Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-11 / 45. szám
XXXi. évfolyam. Nagykároly. 1914. november II. TÁ RSADALMI H E T I L A P. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre..........................8-— Fél évre ......................... . 4-— Ne gyedévre......................°y — Eg yes szám.................. . —-20 Ta nitéknak egész évre . . 61— Főszerkesztő : kor. Dr. Rdler Adolf Felelős szerkesztő : Aédei Károly. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza de automabiiokon történik a csapatszállitás, még a menetelés fáradalmaitól is sokszor meg van kiméivé a katona. A tulajdonképeni harc pedig — a mind ritkábbá való ökölre, puskatusra menő végső aktustól eltekintve nem kivan csak egy nagyon jelentéktelen fizikai erőt: a puska kezelését Éiilönben is amit kibir egy tizenhét éves fiú, azt kibírja egy — mondjuk, huszonöt éves nő is. Más kérdés azonban, hogy felhasználható-e a nő egy olyan miveletre, ahol a halál nagyon is közel tartja a kaszáját, a nőt pedig, mint az élet, a termékenység szent szimbólumát, akinek csak egy igazi hivatása van: az anyaság, nem szebad halálanyagul dobni Itt, ebben az egyben megközelithetelen, legyőzhetetlen az a távolság, ami a nőt a harctéren való aktív szerepléstől elválasztja. A nő, mint az élet folytatására, virágzására hivatott szent eszköz, megkímélendő minden veszedelemtől, kíntól és fáradságtól. Éz az nézet nem gyengült, nem változott egy szemernyit sem. Hogy nem is fog-e változni : az kérdés. TÁRCZA. Asszonyregiment. A képeslapok legfrisebb számaiban két fiatal lengyel leány arcképét lehet most lárni, akik a lengyel legionárusok kosztümjében állottak oda a fényképező gép elé, de akik nemcsak kosztümnek, hanem hivatásnak is tekintik az egyenruhát és már eddig is több nagy csatában vettek részt. Most, amikor a legyszélesebb és soha még fel nem használt rétegeket hi a haza sor alá, amikor a huszonegy éven nemcsak jól magasan túl, hanem pár évvel innen levőket is fegyverbe szólítják, bizonyára azon az elven indulva, hogy aki bírja, az menjen, nagyon aktuális arról beszélni: menjen-e a nő is? Ha igen, miért ? És ha nem, miért ne ? Az idea nagyon régi. Á legtöbb dologért, ami elérhetetlen volt addig számukra, maguk a nők küzdöttek a legtöbbet, vagy már is nagyon sokat eddig is elértek, de a sor alá kerülés, a nő mint katona, ez mindig elképzelhetet len, érintetlen maradt és inkább csak a köny- nyü tréfa szellemében került megbeszélés alá. Pedig közben — mint minden — megváltozott a harcászat, megváltozott maga a katona is. A katona azelőtt egyenlő volt az atléta, vagy legalább is testtileg tökéletesen kifejlett és erő ügyesógbeli előnyökkel megáldott férfi- tipussal. Micsoda más ma a katona ! Ma is jó, ha atléta, ha egyéni értékei vasereje, vas egészsége, akrobota-ügyessége van, de a katona mai példája mégis csak az az árokba fekvő numerusnak számított egyén, aki egy pompás lővegyverrel és kellő számú téölténnyel ellátva órákon, naponkon, néha heteken át egy helyben fekszik és néhány mozdulattal végzi gépies munkáját: tölt és lő, tölt, lő, néha ugrik előre pár lépést, uztán újból tölt és lő. Az ember maga is gép lett és a katonáskodáshoz ma már nem feltétlenül szükséges a túlságos testi erő és egyéb férfiúi kiválóságok. Beállatani a nőt ezek közé, ha bizarr gondolat is, de egyáltalában nem elképzelhetetlen. A fiizikai erő hiánya nem ok. Ma, amikor nemcsak vonaton A FARIZEUSOK ÁLARC NÉLKÜL A minta-ember, az igazi zsentlmen prototípusa, levetette álarcát s igazi alakjában — mint hitvány fráter — mutatkozik be: a hidegvérű, gőgös, — de egyúttal prepotens — angol