Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-08-05 / 31. szám
3 NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ hidat teljesen szétrombolni óhajtó szer- beket. — A magyar határőrvadászok meggátolták a Morava völgyében egy szerb különitvény betörését, s lehetetlenné teszik a szerbek előnyomulását. E körülmény azért bir rendkívül nagy fontossággal, mert ebből a völgyből vezet Szerbiának egyetlen katonák szállítására alkalmas vasúti vonala egészen a boszniai határig. Tekintve a rendkívül veszélyes, szakadékokkal s sziklákkal telt utat, a bátorság és hősiesség gyönyörű példáját látjuk a magyar határörvadászok cselekedetében. — Két magyar határőrvadász a középső Drinán az ellenség tüzelése között átúszta a megáradt folyót és elpusztította az ellenséges parton levő szerb telefonvezetéket. E hőstett is megérdemli, hogy védeiőnk annáleseiben följegyezzék. Világháború előtt. A világháborúnak egyedüli okozója az orosz. Az orosz cár felkérte Vilmos császárt, hogy lépjen közbe monarchiánknál az esetleges tulkövetelések enyhítése érdekében, nehogy európai háború törjön ki. Vilmos császár készséggel vállalta a közvetítés szerepét, s ily irányban megindult a diplomáciai akció. Ezalatt Oroszország megkezdte a mozgósítást. Vilmos császár ennek dacára — Ígéretéhez híven — lankadatlan buzgó- sággal fáradozott az európai béke érdekében. Oroszország azonban, be sem várva a császár értesítését, elrendelte az általános mozgósítást. Erre Vilmos császár a cárhoz intézett utolsó táviratában kiemelte, hogy ö is kénytelen lesz intézkedéseket tenni az orosz készülődés folytán. Európa békéje még mindig íenntart- hatő, ha Oroszország abba hagyja Németország és Ausztria—Magyarország fenyegetését. Az orosz cár a táviratra nem válaszolt. Erre a császár elrendelte az általános mozgósítást, s Németország megüzente a háborút Oroszországnak. Általános lelkesedéssel fogadta a birodalom a császár e tettét. A hazafias tüntetők-egetverő ovációjára a császár Berlinben a főváros népéhez ezen szavakat intézte: — Nehéz óra következett ma el Németországra. Irigyeink jogos önvédelemre kényszerítenek, kezünkbe nyomják kardunk markolatát. Még ez utolsó órában is remelem, hogy belátásra bírom ellenfeleinket és a békét fenntartom Ha mégis kardunk kirepül hüvelyéből, Isten segítségével úgy forgatjuk, hogy becsülettel helyezhetjük visz- sza hüvelyébe. Mindnyájan jól tudjuk, hogy a háború temérdek vér- és pénzáldozatot kívánnak német népemtől, de megmutatjuk ha kell, ellenségeinknek, mit jelent megtámadni Németországot! És most istennek ajánlak benneteket! Menjetek a templomokba, térdeljetek le Isten elölt és kérjétek derék hadseregünkre az ö segítséget! A fővárosi lapok híradása szerint már ki is tört az orosz—német háború, amennyiben Oroszország megtámadta Németországot, s összeütközések voltak az orosz-német határon. Franciaország, Belgium, Hollandia, sőt Japán is mozgósít, s igy világháború küszöbén állunk. Lengyelek lelkesedése irántunk. Megható a lengyelek lelkesedése a magyar nemzet, s annak igazságos ügye és harca iránt. Gróf Stadniczky László lengyel főur felhívást intézett a földkerekségen bárhol levő lengyel testvérekhez, hogy jöjjenek a lovagias magyar nemzet zászlaja alá harcolni. „Emlékeznünk kell arra is, — mondja a levél — hogy Magyarországon minden lengyel menekültet testvériesen, tárt karokkal fogadtak és sokan közülünk uj hazát nyertünk. Fegyverbe tehát! Mutassuk meg nekik, mire vagyunk képesek. Már zug az ágyudörgés Belgrádnál. Ne veszítsünk egy pillanatot sem, szakítsuk szét a láncokat, mely sorsunkat kötve tartja. Felhívlak mindnyájatokat, hogy szívvel lélekkel csatlakozzunk magyar testvéreinkhez, s fegyvert ragadva kiáltsuk: „Vesszen Oroszország és Szerbia !“ Fel tehát fegyverre ! Előre, vitéz honfitársaim !“ Midőn mindenfelől, minden nemesen érző szív és nemesen gondolkodó lélek jogosnak, s igazságosnak tartja nemzetünk harcát, lehetetlen, hogy győzelem és diadai ne koronázza fegyvereinket. Adja Isten, hogy úgy legyen! Fclhiiái adakozásra* Polgártársak ! A nemzet becsülete, a haza jövője és biztonsága harcba szólította hazánk véderejót. Ma már a harcmezőn fegyverrel kezükben teljesítik hazafias kötelességüket fiaink, dicsőséget szerezve a magyar névnek, vagy ha kell, hősi halált halva a hazáért! Teljesítsük mi is — itthonmaradt polgárok — hazafias kötelességünket! Sok szegény ember vonult be a hadsereghez, itthon hagyva kenyér nélkül családját! Segítsünk ezeken a szegény családokon, adjunk kenyeret azoknak az éhező gyermekeknek, kiknek kenyérkereső apja a harcmezőn arat dicsőséget, vagy hal dicső halált! Rakjuk le koronáinkat és filléreinket a városi elöljáróság és a vármegyei vezetőség kezeihez, kik is a segélyezést igazságosan és lelkiismeretesen eszközölni fogják, a kegyes adományokat pedig hirlapilag nyugtázzák. A gyors segély kétszeres segély! Adakozzunk ! Hétfőn d. u. 5 órakor a városháza nagytermében rendkívül lelkes hangulatban megalakult „A behívott katonák hátramaradó tjait segélyező bizottság “ Legszebb ruhatisztitás Vegyileg száraz utón Ha fin Jer JPúi ruhafestő, vegytisztító és gőzmosó-gyárában Felvételi üzlet: Nagykároly, Széchenyi-utca 43. szám. TÁRCZA.