Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-17 / 24. szám
NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ LCSÓN ELADÓ csűr, vagy kocsiszínre való kapu, 3-4 különböző ajtó, egy spaletes nagy ablak, 3 szekér szalma kazalba a rakodóba, csomagoló dobozok különféle nagyságban, kitűnő izű homoki uj- és óborok, 5 éves veres bor 50 literen felül, hol? - megmondja a kiadóhivatal. Krisztus, az örök embereszmény. Előadta: Duszik Lajos szatmári evangélikus lelkész a tiszavidéki evang. Lelkészegyesület által Nagykárolyban, a Városi Színházban 1914. évi junius 3-án rendezett vallásos-estélyen. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Hallgatóim! Ezeken a világot jelentő deszkákon, melyeken sokszor igen könnyed erkölcsi felfogásra valló gondolatok jutnak hanghoz, az én Uramat és Mesteremet — a világ világosságát — akarom bemutatni, mint az egyetlen igaz embermintát. Yajha az O áldott szelleme többször lebegne itt e festett falak között... A napokban olvastam, hogy egy vakmerő természetbúvár azt a hihetetlenül merész vállalkozást kockáztatta meg, hogy —, leszáll a Vezúv tűzhányó hegy tölcsérébe. Őrülete- sen nagyszerű gondolat! Irtózva olvastam a leszállás részleteit, midőn elképzeltem, hogy ott a mélységben, a pokol szörnyűségei között, ahova csak egy Vergilius és Dante képzelete tudott lehatolni, midőn a pokol bejáratát álmodták meg s festették le, ott, ahol a forrni látszó iszapos-kavicsos katlanból gyilkos kéngőzök csapódnak ki, ahol pöfögés és észbontó moraj, zúgás zsongítja el az agy velőt, ott a reszkető, hánykolódó hegy ölében egy emberszív dobog, ott egy látni, tudni akaró ember forgatja a filmszal- lagot. .. Hölgyeim, Uraim 1 Ez a kép a mi korunk lelkének igazi portréja: a tudni, látni akarás nagy, sz;nt kényszerének — ime — ilyen a hatalma 1... Van a kiváltságos lelkekben egy leküzdhetlenül erős, minden kényelemmel leszámolni tanító, viszont minden veszedelemmel farkasszemet nézni bátorító vágy : az ismeretlen megközelítésének vágya. Ez feszítette Kolombusz lelkének és hajóinak vitorláit, ez küldte Swen Heddint a tibeti tikkasztó sivatagokra, ez avatta a tudomány vértanújává a bátor délsarki kutatót: Scott kapitányt és hős társait. .. Ma mindent közelről látni, mindent megmérni óhajt az emberiség. Felhőkbe hanyatló hegyormok hósaptájára s végtelenbe vesző jégsivatagok kietlen abroszára tűzi a tudomány diadalzászlaját. Ez a törekvés — a tudomány passe par- toutjával — utat tör a hit lezárt sorompójú, csöndes, szent világába is, mert a mérlegelő, boncolgató, górcsövező értelem közellátó szemével mindent szemügyre vesz. Csodálkozhatunk-e, hogy ma — ebben a theológiai sonntags — turistái által vallástalannak titulált korban bölcselők, írók, művészek fokozottabb érdeklődéssel fordulnak az evangélium világának csodás felségességű középponti alakja — Krisztus felé; mint | lámpafény az éji pillét, vonja magához a gondolkozó, kutató lelkeket ez a minden ízében eredeti történeti alak. Mert nem igaz, hogy korunk érzéketlen volna a vallás kérdéseivel szemben. Igaz, | hogy a modern ember hitében több a spekulativ elem, több a kritika, több a látni vágyás, mint az ismeretet fegyverletételre, kapitulációra