előtt hajtották meg fejeiket és térdeiket, szivök s leikök egész buzgóságával és hűségével imádták. Krisztus lett lelkűk egyedüli vezére és ők vitézi a Megváltónak, akit becsületes magyar hűséggel követtek. Majd az újkor hajnalán, midőn Luther és Kálvin a merő külsőséggé s puszta szertartássá lesüllyesztett krisztusi fönséges vallást őseredeti tisztaságában visszaállítva ragyogtatták ismét a világ előtt, magyar nemzetünk is ujjongó örömmel fogadta azt. Ihletett ajakkal zengte a reformáció gyönyörű énekeit. Mohó vágy- gyal olvasta a magyar nyelvre lefordított bibliát. Ám a hosszú 200 éven át tartó rettenetes üldöztetés vihara a nemzet nagy részét visszaterelte ismét a régi akolba. A reformáció áldását azonban magyar nemzetünk is érzi minden téren, érzi azt a más vallás és egyház is. Bölcsen mondja a nagy Eötvös: „Midőn az egyházi reformáció eredeti feladatához vitte vissza a vallást, ezáltal nemcsak a keresztyénségnek általában, hanem magának a katholikus egyháznak is lényegesen hasznára vált.“ Magyar népünk vallásos nemzet volt mindenha. És ha olykor-olykor elfelejtkezett és megfeledkezett is Istenről, a nemzet életének sorsdöntő óráiban megtért ismét az Úrhoz. A háború előtt is — a hosszas béka idején — mintha ellanyhult volna az Isten imádása és buzgó tisztelete, ám a világháború vihara újra felélesztette azt s szent lángjának áldó fénye túlragyogja a világtűzvész vérvörös világosságát. „Nagyon komoly órákat élünk át a csaták véráztatta földén, — írja az egyik katona a harctérről — oh de az Úr teljesíti kegyelmes Ígéretét: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened! . . . így éreznek és gondolkoznak ezerek meg ezerek ott künn a csata- téreken és itthon a hazában. Csodálatos, — hála érte a kegyelem Istenének 1 — hogy mennyire különbözünk e téren is ellenségeinktől. Franciaországban a hitetlenség uralkodik. Ott a kereszteket, a keresztyénség e szent jelvényét, melyek azelőtt a törvényszékek termeit ékesítették s mintegy szent hellyé avatták, eltávolították. Az Isten nevét a tankönyvekből kitörölték. Mig azelőtt a francia érepónzre e szavakat vésték: ,Isten védje Franciaországot /“ — nemrég e felírást mellőzték, büszkén, elbizakodottan hirdetve, hogy Franciaország maga is meg tudja védeni önmagát. —- Oroszországban meg a vakhit, a lelki sötétségben élő és tévelygő né-