-*mmA lelkesedésárjában úszó főváros — Pesti levél. — — 1914, julius 25—31. — A véres kard zengő lelke zúgva repül a pesti utcákon végig. Nyomában lelkes embertömeg — nem törődve a szakadó záporral — rohan, táncol, énekel, ordít, mintha századok letűnt árnya kelne életre, dicsőséges kurucok vére pezsdülne a kopott emberekben a katonabanda harsogó rézfuvói nyomán, a Rákóczi- induló vért pezsditő hangjaira. Az egész szombati nap kétség és remény között telt el. Mi lesz ? Magukba szállanak-e a bűnösök, avagy tovább zaklatják ez agyon- kinzott, birkatürelmű országot? Mikor lesz már »elég“ nekik? Mintha a légynek elég lenne, ha egyszer-kétszer elhessegetjük az orrunkról! De még nem ment ki a divatból a légycsapó ... A „Telephon Hírmondó“ egyre szólott, még 4 órakor is békét hirdetett . . . Este hétkor óriási embertömeg gyűlt a nagy körúton a „Pesti Hírlap“, „Az Újság*, „Az Est“ előtt. A villamos kocsi lassan haladt, mert az emberek mivel sem törődve, elállot- ták az úttestet s tengerzugáshoz hasonló moraj hallatszott már messziről. — Tessék — szólott a kocsivezető bosszúsan — aztán ne gázoljak el senkit! Kinéztem az ablakon . . . Ember ember hátán, asszonyok napernyő | alatt a szakadó záporban, kipirult arccal, csillogó szemmel, lázasan kiabálták : „Éljen a háború ! Éljen a király! Vesszen Szerbia!“ Szívből fakadt mind a három kívánság s mindent meg lehetett belőle érteni . . . De még többet az este 9 órai zenés takaródénál. A lobogó fáklyát vivő katonák misztikus alakjai, a katonabanda messze búgó érchangja, a nemzeti lobogós lelkes tömeg, mintha egy ködkép lenne csupán, olyan hihetetlen. Pest, a minden, csak nem magyar Pest, az ő fáradt, közömbös emberei, vörös zászlós elégedetlenéi, goromba csibészei mind eltűntek, igaz, becsületes, lelkes magyarokká lettek s egygyéolvadtak a Kossuth-nóta hangjaira. Mert azt énekelték, mig a' banda a Prinz Eugént, Radetzkyt és Rákóczit húzta felváltva. S hogy ezt énekelték, az sokat mond. Az ének már maga a harci kedvet, az igaz ügyért való lelkes készséget jelenti s hogy mit énekeltek, az bizonyítja, hogy „tettre“ kész a hazáért minden kar. Feledhetetlenül szép éjszaka volt e szombati éj, idegen emberek egymás nyakába borultak s a Gambrinusban a németek a Hym- nust és a magyarok a Gotterhaltét énekelték, anélkül, hogy „komolyabb következményei“ lettek volna e szokatlan koncertnek! Erre még nem volt precedens a magyar krónikákban Vasárnap — 26-án — szintén nagy tüntető menetek voltak, különösen szép volt a 120 urilány hófehér ruhában, lebontott hajjal, elől vitték a trónörökös gyászfátyolos arcképét ; a katonabanda a Klapka-indulót húzta s a lányok után jövő tömeg zúgva harsogta: „Fel, fel vitézek a csatára . . .“ E délután már nagyon sok ujruhás bakát lehetett látni sárga bakancsban, sárga derékszíjjal. Az elhudyt trónörökös újítása, hogy ne kelljen időt pazarolni a fekete cipő és szij „pucolásával.“ S most érette viszik hadba . . . Minden tiz lépésre egy tartalékos tisztbe ütközik az ember; még feszeng a szűk ruhában, látszik, hogy vágja a nyakát a „halz- bindli“. És ember ember hátán mindenütt, lengnek a zászlók a palotákon. „Az Est“ ajtajában három hatalmas nemzeti lobogó — s morajlik a tömeg, mint vihar előtt a tenger. Csupán a katonák élvezik nyugodtan ün- nepdólutánjukat. Egy pádon két huszár ül, nyalkán, délcegen. Szőke szobalány fehér napernyővel halad el előttük. — Jöjjön, mulasson ma velünk, kisasz- szony — hívja nyájasan az egyik. A lány elpirul, de ügyet sem vetve rájok, siet tovább. — Majd gyünne holnap — szól hamiskásan a másik — de nem lesz kivel! . . . A járókelők mosolyogva hallják a humoros szavakat, de mintha hűvös szél csapott volna szembe, megborzongok. Rikkancsok özönével rohannak az utcákon, de még igy sem tudják kielégíteni a „vevőket“. Minden embernél 2—3 újság; van olyan is, ki egy koronát költ naponta rá.
