Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-02-19 / 8. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE mindig, de uralma a közélet téves irányának hirdetője, azon irányé, mely az emberiség rendeltetésének magasztos cél- jáitól eltér. De ha e jelenségeket tapasztaljuk kisebb vagy nagyobb mértékben, miért Ítéljük el érte éppen a mai nemzedéket, holott nem ez teremtette a mai állapotokat, hanem csak bele van nevelve ?! Mégis ez az elitélés ncm-e a lelkiismeret felszólalása az elkövetett mulasztásokért ? Ha igen, — akkor jőuton vagyunk, mert a hiba beismerése, annak jóvátételére vezet! Egy barátságos hang. Jóleső érzéssel olvastuk a „Szamos“ laptársunk f. évi 38-ik számában megjelent „Nagykároly jogos követelése“ cint alatt (She) jel alatt megjelent és alább egész terjedelmében leközölt a gör. kath. magyar püspökség székhelyére vonatkozó cikket, mert abból világosan látható, hogy vannak kérdések, melyek városunkat és a szatmáriakat egyaránt érdeklik és a hazafiság és a két város számtalan ponton találkozó érdekegysége azt hozná magával, hogy ne keressük csupán azon pontokat, melyek elválasztanak egymástól bennünket és ellenséges indulatot keltenek, hanem keressük azon pontokat inkább, a hol a két város érdeke találkozik egymással s ahol egyik váios a másiknak a jogos érdekeit egymás hátránya nélkül elősegítheti. Megvan adva "mindkét' város fejlődésének az alapja és lehetősége, hiszen mindenik más-más vidékre gyakorol irányító és magyarító befolyást, csak nem kell soha se az ellentéteket keresni, hanem azokat lehetőleg kerülni és a meglevő intézmények mellett megmaradva odahalni mindkét oldalról, hogy mindkét város mentül több intézményt kapjon — de a másik város hátránya nélkül. Hiszen vannak intézmények, melyek kerületenként több megyére is kiható hatáskörrel szerveztetnek, hát ha jó viszonyán a két város között, nem sokkal jobb-e ha az ily kerületi intézmény létesítésénél mondjuk varosunk inkább Szat- már mellett foglal állást, mint Mármaros- sziget, Beregszász, Nyíregyháza vagy Debreczen mellett. Nem lenne-e jobb — tegyük fel, hogy ) a Kereskedelmi és Iparbankok decentrahzáltatnak, ha Szat- már ami segítségünkkel kamarát kap. Nem lenne-e célszerű együttes erővel a vármegyei székhelykérdést úgy megoldani, hogy Ugocsavármegye egvrészének átcsatolásával Szatmárvármegye ketté- osztassék, hogy végül a vármegyei székhely kérdés a napirendről lekerüljön s lekerüljenek az ezzel kapcsolatos kérdések is ? j, Gondulják meg a két szomszéd város és a vármegye irányadókörei is, hogy ideje volna ily irányba terelni az örökös és mindkét várds fejlődését megbénító riválisálást okozód kérdéseket s együttes erővel törekedni ply megoldáson, mely mindkét város érdekét kielégíti és fejlődését elősegíti. A kölcsönös segítségből több haszna lenne mindeniknek, mint a kölcsönös gyülölkedésböl és ellenségeskedésből. Ha a két város összefog, az érdekközösség és összekö Ítélései révén Magyarország északkeletén dominálhatnak, mig a rivalisálással megoszlik és elenyészik a rendelkezésre álló nagy erő és energia és kimerül az egymás elleni haragban és gyűlölködésben. .