Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1916-08-02 / 31. szám

szövetkezet“. A „Hangya“ lesz az egyet-; len éléskamrája az egész országnak. Kereskedőnek — értve alatta a szabad,. I független, saját felelősségére és belátásaj szerint dolgozó koteskedőt — sehol sei hire, se hamva. Nem lesz szabadverseny, hanem csak egy központi szervezel, mint pld. a Haditermény-központ. Egynéhány nagy ur, mondjuk Zselenszky Róbert, gróf Majláth püspök és még egy néhány tizezerholdas szegény termelő ur fogja megszabni az árakat, mint a nagy „Hangyádnak igazgatósági tagjai. A kormány — erős kereekedöi osztály hiányában — & termelőknek a fogyasztó kizsákmányolását célzó önzésével szemben tehetetlenül fog állani, leginkább a termelők — mint az ország legvagyonosabb, legerősebb, leghatalmasabb osztálya-— csakis az ő érdekeit lesz kénytelen istápolni. Kénytelen lesz nagy behozatali vámok áltál elzárni a határokat. Drága lesz a kenyér, drága a hús és igy a tej, a baromfi, a tojás, drága a bor, a cukor és minden épugy, mint most, amikor nem az agráriusok, hanem az ellenség zárja el a határokat minden be- és kivitel elől.

Vájjon ezekután — átgondolva lépésünk legvégső következményeit — sza- had-e nekünk, városi közönségnek, amely legnagyobbrészt fogyasztókból áll, tetszetős jelszavaknak felülve, ilyen létérdekünk ellen törő intézmény támogatását felkarolni? A falusi közönség többnyire termelőkből áll, azoktól nem vehető emberi szempontból rossz néven, ha önzésüket szolgáló szövetkezet alapításába belemennek. Rár az ország a maga egyetemességében inkább kárát, mint hasznát látja. De a termelőosztály — bár rövidlátó — önzése megérthetövé teszi a szövetkezeti ügy felkarolását. Milyen félreértése a szövetkezeti eszme tulajdon- képeni céljának azonban az, ha a különösképen fogyasztókból álló városi lakosság szolgálatába áll egy agrárius érdekcsoport által létesített fogyasztási szövetkezetnek! Hisz épp a háború mutatja, hogy mily veszély fenyegeti a fogyasztó tömeget akkor, amikor a termelők kénye-kedvére vannak utalva, amikor a kereskedő csak nagy, hihetetlen árak kínálása mellett tudja a termelőtől az árut kicsalni, mert a termelő tudja, hogy a kereskedő részéről nem fenyegeti veszély, minthogy a legügyesebb kereskedő sem képes Amerikából vagy Oroszországból olcsóbb árut beszerezni a háború következtében. Az állam kénytelen volt maximálni, de az sem használt addig, mig a fináncok felderítő utakra nem mentek és súlyos börtönbüntetés kiszabásával nem kény- szeritették a termelő honfitársainkat terményeik kiadására. A fogyasztó önönérdekét károsítja meg tehát, ha elpártol a kereskedőtől és a termelő mellé áll, ha .gyengíti a kereskedelmet és erősíti azokat, akik a fogyasztók rovására akarják a kereskedelmet tönkretenni. Igaz, hogy nyíltan nem hirdetik e szándékukat a fogyasztási szövetkezet apostolai, csak általános szólamok és tetszetős jelszavakkal és leggyakrabban felekezeti és osztály elleni gyűlölet szitásával — amire a felületesen gondolkodó és gyülölségre mindig hajló tömeg szívesen reagál — dolgoznak eszméik propagálása céljából, de annál veszedelmesebb aknamunkát végeznek, mert csak igy sikerül nekik igazán

