Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-15 / 28. szám
3 NAGYKÁROLY ES VIDÉKE M&i Hp Mindennemű ruhanemüek, csipkék, felöltök, függönyök, térítők, szőnyegek legtökéletesebb estése. Bőrkabátok, keztyük festése. ! ! Minta után való festés ! ! Haufíel Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestö és vegyitisztitó Nagykárolyban, Kölcsey-utca I. sz A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petőfi-utca 59. Bármely kényes szinü és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. Plisé-gouvró. Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek Kávéház-megnyitás. ^ Tisztelettel értesítem a n. é. ^ közönséget, hogy a volt Ba- # laton és később Korona cím # alatt vezetett kávéházat át- ▼ vettem és teljesen átalakítva ▼ „ABBÁZIA“ kávéház cim alatt megnyitottam. A ▼ vagyok kiváló Tanintézeteink működése az 1913—1914-ik iskolai évben.*) — Az idei értesítők alapján. — Az iskolák kapui bezárultak, tanárok és tanulók egyaránt pihenik már az elmúlt tanévnek fáradalmait. Előttünk feküsznek a Nagykároly városában létező tanintézetek értesítői, számszerint 7. Nem adott ki értesítőt — a Kereskedelmi Tanonc, a Városi Gazdasági Ismétlő, a Református, a Statusquo és az Orthodox elemi népiskola. A megjelent értesítők elénk tárják az 1913—1914. tanévnek történetét, beszámolva egy iskolai esztendő munkájáról. Tanév végén vagyunk. “Komoly időpont ez nemcsak egyesek, hanem az iskolák számira is. Ilyenkor tűnik ki, hogyan folyt a magvetés *) Anyaghalmaz miatt a múlt számból lemaradt. Amidőn biztosíthatom a n. é. ^ közönséget teljesen szolid kiszolgálásról a személyem iránt 0 eddig tapasztalt jóindulatra tá- maszkodva b. pártfogást kérve ▼ Rosner Márton s milyen volt az aratás. Bizonyára hálás feladat szemlét tartani tanintézeteink felett s megállapítani, hogyan teljesítette mindegyik a maga feladatát — mit lehet dicsérni az egyik-j nél, mi fejlesztendő a másiknál. Mielőtt az egyes tanintézetek múlt tanévi működéséről szólanánk, néhány általános megjegyzést óhajtunk tenni — mintegy bevezetésként. Tesszük ezt annyival is inkább, mert ez idő szerint minden téren a „reformok“ korsza- j kát éljük, vagy legalább is e szót halljuk és i hangoztatjuk unos-untalan. S mig oly sok téren tényleg az örökös reformálás lázas mun-! kaját szemlélhetjük, — a tanügy, az iskolai nevelés és oktatásügy terén csak hangzatos sza- I vak és odadobott eszmék s tervek olvasásáig, és hallásáig jutottunk el, de a reform munka-; jától — úgy látszik — még nagyon is messze- j messze, távol állunk. Pedig „van valami a levegőben“ e téren is, hiszen a legilletékesebb fórumtól — a magas közoktatásügyi minisztériumtól kezdve az iskolák ügye iránt érdeklődő egyszerű lelkekig, annyi sok szó esik már évek óta pl. a gimnáziumi és a polgári iskolák reformjáról. Elég ha rámutatunk az ismételten hangoztatott s a legilletékesebb helyen is elismert „középiskolai szervezet és tanrend megváltoztatását célzó, az érettségi vizsgát valamelyes utón helyettesitő s megkönnyítő vizsga, továbbá a polgári iskolák gyakorlatiasabb irá- ; nyuvá tételének és fejlesztésének reformeszméjére. A „kényes“ s bizonyára „nehéz kér- ] dés“ megoldásától azonban fáznak maguk a vezetők is s örökös tanulmányozással töltik el az időt s odázzák el a megoldást és igy egyik közoktatásügyi miniszter a másikra, testálja „szent örökség“-ként a fontos ügyet. Mindegyik csak gondolkozik felette, mindegyik csak „tanulmány tárgyává teszi“ — de az általuk is hangoztatott és szükségesnek elismert reform „késik az éji homályban.