Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-20 / 20. szám
f I 9 2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Cryerimkcípöket vásáro,ni a már elismert f r r CIPOAf$UHAZBA Kereskedelmiéslparbank palota (a Petőfi-nyomda szomszédságában) Egységes áraim a következők: Női fél vegyes cipők ...............................K 4.90 Nő i amerikai legújabb facon (Lag, bagaria shewro) K 10.50 Férfi vegyes cipők....................................K 8.50 Férfi amerikai minden min. (Lag, bagaria, shewrój K 13.50 Gyermek cipők : félcipő 21—25. barna vagy fekete K 2.50, 26—28. K 3.50, 29—34. K 4.50. Amerikai: 22—25. K 3.90, 26—28. K 4.90, 29-34 K 5.90. Mielőbbi látogatást kér Stern Lajos cipöárulua, Bankpalota. zőbb helyzet állott volna be, a nevezett városok kibocsátásai elkeltek volna, mint a friss zsemlye. Az előre nem látható események idézték tehát elő a járadék árhanyatlását és a kudarcot Fiume és Zágráb kötvényeivel. Ebből azonban mindenkorra következtetni nem lehet. A pénzügyminiszter ur nehéz helyzetét mi nagyon is tudjuk méltányolni. Elég baja van az állam szükségletének a beszerzésével. Hisz a beterjesztett apro- priációs törvényjavaslatból kiderült, hogy a pénzügyminiszternek újabb 400 milliós kölcsönre van szüksége és ami pénz Európában kapható, azt ö saját szükségleteire, nem pedig a városok részére akarja igénybe venni. E tekintet előtt háttérbe szorulnak nála a f árckok, ipar, kereskedelem, tanügy, egész^P^y és minden más. Ma mindent abból a szempontból mérlegel, hogy intézkedésének mily befolyása lesz az államhitelre. Féltékeny minden fillérre, amit más valaki vehetne igénybe, mint az állam. Ez alatt kell szenvedniük a városoknak is, melyek az államnak ma valóságos áldozatiftárányai. De kérjük tisztelettel: Ha a pénzügy- miniszter ur lehetetlenné teszi a városokban a munkát — ha pang a városokban a vállalkozás és az ipar, nem-e lesz az nagy gazdasági kár ? Kitől fogva vájjon az adót behajtani? Mi is nagyon féltékenyek vagyunk az állam hitelére, hiszen ebben minden polgár érdekelve van. De nem szabad mindig csak az állam hitelét szem előtt tartani és csakis azt félteni. Kérünk egy kis igazságot és liberálisabb felfogást, egy kis érzést és megértést a városok érdekei iránt is, mert a városok is élni akarnak ! * A belügyminiszter 89,726—1914. sz. alatt az alábbi rendeletet intézte a városokhoz : A közelmúltban beállott pénzügyi válság a magyari városokat a fejlődés munkájában találta. Arra, hogy ez a fejlődési munka sokhelyütt a kelleténél lázasabban, a helyes sorrend és a kellő mérséklet betartása nélkül folyt, ezúttal kiterjeszkedni nem kívánok s csak annak a megT állapítására szorítkozom, hogy az adott helyzetben a válság, a maga hirtelen fellépésével, alig engedett, időt a városoknak, hogy beruházásaikkal kapcsolatos anyagi eszközökről a bekövetkezett pénzszükség idejére, előrelátóan gondoskodhassanak. A városokra nézve ebből az a helyzet állott elő, hogy fizetési kötelezettségek kényszere elé jutva, hitelüket nagy mértékben épen akkor kellett igénybe venniök, amikor az általuk létesített beruházások természete által szükségessé tett, hosszú lejáratú kölcsönök felvétele a lehetőségek sorából szinte ki volt zárva. Ez, valamint az a további körülmény, hogy a városok által a viszonyok nyomása alatt felvett, többé-kevésbé súlyos függő kölcsönök visszafizetési határideje ' egyrészt elérkezett, másrészt nagyon közel van, elsőrendű feladattá tette, hogy a városi életre oly fontos, törlesztésos hitel igénybevételének lehetősége megadassák. A kormánynak tehát, midőn a városok segítésére kívánt lenni, első sorban a hosszú lejáratú kölcsönökhöz szükséges tőke biztosítására kellett törekednie. A városok részéről, az 1914. évi március hó 12-én 46,049. szám alatt kelt rendeletem alapján, felterjesztett hitelszükségleti kimutatásokból tájékozást szereztem arról, hogy a városok az 1914. év folyamán sürgős szükségleteik fedezésére milyen összegű kölcsönök felvételét tartják szükségesnek. E tekintetben azonban arról győződtem meg, hogy a bejelentett szükségletek együttes végösszege sokkal nagyobb, mint amennyit a pénzpiac mai helyzetében erre a célra, elfogadható feltételek mellett, egy összegben biztosítani lehetne. Ennek az oka főleg az, hogy számos város a maga kimutatásába az idézett rendeletemben foglalt utasítások ellenére