2

X - 'V

önzetlen és csak a nép javát akaró, a haza boldogulását kereső, minden előítélettől és elfogultságtól mentes, mindnyájunk bizalmát és szeretetét biró egyének támogatását megnyerni és csak ennek tulajdonítható, hogy varosunk legtekintélyesebb és a város érdekeit leghűségesebben szolgáló lapja: a „Nagykároly és Vidéke“ egy oly intézmény létesítését propagálja, amely ellenkezik minden város érdekével. Meri minden gyermek tudja, — nem kell hozzá valami különös köz- gazdasági ismeret — mindenki kell, hogy belássa, ho.iy egy város csak ott fejlődik igazán, ahol a kereskedelem, és a kereskedelemmel együtt hanyatlik a város is. Mi nagykárolyiak — sajnos — ezt a teóriát tapasztalatból is tudjuk. Csak Nagykárolyra és Szatmárra. kell gondolnunk. Városi polgárok! Ha az a néhány kereskedő, aki megvan városunkban, utatokban áll, Szatmár nincs messze, ott szívesen fogadják őket! Csak rajta tehát,; siessünk és alapítsunk egy „Fogyasztási szövetkezetét!“ Még ez hiányzott csak!

, S—L—f. i

NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ

A telefon városunkban.

i

Mikor a telefoni, először bevezették nálunk, akkor azt mondották, hogy az Isten áldja meg, aki kitalálta.

Hiszen helyes kezelés és rendszeres használat mellett mily Isten áldása az, hogy legtávolabb lakó felekkel, kikkel bárkinek dolga van, az íróasztal mellől néhány perc alatt el lehet intézni oly ügyet', melynek elintézése hosszas időtöltéssel, időveszteséggel es fáradsággal járna. ,

De ha úgy működik a telefon, amint egész gyakorta nálunk, hogy 15--20 percig kell várni egy Összeköttetésre, s mikor már nehezen sikerűit összeköttetést nyerni, akkor kitűnik, hogy téves a kapcsolás, mert rosszul hallatszik a telefon, mert nem jó — s ez, megismétlődik egy nap háromszor is, mikor egy összeköttetés létesítése után sokszor egy fél óráig sincs szétkapcsolás és tízszer kell a; telelőn kagylót kezbe venni s akkor az a válasza az előbb érdekeltre levő félnek, hogy tessék lecsengetni, mert még mindig nem vagyunk szétkapcsolva, — akkor bizony nem Isten átdásának mondjuk a telefont, hanem egyébnek és elfogja a düh az embert.

Hiába! Idegesek vagyunk többé-kevésbbé mindnyájan! Szeretjük a dolgunkat gyorsan elintézni, mert most minden foglalkozás terhes,

I minden foglalkozás megerőltető dologgal jár, nincs elegendő időnk, az idővel is takarékos- ' kodni kell s igy nem szeretünk hiába időt a telefon kagylónál tölteni, miért is óhajtjuk, hogy gyorsan tudjuk dolgainkat elvégezni.

A mi telefonkezelőinkre rendkívül sok oldalról hallottunk panaszt; az előfizetők dühösek. Már haragusznak és sokan le akarják szereltetni a telefont.

Lehet, hogy a rendszer rósz, meg kell javítani; lehet, hogy kévés a kezelő-személyzet, meg kell szaporítani.

Ha a postakincstár pontosan beszedi az elég csinos összegű élőfizetési dijat 120 szám után átlag csak 10 koronát számítva, havi 1200 koronát, akkor tartson elegendő személyzetet, akik a közönséget kiszolgálják, mert nincs kedve senkinek azért, hogy a postakincstár nagyobb jövedelemmel rendelkezzék — idegbeteggé lenni.

Felhívjuk ennélfogva postafőnökünk és a nagyváradi posta- és távirda igazgatóság figyelmét a mi telefon miseriánkra, tegyenek meg- j felelő intézkedést, hogy: a) a telefon-vezetékek és kagylók gyakrabban megvizsgáltassanak és karban tartására elegendő személyzet legyen ; b) hozzák be az uj rendszerű jelzést és alkalmazzanak több es elegendő erőt ahhoz, hogy a közönség megfelelő kiszolgálásban részesiltessék és az még idegesebbé ne tétessek.

Ha pedig nincs módjában ezen igényeknek megfelelni, leghelyesebb dolog lesz a telefont leszereltetni, a mi nemsokára többek részéről be is fog következni, ha a bajokon gyorsan segítve nem lesz.