“ Tanintézeteink értesítőit óhaj juk — régi szokásunkhoz híven — a lap hasábjain ismertetni. Tanintézet. Álljunk csak meg e szónál egy pillanatra. Közönségesen tanintézeteknek nevezzük iskoláinkat. S valóban helyesebb, \ megfelelőbb elnevezést, nevet és címet nem j is adhatnánk jelenlegi iskoláinknak. Az iskolák — különösen az u. n. középfokú iskolák — ez idő szerifit tényleg kizárólag csak tanintézetek és nem egyszersmind nevelő- intézetek. — Iskoláink célja az előirt tananyag elvégzése, semmi más. Amely iskola ennek eleget tesz, az — a mai nézet szerint — „betölti feladatát“, vagy hogy még szebben s modernebbül fejezzük ki magunkat : „hivatása magaslatán áll.“ ügy látszik, hogy maguk az illetékes tényezők, az iskolák felettes hatóságai is, az intézetek működésének elbírálásánál egyesegyedül csak ezt tekintik és semmi mást. Ez a nézet és szellem él a mai kor tanáraiban és tanítóiban is. Ha tanóráit pontosan megtartja s az előirt tananyagot elvégezi — azt hiszi, abban a szent és édes hitben ringatja magát, hogy magasztos hivatásának híven megfelelt. Ezért vannak telve az ország összes iskoláinak értesítői a végzett tananyag ismertetésével. Ezzel szemben a tanár és tanító nevelői nagyfontosságu működéséről alig-alig van szó, vagy ha igen, pár petit sorban, jól eldugott helyen. Pedig a kettőnek: a tanításnak és a nevelésnek szoros együvé tartozandósága, együttes működése hozhatja csak meg a kívánt eredményt : a kellőleg képzett és jellemes, becsületes ember kialakulását. Az iskoláknak pedig végre is ez a főcélja. Azt hisszük, hogy nem tévedünk, ha a nevelői munkásság mellőzésében látjuk a mai iskolák főhibáját és hiányát. Csak tanítani, csak oktatni — ez a jelszó, ez a vezérelv — a nevelésről „nulla mentio fiat.“ Manapság (nagy általánosságban beszélünk, azért tisztelet a kivételnek 1) a tanító tanárnak képzeli magát, aki a gyermekeknek quasi előad, a középfokú iskolák tanárai pedig egyetemi professzoroknak képzelik magukat, akik az „előadási órákon“ „szaktárgyaikat“ „prelegálják“. A kevés számú kikérdezések, feleltetósek is szinte az „előadott anyag“ „lecolloquálásának“ jellegével bírnak. Aki jól colloquál — rendben van a szénája, aki nem jól colloquál, az — mint buta — elmarad. A rideg és hideg bürokratikus szellem bevonult már teljesen az iskolák falai közé is. Ez az oka, hogy manapság a tanuló tanárában nem atyai jóbarátját, hogy — úgy mondjam — atyját látja, akihez szeretetteljes vonzott meghalni. De aztán megborzadt annak gondolatára, hogy szerelmes szobaleány módjára a vízbe ölje magát. Nem, ez nem lenne katonához illő halál. Eszébe jutott, hogy nála van, mint rendesen a fegyvere ; evvel váltja meg arra a hosszú útra szóló jegyei, amely a másvilágba vezet. Olyan természetesnek vette, hogy most agyonlövi magát s két nap múlva katonai parádéval fogják eltemetni. Amint zsebéhez nyúlt, egy kicsi aranyláncra kötött pénztárcája akadt a kezébe. Kivette s a tartalmát kiakarta üríteni a parton, legalább az arra járó szegények fölszedhetik. Most megcsillant a tárca egyik rekeszében egy fényes aranytárgy, kicsi amulet volt, amelyet édes anyjától kapott, mikor hazulról hitet cserélve elkerült, szent áhítattal vonta az ajkához s megcsókolta a drágaságot. Most különösképen a fülébe csengett édes anyjának szava : — Őrizd meg fiam s ha valami nagy szerencsétlenség érne az életben, ha nem lenne, ami megnyugtassa feldúlt lelkedet, ha