Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1914-06-10 / 23. szám

XXXI. évfolyam. Nagykároly, 1914. junius 10. 23. szám. TÁRS ADALMIJETILA P. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek \?\ o z 1 o n y e<^ Megjelenik minden szerdán. s' / \ Előfizetési árak : Főszerkesztő: Felelős szerkesztő : Egész évre ..................................8-— kor. Dr> Adler Adolf Rédei Károly. Fé l évre..................................4-— „ Ne gyedévre.............................2* — „ Laptulajdonos és kiadó: Egy es szám.........................— -20 a ^Magykárclyi Peíöfi-nyomda Részvénytársaság“. Ta nítóknak egész évre . . 6-— „ Szerkesztőség : Kossuth-utcz^ 3".' — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyiluér sora 53 üli. Kéziratok nem adatnak vissza T A vármegye alkonya. Nagykároly, 1914. junius 8. Szomorú, elboruló hangulat bonto­gatja szárnyait — mint valami veszt- hozó fekete madár — hogy mind va­lóbbá válik az ősi vármegyei intézmény ragyogó fényének, hamuszinü szürkeségbe fojtásának a hire. Vagy talán nem is hir ez már, ha­nem maga a komor tény. Nincs mii tagadnunk: a vármegyei intézmény egy külön magyar specialitás, melynek nemcsak mgyogása, nemcsak káprázatos megnyilvánulásai vouak és vannak, de volt és van hatalmas nem­zeti jellege, faj-magyar fentartó ereje be­láthatatlan, dicsőséges magyar virtusokkal ékes múltja. Egy hatalmas intézmény: a várme­gyei intézmény megdőlése előtt állunk és önkéntelenül támadnak ezek a szomorú hangulatú gondolatok. Szép volt és szerettük mi magyarok azt a külön kiváltságos helyet, földet a magyar hazában : a vármegyét, annyi nagy és hatalmas lángelmének volt forró szeretető dajkája. Nekünk, szatmármegyeieknek, egyik legragyogóbb lelkű, egyik legmélyebb gondolkozást! hazafit és költőt nevelte: Kölcsey Ferencet, a magyar néphymnusz- nak szerzőjét, kinek lelke mélyéből fa­kadó álomlátások olyan nagyon igazak, kinek érc-szilárd jelleme annyira kidom­borította. a semmiféle körülmények kö­zött meg nem tántoruló magyar nemest, magyar hazafit. • Hova tova megkoppannak az első fejszecsapások az ősrégi megyeházak mohos falain. Pedig mennyi igaz ma­gyar érzés lángolt évszázadok óta a fa­lakon belül! ? Hány nemes gondolat szikrázott ki a magyar urak egyenes el­méjéből a bolthajtásos kőépületek fakoc­kás termeiben és érlelődött áldásthozó tetté? Mennyi igaz, értékes érdekszál fűzte össze e ház hazafiaival a magyar nemzet hü fiait?! . . . És most meg kell barátkoznunk, bele kell törődnünk a ragyogás, e fény, e sok nemes gondolat termőföldjének ha­muval való beszántásának a hideg gon­dolatával. Végére értünk gondolat-menetünknek és kijutottunk az elejéhez, hogy szo­morú, elboruló hangulat bontogatja szár­nyát, mint valami vészthozó, fekete' ma­dár, hogy mind valóbbá válik az ősi vármegyei intézmény hamuszinü szürke­ségbe fojtásának a hire . . . Az összes tavaszi keimen! donsásrokbói “W gyönyörű választékkal szolgál Ruble tzky Kálmán divatáruházaNa igykároly TÁRCZA.-s*Ws­Egyszer talán . . . Egyszer talán megkell halnom 8 elfelejtik bús sirhalmom’ Mig egyszer a végtelenbül Elsírt dalom visszacsendül. Kik az én sorsomra jutnak Göröngyén az életútnak, Úgy találnak rá dalomra, Mintha rég övék lettem volna . . Úgy szivem sok szenvedése Nem lehet hiába mégse’; Dalomban a szegény, árva Majdan vigaszát találja. Költő voltam, szegény voltam . . . Oh! de gazdag leszek holtan: Vigasztalva mindörökké, Nem halok meg soha többé. Kántor Imre. A gyöngysor. Saintplantban egymást követték a nagy ebédek, bálok és estélyek. Ebben a folyómenti nagy, elegáns és lusta városban az emberek, mintha pusztán élvezeteiknek és a fényűzésnek élnének. Mert csakugyan, az egész Loirementi nagy vagyonok e városban összpontosultak s ezen a környéken feküdtek a legpompásabb kastélyok. A kis Frésniéresné minden mulatságokon részt vett. S mindig ő volt a legszebb. Sugár J volt, kecses, sötétbarna haja esti fénynél kéke­sen ragyogott, nagy, gyermetegen tágra nyilt szemei kékebbek az ibolyánál. Több volt mint szép . . . Gyönyörű volt. De fájdalom, nem volt gazdag s férje, egy némileg eladósodott kisbirtokos, titkon biztosítással foglalkozott hogy szerény jövedelmét kissé megnövessze. A gyö­nyörű asszonykának igy nem is voltak éksze­rei s a fényes bálokon, estélyeken jeggyürü- jén kívül csak egy szerény kis karkötő csillo­gott vékony, fehér csuklóján. Ez nagy fájdal­mára szolgált, annál is inkább, mert jó barát­női nap-nap után a fülébe zúgták: — Oh, drágám !.. . Miért nem visel egy gyöngysort ? Tudja-e, hogy valóságos bűn ilyen felséges nyakat föl nem ékesíteni ? . . . Mondja hát gyorsan az uracskájának, lepje meg egy gyöngysorral ... — Igazán nem szeretem az ékszereket, —• ■■■■■■■ [♦I ■ ■ PÁRÁIM VIK ■ ■■■■ * ■ s m ■ ■ fölerakata és egyedárusága a „Szatmári Kereskedelmi Részvénytársaságnál“ Kívánatra szívesen speciális ajánlattal szolgál.

Next

/
Thumbnails
Contents