‘(A gör. kath. magyar püspökség kérdésiben a „Szamos“ cikke igy szól : aq(> Nagykároly jogos követelése. (She.) A dákoromán túlzás néhány évvel; ezelőtt térképet rajzolt a nemzetek európai el- i helyezkedéséről s egy köhnyed* kányaííutassal nagy oláhország területébe ponálta bele: Magyarországnak Erdélyt bentföglaló részét is,— egészen fel Szátu-mare — Szatmárnémeti városig. A hóbort telheletlensége ujjal mutat a tényre, hogy ez a mi környékünk végvára, erős védelmet követelő exponált területe azoknak a nemzetiségi mozgalmaknak, melyekkel a kemény tusukat szegényes fegyverekkel küzdjük lanyha nemtörődömséggel. A hivatalos közigazgatás, néhány pangó kulturegyesület buzgólkodása, a némelykor fellobbanó társadalmi! készség össze-vissza az összes eszközök, athikkel valamennyire enyhítjük a minden oldatról előre feszülő oláh nemzetiségi fészkelődést, — pedig ez céltudatos, erőszakosságában következetes, rendkívülien kitartó és egy nagy hatalom : a szilárd hitté bebeszélt fajielnyomatás gondolatából vezérelt. A nemzeti vértanuságra való vágyódás kevés vármegye oláh nemzetiségi intelligenciájában van olyan erősen kifejlődve, mint Szat- márvármegyében s a félrevezetettek elmaradottsága is kevés vidéken annyira szembeötlő, mint itt-nálunk. - .........- St atisztikai adat is van bőven bizonyítani, hogy a magyar erősség, — a föld — milyen nagy területekben csúszik át lassanként a megyében oláh kézre s egy évtizedre való visszatekintés ijesztő szaporulatot mutat a harcos oláh értelmiségben, akik nagyrészt helybeliek, de még nagyobbrészt betelepülők, talán ide- kormányzott, ide rendelt hivatásos küldöttjei egy céltudatos hóditó hadjáratnak. Gazdasági megerősödés, az értelmiség szaporodása : csendes, de biztos nivelláló munka, amihez gyakran járul erősítésül egy-egy külsőképen is megnyilvánuló erős kirohanás, ami bizalmat, szilárdságot jelent egy kérlelhetetlenül haladó előrenyomulásban: erős gyökereket verni itt a végvárakon, a hóhortban szüle- tott, de ha igy megy, nem is olyan lehetetlen nagy oláhország határán. Nagykároly városáé az érdem, hogy fel— ösmerve egy görög katholikus magyar püspökségnek a hatalmas jelentőségét ebben az oláh fészkelődés elleni védekezésben, siet felhívni az illetékes körök figyelmét arra a körülményre, hogy széles Magyarországon uekünk van a legnagyobb szükségünk erre az intézményre. A püspökség kultúrát, gazdasági erősséget, állandó és ellenőrzött mozgalmat, szemmel látható életetet jelent, megtörhetetlen erős véd- bástyát, mely ellen hiába ásnak aknákat, hiába buttognak titkos gyülekezésen — ez az intézmény közzé ékelődik az anyag és feldolgozók közé s évtizedek erős kitartó munkáját évszázadok sötét múltjába képes visszavetni. Az érdem Nagykároly városáé a kezdeményezésben s a jutalom, hogy az az övé is legyen, feltétlenül megilleti ezt a várost. A szükség azonban az egész vármegyéé s a mi külön törvényhatóságunké is,: u'gy1 hogy félre kell tennünk kicsinyes viszálykodások jelentéktelen aprehenzióit s a küzdelemben Nagykárolyért, nekünk is ki kell vennünk a reszt. Képviselőtestületi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete vasárnap délelőtt a városháza tanácstermében rendkívüli közgyűlést tartott. I Debreczeni István kir. tanácsos, polgár- mester, kin a kiállott betegeskedés nyomai j meg sem látszanak, d. e. 10 órakor a képvi- | selőtestület megjelent tagjai üdvözlése mellett erdőkerülő leánya volt, nem restéit vele egy egész estét áttáncolni. Meg is szólták erősen az alispán fiának ezt az újabb „stildi“-jét a városi előkelőségek, hanem Vata Sándort