Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-12 / 11. szám
2 % »apsugaraknak, az éjszaka rémeit elűzi a rózsás hajnal első pirkadása: épugy nem vesztette el reményét, önbizalmát Árpád népe. Hányszor állott már hazánk az örvény szélén, hányszor függött csak hajszálon fennmaradásának kérdése s soha, soha nem következett be az, mit ellenségei örömmel szemléltek volna : végromlása. Hiába csavarták ki kezéből a fegyvert, hiába verték százszoros bilincsekbe ádáz gyűlölettől lihegő ellenfelei, hiába fogott össze két világbirodalom és nyolc nemzetiség, hiába volt minden a magyar még mindig él s dicsőségének fénye, fenkölt küzdelmének magasztos eredményei túlélnek időn és enyészeten. A magyar elfeledte azt a megaláztatást, mely mindenkor osztályrésze volt, ellenségei meg kiheverték mindig azt, a mi nekik a legnagyobb szégyen volt: a meghátrálást, a legyőzést. A békés korszak csakhamar helyet adott a komoly együtt munkálkodásra, de csak rövid ideig. Ellenfeleink más oldalról próbálták meg a támadást. Ha fegyverrel nem győztek, ott volt a csendes elnyomatás, mely sokkal, de sokkal több kárt okozott, mint a nyilt, fegyveres támadás. Sokkal több ideig kellett várni, mig ismét visszatéit minden a régi kerékvágásba. A magyar is mindig elhatározta, hogy ellenfelével szemben ép oly fegyverekkel fog küzdeni, mint a milyenekkel rátámadtak; csel, ármány, vesztegetés, árulás, hitszegés, alávaló felbujtás, farizeusi kegyesség ellen azonban mégsem akart hasonlóval küzdeni, mert nem engedte meg ezt loyalitása, tisztességérzete s még kevésbbé az, hogy ellenségeit mindig tisztelte. így tehát maradt minden a régiben. S e zsibadt érzés, erőink emez elnyomatása évszázadokon át tartott s a nap, mely felébresztő letargiájából a fáradt nemzetet: 1848. március 15-ike volt. Az ébresztő, a szózat, melyet fülébe harsogott immár egész Európa népe : a szabadság, egyenlőség, testvériség szent eszméje volt. E nemzeti szent háromság nem maradt meg távoli ábrándos eszmének. Az ige testet öltött. Az ész és szív, az erő és megfontoltság fogott össze, hogy diadalra juttassa minden időkre, biztosítva NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE a távol jövőre azt, mit a nép, a nemzet félévezreden át szomjazva óhajtott. Ezen szent eszméknek születése volt a márciusi nagy napon. Ezért lett kétszeres tavasszá ránk nézve a tavasz. Szép tavasz a természetben, szent tavasz a honfi szívben! Darabánt A. Tovább folyik a harc. Apponyi Albert gróf abban a beszédében, amelyet a képviselőház február 4-iki ülésén az egyesült ellenzék nevében és megbízáséból elmondott a választójogi javaslat ellen, azt az óhajt fejezte ki, hogy a kormány oszlassa fel a képviselőházat és csak az uj választások után létrejövő uj képviselőház oldja meg a választói reform problémáját. Valóban ez lett volna a mostani áldatlan viszonyok között a leghelyesebb és legkorrektebb megoldás. Azt | mondja Apponyi, hogy jöjjön egy kormány, tekintet nélkül politikai színezetére, mely biztosítékot nyújt arra, hogy a választások megközelítőleg tisztán és befolyás nélkül fognak keresztülvitetni és ez lett volna a leghelyesebb megoldás. A választójogi probléma tekintetében nem lehetne legalább tág magyarázatu általános szólamokkal a választók elé állani, hanem a kormány javaslata és az ellenzék választójoga között választhatnának. Hiábavaló volt azonban az egyesült ellenzék felszólalása, nem lesznek uj választások, és a kormány s az őt támogató munkapárt megy a maga utján s a választói