kényszerítő elhivés; de ezen nekünk — a kritika egyházának — csak örülnünk kell. Hogy mennyire nem érzéketlen korunk a vallás kérdéseivel szemben, csak — hogy egy friss példát említsek — arra mutatok reá, hogy napilapjaink (pl. a Pesti Hírlap f. évi május 5. száma) híradása szerint Dornachban „templom“-ot akarnak emelni a szellemidézés kultuszának, az oceultizmus- nak. A „templom“ közel három milliónyi költségét közadakozásból adják össze. Igen, a kishitűek azt hitték, hogy a mo dern kor természettudományos fejlettsége, a technikának csodaromboló és csodateremtő boszorkánymestersége alapjaiban fogja meg- | rendíteni az istenhiten épült világfelfogást s az ellenkezője következett be: a gőzgép, te- legráf, villamosság is „szolgálatába szegődött Krisztusnak, hisz az Ő jelszava: „közelebb“, közelebb a szívekkel,' közelebb emberek az Éghez, az Istenhez 1 Már pedig a mi korunk szellemi életében ez a csatakiáltás: közelebb! A tudomány távolságokat rombol le, embereket, külöm- böző színű embereket hoz közelebb, idegen talajon nőtt kultúrák javait cseréli ki, külöm- böző levegőben kitermelődött vallásrendsUe- rek igazságait rakja mérlegre s ma felveti ezt a szertelen kérdést: „Kié a jövő? Mohamedé, Buddháé, vagy Krisztusé ?“ Vájjon a mohamedánizmus a maga kietlen rezignáció- jával s a buddhizmus a maga Nirvánás pesz- szimizmusával, a maga sötét, akaratgyilkoló életfelfogásával, melynek egy Schopenhauer, Hartman törte útját a nyugateurópai népek leikéhez, győzelmes lehet-e, nem — erről szó sem lehet, — számottevő ellenfele lehet-e Krisztusnak, az evangéliumnak, a keresztyén- ségnek ? A kérdés nem minden ok nélküli, mert a mai Európa gerince valahogy erőtlenül, s a mai, a modern ember blazírt, pihenni vágyó, betegakaratú lelke melegágyul kínálkozik az akaratgyilkoló buddhista gondolatoknak. Politikai világunkban pedig meggyőződéssze- rűen hirdetik egyes didergő lelkek, hogy a „sárga veszedelem“ közeledik, a sárga népfajok kulturális fölénye fog dominálni Európában is. Hát egyelőre csak utalok az 1910. évi edinbourghi világmissziói konferencia egyik illusztris vezéralakjának, a többszörös amerikai elnökjelöltnek — Bryannak — a konferencián élénk derültséget keltő szavaira, melyeket erre a „sárga veszedelemére mondott : „Én“ — úgymond — csak egy sárga veszedelmet ismerek : „aranyam elvesztését.“ (Kováts J.) Hogyan képzelhető, hogy ez a mi eleven, minden ismeretlent megközelitő, a Vezúv kráterébe alábocsátkozó, előretörekvő géniuszunk, mely a keresztyén, a fehér népfajokat jellemzi, belegubózza magát egy olyan vallásrendszerbe, melynek egyetlen recipéje van az élet fájdalmaival, sebeivel szemben : a kioltás és a kialvás: kioltása minden vágynak, hisz tanítja, hogy „aki győzedelmeskedik a kívánságon, nem éri azt szenvedés, mint ahogy a lótusz levelét nem tudja benedvesiteni a viz“, kialvást hirdet, mert ,,a születés szenvedés, a betegség szenvedés, a vénülés szenvedés, a halál szenvedés; olyannal egybekötve lenni, akit nem szeretünk, szenvedés; attól elszakítva lenni, akit szeretünk, szenvedés“, — egyetlen jó tehát: nem lenni! Nos ízlés dolga ebben a „sárga veszedelem“-ben veszedelmet látni. Éz a