olyan szükségleti tételeket is beállított, amelyek az 1914. év hátralevő részében még nem lesznek feltétlenül esedékesek, vagy amelyek kifizetése minden hátrány nélkül, kedvezőbb időpontra halasztható. Ilyeneknek kellett tekintenem ugyanis, különösen a városoknak saját alapjaikból vett előlegeit és kölcsöneit; az 1914. évben meghatározott naphoz nem kötött fizetési kötelezettségeiket ; a hosszabb határidejű felmondás kikötésével felvett s aránylag nem Modern ruhafestés bármilyen divatszinre Hú fiú Jer ruhafestő, vegytisztító és gőzmosó-gyárában Felvételi üzlet: Nagykároly, Szécheny i-utca 4.3. szám. sárga, iszákos fráter, azelőtt Gödöllőn volt kéményseprő-mester. Korhelysége miatt lecsapták s Budáról a Hauser-fóle kéményseprőüzlet derék, józan életű, becsületes tót segédjét, Pleszmik Józsefet hozták a helyébe. De Muha nem akart távozni, a zavaros időkben pedig nem értek rá vesződni vele s tovább is a község nyakán ragadt. A nép egy csöppet se sajnálta, hogy fölmagasztalták. Kivált mikor megtudta, hogy nagycsomó osztrák pénzt találtak nála. Most már megértették, hogy miért tűnt el olyan gyakran a községből. A jómadár ilyenkor azt mondta, hogy kéményseprőmesteri állást keres a szomszédos községekben, pedig hát az osztrák táborba járt híreket hordani. Este aztán levették a holttestét, gödröt ástak neki az akácfa alatt s fekete bőrruhájában eltemették. Gyermeke nem volt, özvegye nem igen ritt utána, mert többet volt a korcsmában, mint otthon. De mikor Haynau jött Pestre, az özvegy gyászruhát öltött, s elment Haynauhoz. Kérvényt nyújtott át neki, amelyben elmondja férje vértanuságát, nyugdijat kért a császártól. Haynau átvette a kérvényt és együtt siránkozott az asszonnyal. Mert az a hiéna úgy tudott sírni, mint a sakál, mikor hullaszagot érez. Aztán megígérte neki, hogy kérvényét támogatni fogja. Nemsokára küldött is a császár neki néhány száz forintot. Haynau pedig egy csomó tisztet, cserepárt és egy zenebandát küldött ki Gödöllőre. Itt egy szakasz katona feltüzte szuronyát s egy tiszt Plesznik házába vezette őket. A kéményseprőmestert és két segédjét otthon találták. — Pleszniket keresem — hápogta s nagyokat fújt. — Én vagyok — felelte a tót származású hazafi. — Na, te lázadó Kossuth kutya, most megtanítunk emberségre. Plesznik meghökkenve nézett a villogó szuronyhegyekre. — Muháné megírta a kérvényében, hogy csak te árulhattad el becsületes, jó érzelmű urát a magyaroknak. Plesznik önérzetesen tiltakozott a vád ellen. — Hallgass, Kossuth kutya, fogj ásót és kövess bennünket. A mester kénytelen volt engedelmeskedni. Pribékeidet is hozd magaddal, — mutatott a két segédjére. Erre ők is követték mesterüket. A cserepárok szuronyok közé fogták s a kéményseprő fája alá kisérték őket, igy hívták azt az akácfát, mióta Muhát felkötötték rá. Amint megérkeztek, a tiszt ráripakodott. — Ki fogod ásni a testét a legényeiddel! Nincs az a rossz csiger a világon, amitől savanyúbb képet vághatna az ember, mint a szegény, becsületes jámbor Plesznik vágott erre a parancsra. — De uram, hiszen én nem vagyok sirásó — tiltakozott szerényen. — Egy szót se, mert mindjárt a fán lógói! *— förmedt rá a tiszt. Plesznik erre nagy busán hozzáfogott a jeltelen, letaposott s a földdel egyenlővé tett sir felbontásához. Két legénye erősen segített neki. Egy óra alatt kiásták Muha holttestét. Nem volt koporsóba zárva s már teljesen szétmállott. Ekkorára a cserepárok elhozták oda a koporsót is. Plesznik megállóit, homlokáról mogyorónyi veríték csepegett s kérdően nézett a tisztre, aki befogta az orrát. — Az ujjaiddal szeded össze a testrészeit s úgy rakod egymás melté a koporsóba ! — rikácsolta a tiszt. Legényei most is segíteni akartak neki, de a tiszt kardlappal kergette el őket. Nagy sokára e borzasztó munkával is elkészült a mester. Ekkor a tiszt rázáratta velük a koporsó fedelet s megparancsolta nekik, hogy a főutcán keresztül lépésben vigyék a temetőbe. Elől a zenebanda haladt s Bethoven gyászindulóját játszotta. A koporsó után a tisztek mentek s egy félszázad díszbe öltözött cserepár. Mikor a zene elhallgatott, tompán pergett tovább a gyászposztóval bevont dob, — mintha csak a fájdalom sziszegő sírását utánozta volna. Az özvegy busán ballagott a koporsó után s folyton befogva tartotta az orrát. Midőn a sírba eresztették a kivégzett kémet, a pap beszentelte, a