reformot nehány rövid ülésen Tisza parancsszavára minden változtatás nélkül megszavazta. Pedig találóan jegyezte meg Apponyi, hogy ha a müveit világnak, a külföldnek, az alkotmányos országuk bármelyikének elfogulatlan tekintélyeit megkérdeznék, csak annak a felfogásnak adnának kifejezést, a mely különben a munkapárt körében is több kiváló férfiú, (igy Berze- vicy Alberté is) gondolata, hogy ily körülmények közt, ily parlamenti állapotban akkora horderejű, magának az alkotmánynak alapját érintő reformmunkát keresztülvinni nem helyes, az az alkotmányosság szellemével meg nem fér. A miniszterelnök nem is reflektált arra, hogy kérdezzék meg a nemzetet. Az bizonyos, hogy a választói reformnak a megszavazott alakjában és formájában történt megvalósítása nem fogja az óhajtott megnyugvást eredményezni. Pedig hát mire való a reform? Mire való bármely reform? Mi az értelme, mi a rendeltetése, mi a jogcíme egyébb, minthogy utánna megnyugvás száll a lelkekre s a társadalom, mely a reformban megszerezte újabb fejlettségének megfelelő újabb feltételeit, amely, hogy nyugodtan járjon dolga után, ezután nyugodtan jár is a dolga után ? E kilátás nélkül célt tévesztett a reform megalkotása. Az Apponyi deklarációjában az ország | előtt fogadalom is volt, melyben az egész ellenzék becsületével köti magát ahhoz, hogy nem nyugszik és nem lankad, amig a választójog dolgában Magyarországot hozzá nem emelte az európai élet kulturközösségéhez. Apponyi Albert gróf felhívásával megtörtént az utolsó kísérlet arra, hogy az ország halálosan beteg közállapotait békés utón, nagy megrázkódtatások nélkül, orvosolni lehessen. Mindhiába! A tömeg sztrájk eltolódott! Lehet, hogy taktikából történt, hogy továbbra is sakkban tartsák a kormányt, de lehet, hogy azért, mert a szociáldemokrata pártvezérek nem voltak megelégedve az egyesült ellenzékieknek a képviselőházban való szereplésével. Az tény, hogy a sztrájk elmaradt. Mindenkép csak örülni lehet ennek, legalább meg lett kiméivé közgazdasági életünk óriási károsodásoktól, s mivel a tömegsztrájk úgy is aligha ért volna célt. A szociáldemokrata párt vezetősége a munkásokhoz és elvtársakhoz intézett kiáltványában felszólítja a munkásságot, hogy csak folytassák lankadatlanul a sztrájk előkészületeit, még pedig az eddiginél is intenzivebb és alaposabb munkával, hogy a sztrájkot alkalmas pillanatban kihirdethessék s nem akkor, mikor a kormány fel van készülve arra. A szociáldemokrata pártvezetőség említett kiáltványa különben a többek között a következőket mondja: „ A szociáldemokrata munkások készen állottak arra, hogy életüket, szabadságukat, intézményeiket — mindenüket kockára vessék a Tisza-választójog megbuktatásáért és az általános, egyenlő, titkos választójog kivívásáért. A mai politikai helyzetben ezt a célt csak az utcai és parlamenti forradalom egybekapcsolódása érhette volna el. A parlamenti ellenzék tiltakozott a választó- jogi javaslat tárgyalása ellen s utána kivonult a képviselőházból. Ez az eljárás tiszteletreméltó és nyomós politikai okokból fakadt s azzal a hatással járt, hogy a parlamenti harc egyelőre ezzel a tiltakozással befejeződött. Parlamenti harc nélkül eredménytelen maradna az utca bármilyen hősies és önfeláldozó | küzdelme s csak arra volna jó, hogy a kormány a munkások halomra lövetésével meg- I gyöngítse az általános választójog leghatalmasabb táborát: a szociáldemokrata pártot és vérontással visszavesse a munkások küzdelmét Nagy felelőségünk tudatában ilyen körülmények között és