vallásrendszer volna a keresztyénség ellenfele, mely szerint bűn a hazafiság, bűn a tudásszomj^ bűn a hitves és gyermekszeretete, csak egy erény van, — a világundor. De — Kedves Hallgatóim — szerintem csak az lehet a jövő diadalmas vallása, mely | örökké vonzó, nevelő, lelki erőinket felébresztő ember-mintát tud elénk tartani. A buddhizmus embereszménye ott a Bho-fa árnyékában tunyán heverő fakir és dervis, aki | megfutamodott kötelességeitől, elhagyott nőt, gyermeket, koldulva tengődik, mígnem a Nirvánába sötétül meddő életének mécspislákolása. Hol áll e fölött a keresztyénség, mely minden korok gondolkozni, érezni, s akarni tudó emberei elé olyan örök, olyan vonzó s felséges embereszményt állít, mint a mi Urunk, a Jézus Krisztus ? ... * Lelkem imádatos tiszteletre hangolódik, midőn leoldozva saruit, közelébe vágyik e szent alaknak. Szentsége lesújt, mint általában a felséges szemlélete, de a szive — ez a mérűetlen, világot átfogó szeretettől dobogó szive — úgy von magához . . . Szemébe pillantok s megreszket a lelkem . . . Mintha hallanám szavát: „Bízzatok, én meggyőztem a világot!“ Mennyire nem tudunk a helyes nézőszögletbe helyezkedni e szent alakkal szemben 1 A Róla lolytatoít vitázások még mindig csak a homúziosz (egylényegü) és homojuziosz (hasonló lényegü) ,,i“ betűje körül „mozognak ... Nem tudjuk: imádni kell-e Őt, vagy követni ? Pedig a keresztyénség lényegét a Kempis Tamás világhíres könyvének a cime foglalja magában : Imitatio Christi — a Krisztus utánzása. Mert Ő eszmény akar lenni ; eszmény, akit önmagunkban ki kell ábrázolnunk, „mígnem kiábrázoltatik bennetek a Krisztus“ — mondja Pál apostol. Ez volt a Krisztus célja: eszmény, örök eszmény lenni. Örök eszmény 1 . . . Minő szertelen gondolat ez. Végig tekintek az emberiség belső, lelki történetén, végig azokon a nagy szellemi válságokon, melyeken keresztül fejlő- lődött s csak azt látom: mennyire állhatatlan az ember az eszményeihez való szerelmében. Amit a Ma megtapsol, a Holnap meg- tapodja. Krisztussal pedig nem bir az idő. Goethe mondja: „Hadd haladjon mindig előbbre a szellemi kultúra, a keresztyén- ségnek az evangéliumokban ragyogó s világitó felségét — Krisztust — túlhaladni nem fogja.“ Sőt. Az az alig 3 éves nyilvános történeti működés, annak a galileabeli vándor- tanitónak az alakja csak egy parányi diapozitív kép, melynek a vonásai — mint vetítő gép sugaraiban — folytonosan szélesülve ott ragyognak a tovatűnő „korok távlatában, mint az örök emberminta. Ő a világ világossága. A tagadás szelleme rohamva csap reá, szárnyaival verdesi, karmaival tépi, hisz’ Voltair — a nagy gúnyoló — jövendölte, hogy 100 óv múlva a biblia (tehát benne s vele Krisztus), mint a korábbi nemzedékek ostobaságának tanúja lesz a régiségtárakban feltalálható ; Biester német szociálista 1876-ban kiáltozta : „Csak most tartsunk ki s 20 év múlva Jézus neve nem fog használtatni“ ; Strauss Frigyes Dávid azt hitte, hogy megadta Krisztusnak a halálos döfést, midőn öt és az evangéliumi történetet egyszerűen költött, myLegszebb ruhatisxtitás Vegyileg sutára* utón Hújlújer ruha/estő, vegytisztító és gőzmosö-gyárában Felvételi üzlet: Nagykároly, Széchenyl-utca 43. szám.
