Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-28 / 43. szám
I TÁ RSADALMI H E T I L A P.-------- ►- • •»—----— Na gykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évrn..........................8‘— kor, Fél évre....................................— „ Negyedévre......................2- — „ Eg yes szám......................—‘20 „ Ta nitéknak egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak fissza Csak egy szál virággal kevesebbet kedveseink sírjára és egy pár fillérrel többet halottak napján a temetőknél fölállított urnákba! Meg kell védeni a népet! Azt hittük, hogy a háborús idők komolysága kiölte az uzsorát, a kapzsiságot, azonban — úgy látszik — csalódtunk. A kapzsiság, a nyerészkedés bacil- lusa gonoszabb, mint a koleráé, emezt megöli a forró gőz, megöli a savanyúság is, de a kapzsiság bacillusának nem árt az sem, ha a kedélyek szinte izzásig he- vülnek fel és az ország népe már nem is elsavanyodottan, de elkeseredetten lesi a jövendő percek nagy eseményeit. Sőt úgy látszik, hogy a forrásig hevült kedélyek, a lehangolt és kétségeskedő szivek a legjobb talaját alkotják annak a bűnös hajlamnak, amely mindig másokon akar keresni s mások gvöngeségét használja fel saját anyagi erejének gyarapítására. Ma egy föidmivelésügyí miniszteri rendelet, holnap egy hadügyminiszteri rendelet tábori tarackja mered az uzsorások és nyerészkedők felé, világos jeléül anmak, hogy ezek élnek és a háború idejét felhasználják szintén zavarosnak, amiben halászni lehet. A föidmivelésügyí miniszter rendelete arra mutat rá, amit a határszélen követtek el a lelkiismeretlen kufárok. Rémhírek terjesztésével bolondították meg a gazdálkodó népet, hogy az potom áron adjon túl a lábas jószágon, de csak azért, hogy a rémhírek terjesztői maguk szedjék össze a prédán bocsátott legnagyobb kincsét a földművelő népnek. Csaknem hasonló visszaélésekre mutat rá a hadügyminiszter rendelete is. Ez a rendelet egyes katonai szállítók ha- rácsolását leplezi le, akik kényük-kedvük szerint szabják meg a hadsereg részére szükséges holmik árát, holott semmiféle túlságos nagy- áremelé ' .ek még ma sincs elfogadható indoka. Mig a hadügyminiszter azzal fenyegeti meg a katonaság bőrén élőket, hogy a felhatalmazási törvényre támaszkodva hatóságilag fogja megszabni az árakat s könyörtelenül lefoglal minden szükséges készletet, addig a földvivelésügyi miniszter a közönség bőrére utazókat egyenesen kiszolgáltatja a büntető hatóságoknak. Ez helyes. Börtönbe az olyanokkal, akik mások nyomorúságából akarnak keresni és hasznot huzni. Elég baj, hogy az uzsora, a nyerészkedés ellen békében inkább társadalmi eszközökkel tudunk csak védekezni, mint a hatóságok szigorával. Azok ellen, akik saját anyagi javukra mások szorult helyzetét használják ki, mindig készen kellene lenni a hatósági korbácsnak. Nem elég sebet okoz máskülönben is a háború, még ráadásul tűrj ük el a belső komi- tácsik garázdálkodásait is? Bizony nincs kedve senkinek sem tűrni. Meg kell védeni különösen a népet. A hatóságok lássanak hozzá a miniszteri rendeletek parancsa szerint ezeknek a komitácsiknak az összefogdosásához s rakják el őkel hűvösre legalább is a háború végéig. Ha lehet továbbra is! A kézfogás és a kolera. Városunkban is megindult a mozgalom azon