nem maradna más menedéked : akkor gondolj anyádra s nyisd fel csukott rejtekét ennek a kis csukott tárgynak s mélyedj el annak tartalma fölött!... — Ha nem lenne, ami megnyugtassa feldúlt lelkedet — dadogta gépiesen. —- És ez volna az?... Milyen természetfölötti titkot rejtegethet ez a parányi tárgy, amire az anyám hivatkozik, amelyet bizonyos célzattal adott nekem? ó, az anyák előre megsejtenek, megéreznek mindent! Szinte lázas gyorsasággal igyekezett a kis tárgy nyitját megtalálni. Hosszú j időt igényelt, a két fedél valósággal összeforrt. A Dunáról most halk moraj hatott a füleihez, j Mintha távolról jövők halk panaszos danájának hangjai ütnék meg füleit. Figyelte egy kicsit, aztán újra neki látott az amulette felfeszit sé- hez. Nyomkodás közben egyszerre felpattant a a rugó s a titkos világ ott állott előtte tisztán, leplezetlenül. Egy több rétre hajlított, fehér kártyapapir volt, melynek megsárgult papírjáról Mózes könyvének szigorú parancsai tárultak lelki szemei elé. Egy pár szemelvény, amely aktuáli- tásánál fogva megrázólag hatott fölcsigázott képzelő tehetségére . . . Valami nagy-nagy átváltozáson ment keresztül a lelke s mint valami égi intő szózat, hangzott a fülébe: Halljad Izráel népe ! ... És sajátságos képek jöttek sorra. Már Garamszegen járt a lelke s mint kicsi gyermek, mikor még azt a hitet vallotta, amelyet elárult — járt ott s áhítattal énekelte a szentzsoltárokat, a gar'amszegi kicsi zsinagógában. Újra gyermeknek képzelte magát s újra babonás hittel hitte, hogy minden mázsányi teherrel nehezedik a lelkére, ami a vallásával ellenkezik. Mózes könyve mondja, hogy a legnagyobb bűn, eldobni magunktól az életet, amit az Isten adott. Majd újabb képeket látott. Egyszer már, mint katona igen rossz hangulatban bolyongott az utcákon, valami lelki harc űzte, kergette s útja egy zsidó templom előtt vitte el, honnan a hívők szívhez szóló | zsoltárjainak hangja jutott a fülébe s bele- 1 markoltak a szivébe. Mint tolvaj húzódott szorosan a fal mögé s meglapulva hallgatta a szent énekeket; aztán megnyugodva ment haza . . . De most, most hova, merre menjen ? Most pedig mennie kell! Okvetlenül mennie kell ebből • világból messze, nagyon messze innen. — Itt maradnia tovább is, lehetetlen lenne, mert itt minden nyomorúságos sorsára emlékeztetné. Ámint az utón hazafelé tartott, sokféle tervet forgatott meg. Előbb azt gondolta, hogy megválik a katonaélettől; eldobja a cifra egyenruhát, vagy valami hivatalt vállal. Később azonban elvetette mindkét tervet és abban állapodott meg, hogy hosszabb szabadságot kér megrongált egészségi állapotára való tekintettel ; ez lesz a leghelyesebb. Betegnek beteg, hisz valósággal összetörte ez a rettentő eset. Addig aztán módjában lesz terveket kovácsolni. Amikor lakására ért, arról értesült, hogy a pénzes posta kereste. Hazulról kapott pénzt. Ismét hazulról. Éppen jókor, hisz minden pénzét, amije még volt, a Duna-parton hagyta. Két nap múlva már útban volt Garamszegre. Hogy jutott erre az elhatározásra, maga sem tudott feleletet adni önmagának. Valami vitte, húzta, parancsolta, hogy mindent öntudatlanul cselekedjék és neki vakon kellett engedelmeskedni. Valami azt súgta neki, hogy meg kell csókolnia azt az áldott kezet, amelynek simogató, jóleső cirógatását már olyan régen nem érezte, ügy égett a vágytól, hogy az édes jó anyja hüsitő kezét lázas homlokáq érezze. Azután nem bánja, ha meg is kellene halnia. De ott, ott az áldott jó asszony, az édesanya