elvesztette önuralmát és üldözi a németet, az osztrákot és a magyart. Csőcselékké aljasodott Albion népe, s kegyetlenebb pogromokat rendez ellenünk, mint az orosz a zsidók ellen s ezt a népet tekintettünk mi magyarok igen sokáig vezető nemzetnek, s az anglomániánkban annyira mentünk, hogy csupán azt tartottuk tökéletesnek, amit az angoloknál láttunk: most, hogy a német seregek Calais közelébe jutottak, rémület fogta el az angolokat, s vérszopó tigrisik módjára reá vetették magukat mindenre, ami német, osztrák vagy magyar s eddig ott rekedt honfitársainkból egy csomót letartóztattak, kényszermunkára fogtak, vagyonukat elkobozták s most olvassuk, hogy ezek a farizeusok vitriolbombákkal szerelték fel zsoldos seregüket. Az angol tiszt — le chevalier sans peur at et sans reproche — mint vitriol- bombával felszerelt angol komitácsibanda vezére — igy fest a vezető kulturnép tisztje. És mi itthon afelett őrködünk, hogy a köztünk élő angol, belga embereknek egy haja sem görbüljön meg, mert mit is szólana a „müveit“ külföld ahhoz, ha a retorzió fegyverével élnénk . . . pedig ; ha azt kérdjük, ugyan ki is van ma hivatva rólunk ítéletet mondani, úgy zavarbaj jönnénk, mert eddig úgy volt, hogy főleg az angolok és franciák véleményére adtunk valamit, de ezek a nemzetek elveszítették a jogot ahhoz, hogy még a hottentották felett is Ítéletet mondjanak. Főleg Anglia végleg megszűnt az az areopag lenni, mely elé bármely ügyben a jövőben a nemzetek járulnának, mert az a nép, mely olyan törvényeket hoz, melyek a kabinetet feljogosítják az idegen vagyon el kobozás.tra, enyhén kifejezve oly nép, mellyel úgy kell eibáni, mint a bakonyi zsiványokkal. * Minap olvastam Ruppreht bajor trónörökös hadseregparancsát: — Az a szerencse ért bennünket, hogy az angolok is harcvonalunk előtt állanak. Ama nép csapatai, amelynek irigvei évek óta azon voltak, hogy bennünket az ellenségek gyűrűjével vegyenek körül s hogy minket megfojtsanak: neki közönhetjük mindenekelőtt e véres és szörnyű háborút, s ez az ellenség az, mely leginkább útját állja a béke visszaállításának ... A hadseregparancs egészen világosan szól és Angliát egyedül állítja mint békebontót mint a béke ellenesét a világ elé; egyébként ma már a legkisebb iskolás- gyermek is tudja, hogy Anglia kergette háborúba Európa népeit, Anglia volt az, mely Németország növekvő tengeri hatalma és gazdasági jóléte miatt táplált féltékenységből szövetkezett a francia revánzs- politikusokkal sapánszlávizmussal. 1906-ben Hervé — a francia forradalmi szocialisták vezére — a besorozott katonákhoz következő felszólítást intézte : „Ha a tőkepénzesek vasszekrényeinek megvédése céljából az ország határára küldenek benneteket, ne fogadjatok szót“, s ime a francia nemzet fiai, az angol kapitalisták érdekékében indított háborúban vérzenek el! Ebben a háborúban a francia nemzet semmit se nyerhet és az a heroizmus, melyet a francia hadsereg kifejt, kárba vésziedig ép a francia hadseregnek lett volna első sorban feladata, hogy a világháborúk perfid rendezőjét, az angolt — a német hadsereggel egyetemben — megsemmisítse : amely percben sikerül az angol tengeri hatalmát megtörni, a földön jó ideig béke leend s azért igen sajnálatos, hogy a franciák ezúttal az angol hatalom és szupremácia öregbítése érdekében, országuk jólétét, nemzetük díszét, virágát feláldozták. A németek a franciákat soha, de soha meg nem támadták volna, ha a franciák a „revánzs“ szót lexikonjukból jóeleve kiküszöbölik, úgy ezen állam polgársága ötven milliárddal gazdagabb lenne, nem is szólva arról, hogy egy millió ember életet is megtakaríthatott volna.