eszme keresztülvitelére, hogy a kézfogással lehetőleg hagyjunk fel. Nehéz dolog lesz ez, de ajánlatos, hogy az eszme megvalósittassék. Különösen a mai viszonyok között, mikor a háborúval kapcsolatosan mindenkor megjelenő kolera terjesztésének veszélyét ki akarjuk kerülni, nagyon tanácsos mellőzni mindazt, ami a kolerabacillusok terjesztését elősegíti. A fertőzés köztudomás szerint leginkább a kezek utján történik. Nem minden ember vigyáz eléggé a tisztaságra, nem minden ember mossa meg többször naponta, vagy fertőtleníti a kezét s igy megtörténhetik a legkönnyebben, hogy egy kézfogás utján kapjuk meg a kolera- bacillust és ezt többeknek tovább is adjuk. Ennek elkerülésére célszerű legalább az ily járványos időben a kézfogással felhagyni, ami ha átmegy a köztudatba, nem lesz bántó senkire nézve és lassanként megszokjuk, hogy mint némely nyugati államban már bevett szokássá vált — kézfogás nélkül üdvözöljük egymást. De ezen kérdéssel kapcsolatosan nem árt a kézcsókról is beszélni. Nagyon nehéz dolog bizonyos társadalmi szokások ellen állást foglalni, mert az emberek rendszerint a szokások rabjai. TÁRCZA. A Visztula partján. Irta : Fehér Ákos. Szelíd szőke vize kanyargó Tiszának, Hej, de messze vetett el a sorsom tőled! Idegen országba, idegen halmokra ... Sok ezer mérföldre, messze-messze tőled : Haragos zöld vizű Visztula partjára. Elnézem habjait zötét Visztulának, Vérrózsákat hajt a folyó sebes árja; Viszi messze-messze, nagy, mély tengerekbe Piros vérrózsákat a nagy Óceánba, Vadtarajos árja sötét Visztulának. Idegen nótákat fütyöl itt a szellő, Talán még a csillag is más itt az Egén ... Hej, de más a partja kanyargó Tiszának, Vizbehajló fűzfák zóldélö ölében, Édes szép hazámban, nagy Magyarországban. Amikor széttárja szárnyait az alkony És sötét teritö borul le a tájra, Lehajtom fejemet a Visztula parton, 8 elszáll gondolatom a Tiszapartjára, A Tiszamentében egy kicsike házra. Vájjon világos-e az a két kis ablak, Amely oda néz ki a Tiszapartjára ? . . . Vájjon az a leány ápol még virágot, 8 gondol-e még néha Visztula partjára Kanyargó Tiszának virágos partjáról ? . . . Tán az ö szemét is kerüli az álom ? Avagy elfeledett s nem törődik vélem ?... Nem, hisz’ úgy Ígérte, hiszen úgy esküdte: Ölelő karjába visszavár még engem, Szökevizü Tisza kanyargó partjára. Ó, hogy mért is nem jön szemeimre álom ? Avagy mért nem vagyok vad, viharos orkán ? Mért kell kötve lennem kínzó tétlenségben, S várni, egyre várni a Visztula partján Uj hajnalhasadtát megváltó reménynek ? ! Néznénk bár ezerszer szembe a halállal, S dagadna tengerré a Visztula árja, Csak harsanna már fel ércszava a kürtnek S mennénk számadásra, életre, halálra! Vad, haragos vizű Visztulának partján. A piros „Hiel-Marechal“ rózsa. Irta: Ujlaky. — A „Nagykároly és Vidéke“ eredeti tárcája. — ügy este nyolc óra felé lehetett, mikor Iványi Pista lassan, lépésbe hazafelé lovagolt, hogy megmondja édesanyjának az örömhirt: Nem soká lesz már az iványi kúria olyan ki- i halt, mert mire minden virág lehullana, a legszebb virágszál ott fog lenni az öreg udvarházba. Hiszen majd két éve már, hogy két fekete szemének izzó sugara simogatja, csalo- i gatja kinyílásra annak a büszke rózsának, az öreg Anarcsi féltve őrzött virágának: Margitnak a szivét.