Ki nyeri a csatát?

A kérdés nem olyan egyszerű, amilyennek látszik.

A legtöbb ember azt felelné rá, hogy az nyeri a csatát, aki a csata után is vagy azon a helyen van ahol a csata előtt volt, vagy még előbbre jutott es ott foglal állást, ahol megelőzőleg az ellenség pozíciói voilak.

A szimpla esetekben igy is van, de a világtörténelemben mar .azelőtt is voltak igen nagy ütközetek, anjik után nem volt ilyen szimpla a döntés.

Meg van Írva a kataiaunumi ütközetről, melyben a rómaiak és Atilla álltak egymássá! szemben, hogy uiindtcet ellenfél ugyanott végezte, ahol kezdte, a véres csata után sem a rómaiak, sem a hunok nem érezték magukat győzőknek, elsáncoltuk magukat, tovább állták egymással szemközt s azután mind a két tábor ellenkező irányban elvonult.

Az ujabbkori történelemben a borodí- nói ütközetről, amit Napóleon vívott a Kutozov vezérelte oroszok ellen, nem döntötte el még a történetírás, hogy ki volt a győztes V Napóleon nem tartotta győzelemnek, de mégsem volt hajtandó seregéi*hátrább mozdítani, mert ezzel bevallotta volna a. vereséget. Viszont Kutozov mereven ragaszkodott ahhoz, hogy ö győzött s csak hosszas rábeszélés után vitte visz- sza seregét Moszkva möge. A csata utáni mozdulatok tehát Napóleonnak adtak igazat, de a későbbi fejlemények . Kutozovnak.

Ezekre a régebbi eseményekre azt mondhatjuk, hogy a hirszolgalat hiányossága miatt nem tudhatták biztosan a harcoló felek, hogy voltaképpen mi történt velük, azonban a legújabb időknek is voltak olyan ütközetei, amelyeknél maga a csata nem mutatta meg az eredményt.

így például 1870 ben augusztus 6-án vívták a németek és á franciák egyik legfon- tOsabo csatájukat, a spichernit. A harc egész nap állt és mind a két félre egyre változó j eredménnyel. Ahol a németek támadtak, ott ’ visszaszorították a franciákat, ahol a franciák támadtak, ott visszanyomták a németeket. A későbbi ellentámadások mindig az eredeti helyzetet állították vissza, úgy, hogy este 9-kor a két ellenség körülbelül ugyanott volt, ahol reggel a harcot elkezdte. — Azóta kiadott emlékiratok bizonyítják, hogy a németek és a franciák egykeppen legyőzőiteknek erezték magukat, a végeredmény azonben az volt, hogy a franciák mégis elvonultak s mert az eleinte rendezett sorokban induló viszavonulás futássá fajult s a németek erről értesülve üldözni kezdték őket: a spicherni ütközet fényes i német győzelemmé lett, melyről a francia vezérkarnak a háború után kiadott nagy kritikai I müve igy nyilatkozik:

A francia vezér: Frossard tábornok, akit nem győztek le, azt hitte hogy legyőzték s I ennek következtében el is vesztette a csatát, mig a német vezér, V. Zastrow tábornok, akit félig legyőztek, nem akart belenyugodni abba, hogy legyőzték s ezen az alapon meg is nyerte az ütközetet. — Ez a spicherni német győzelem titka.

Utóbb is a német-francia háború folyamán sokszor értek el a franciák eredményeket, de mert a sok vereség demoralizálta őket, valósággal nem hitték el saját eredményeiket s ennek következtében csakugyan mint legyőzőitek hagyták el a csatateret. A győzelem tehát nem azé volt, aki kivívta, hanem azé, aki hitt benne, hogy kivívhatja. Ez tette erőssé a németeket 70-ben, ez nagy erejük ma is. — A Lodz mellett bekerített német hadtestek újabb esete a példa rá. Ha orosz sereg kerül ugyanabba a helyzetbe, mint a németek ott, akkor az oroszok fele fogságba esik s a seregnek j csak szomorú maradéka menekül. — így í történt az ortersburgi és tannenbergi ütközet,