ebben a pillanatban a tömegsztrájk fegyverének alkalmazásától egyelőre el kellett állanunk. Amilyen parancsoló kötelesség mindany- nyiunk számára, hogy a népjogokért mindany- nyian mindent kockára vessünk, ha remélhetjük, hogy a vérrel öntözött talajból szabadságunk iája sarjadzik ki; olyan erkölcsi bűn és politikai hiba volna ebben a pillanatban a Mannlicherek és gépfegyverek elé vezetni a népet. kájával olyan volt, mint Murillónak egy an- gyalképe. A komorna kifutott, de csakhamar berohant. — Méltóságos asszonyom, már nem lehet menekülni! Hangja elfúlt, a rémület és izgalom fojtogatta a torkát. — Azok sem emberevő vadak — mondta a grófné. — Már a templom előtt vannak a kozákok, imádkoznak. — No, ha imádkoznak, ne félj, nem fognak megölni bennünket. — Ki tudja, borzasztó emberek azok! — Tudd meg, hogy aki imádkozik, az nem lehet szörnyeteg. — Mit tegyek ? — mit tegyek ? — tördelte a kezét a komorna. — Ne jajgass! Nyugalom és hidegvér a veszedelemben ezerszer többet ér az esztelen jajveszékelésnél. — De nyársba húznak. — Ostoba! Hívd be a cselédséget! Ezek hívás nélkül is befutottak. Sírtak és jajgattak. — Ne verjétek föl a gyermekemet, hanem szedjétek le a falakról az órákat. Gyönyörű antik műkincsek, évszázados emlékek voltak ezek. A grófné attól félt, hogy összetörik a kozákok. Az ó. ákat aztán egymás mellé rakatta az ágyra s a térítővel betakarta. Már a kastély előtt hallatszott a kozák fegyverek csörgése. A cselédek kifutottak. A kis gróf felébredt és pityeregni kezdett. A grófné fölvette a bölcsőből, keblére szorította és csititgatta. Aztán fel és alá sétált vele a szobában és ringatta, csókolgatta. De a gyermek tovább sirt, mintha érezné a veszedelmet. A grófné egyedül maradt gyermekével. Mindenki elbújt a kastélyban. Szive hangosan vert, halovány arcát lángpirosra festette az izgalom. A kis grófot gyöngéd szeretettel babusgatta és közben halkan, félig öntudatlanul csatadalt dúdolt neki: Fel-fel vitézek a csatára, A szent szabadság oltalmára. Cseng, dörg az ágyú. csattog a kard. Ez lelkesíti csatára a magyart. Hirtelen fölpattant az ajtó. Egy vad kozák rohant be. Hegyes puskáját döfésre emelve közeledett. Az arca vörös volt, szájából vutki gőze áradt. A grófné döbbenve hátrált. A szive kongott, mint a vészharang. — Istenem, ha ez a vad kozák keresztül- döff a gyerekemet. A gondolat borzasztó volt. Szinte a vére is megdermedt tőle, a fejében meg, mintha tüzes karikákat gurítottak volna. A kis gróf elhallgatott. Parányi kezével ha- donázni kezdett. A kozák körülnézett. Valamit kiáltott, de a grófné nem értette meg. Mozdulatlanul állott a szoba közepén. A félelem odaszögezte.A kozák most az asztalra dobta a puskáját. Nagyot csörrent az. A grófné szivén hideg futott végig. A kozák most egyenesen hozzárohant és kikapta kezéből a gyermeket. A grófné félőrülten meredt rá. Sikoltani akart, de a hang torkába fagyott. A kozák erővel ragadta ki kezéből a csecsemőt s úgy meglóbálta a levegőben, hogy azt hitte, menten a falhoz vágja. A szemét lehunyta, nem akarta látni ezt a szörnyű pillanatot. A fájdalom úgy tépte a szivét, mintha vasprés csavarta volna. A világ minden kínszenvedése ott sirt a szemében- De nem hallotta azt a tompa koppanást, amely anyai lelkét megtébolyitotta volna. Fölemelte lecsukott szempilláját. Irtózattal nezett a kozákra, de a másik pillanatban már kivilágította lelkét az öröm. ügy tűnt föl előtte a kozák, mint egy szörnyeteg, akiről hirtelen lehull a rémitő álarc és egy deli lovag áll a helyén.