orkanikus erővel támadt szerelme egészen lebilincselte. Az öreg alispánnak is a fülébe jutott már, hogy a fiú mit csinál megint, hogy nagyon szeret vadászni — a tilosban és egy nap keményen rászólt Sándorra : — Mit akarsz avval a lánnyal ? Nem neked való társaság az! ■— Azok becsületes emberek. — Hiszem, de én nem akarom, hogy az én fiam a megyei erdőkerülő leányának udvaroljon. Azt hiszem értetted ! Vata Sándort az a „nem akarom“ egészen feldühösítette. Összehúzta szemeit és úgy nézte vissza atyja szigorú nézését, aztán pedig olyan hangon, mely a határozatlanság árnyékát is kizárja, visszamondta az apjának : — Én pedig Kazán Klárát elveszem feleségül. Apa és fiú farkasszemet néztek pár pillanatig, azután az alispán azt mondta: — Hát jól van, vedd el Kazán Klárát, de nékem hagyj békét ebben az életben. Kicsit megbiccentette fejét és ott hagyta fiát. Vata Sándor akkor aféle féléves joggyakornok volt, ki az apja protekciója mellett még sokra vihette volna. Most már vége. Hanem azért az apja szemébe vágott szavainak helyt állt : elvette* Kazán Klárát. Előbb megkérdezte : akar-e l égy tulszerény életet véle megosztani és Klára könnyezve borult Sándorra, hiszen annyira szerette. Mikor három hét múlva megesküdtek, Vata Sándor haza vitte gyönyörű feléségét a külvárosban bérelt kétszobás lakásba. * Mint az örökösen csókolódó galambok, úgy éltek. Klára a lelket és testet elkábitó szerelem édességével fonta körül szenvedélyesen szerető urát. Vata Sándor pedig a boldogság mámorában szinte (feledte az odahagyott világot, mely nélkül ; ezelőtt nem is bírta volna elképzelni az életet. Mikor aztán pár hónap múlva .szakadozni kezdett a szerelemből szőtt boldogság selyem lágy fátyola, mikor Vata Sándor ocsúdni, ébredezni kezdett a nagyrészben dacból kötött házasság szerelemszülte mámorából, melynek kaján élvezése lelkét eddig lekötötte, mikor tudatára ébredt tetteinek teljes következményeire : megremegett lelke mélyéig. A kielégített vágy lankasztó lustasága után irtózva kellett látnia uj környezetének otrombaságát. Szeretett volna visszamenni abba a körbe, honnan az az asszony kiragadta őt. Kezdett elidegenedni feleségétől, ki csak I nyűg volt már neki, s kinek hizelkedései most már utálattal töltötték el. Vágyta a régi heje- hujás mulatozások pezsgő életét, az éjszakai kalandok kacagtató jeleneteit. Az asszony pedig, ki az elhidegülés okát magában kereste, szenvedett, vádolta, emésztette önmagát és keserves könnyekkel sírta át férje minél sűrűbben előforduló kimarádásakor, magányos éjszakáit. Egy őszi, ködös, lustaságot szülő napon történt az első, nyiltan kimondott és az asz- szony érzékeny lelkét a maró fájásig sértő szó. Vata Sándor mogorván szólt oda Klárának, hogy ne várja vacsorára, azzal menni akart. A már sokat szenvedő asszony ajkain kibugygyant az első panaszos szó, de amely inkább kérő, könyörgő, mint panaszló, vádoló volt. — Maradj itthon Sándorom, úgy félek egymagámban az éjszakában. Vata Sándor ijedt arccal fordult vissza. Hát már ennyire vagyunk ? Már neki is megnyílik a szeme? Most csak még kér, de jön idő, hogy követelni fog, most még szeme könnyezik, de majd lesz alkalom, hogy szeme szikrázni fog. Nyers hangon adta a választ: — Ha félsz, eredj haza aludni az anyádhoz. Klára sírva fakadt az erős hangon kiejtett durva szavakra, Sándorban pedig összegyűlt az indulat:
