Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-09-03 / 36. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE természetes ásványvíz gyógyhatása hurotos bántalmaknál páratlan. — A legutóbbi termésű savanyu uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. Kapható mindenhol. Árjegyzéket kívánatra kü'd a bikszádi fürdöigazgatóság. 4 1!IK*K4»I lödést szélesebb körökben legfeljebb egy kisbotránv kelti föl, aztán más botrányok elvonják a figyelmet másfelé. Ezért lehetséges az, hogy oktatásügyünk fejlődésében annyi a kapkodás és még inkább az intéző körök lomhasága nem ötlik föl és nem kelt fölhábo- rodást. Csak éppen az iskoláknál érdekelt emberek tudják, hogy milyen baj a közoktatásügyi minisztériumban a szakemberek hiánya és az a rettentő lanyha- ság, amivel az ügyeket intézik vagy még inkább heverni hagyják. Ezt sínyli meg elsősorban a népoktatás. Igen sok elemi iskola épülete, berendezése a legsürgősebb segítség után kiált. Sőt igen csekély azoknak az iskoláknak a száma, melyek minden tekintetben megfelelnek és egy kulturállamban szégyen nélkül megmutathatók. De a melyek tűrhető állapotban vannak, s meglehetősen felszereltek is, mennyi örökös figyelmeztetésnek vannak kitéve — kivált a felekezeti iskolák, ha csak valamicske államsegélyt élveznek — az illetékes körök részéről. Példa rá a nagykárolyi ref. és evang. elemi népiskolák. Több mint egy évszázadon át, a hinek őriási megadóztatásával fentartották elemi népiskoláikat — az állam helyett, híven szolgálva: a haza, a nemzet, az egyház s a város kulturális érdekeit. S midőn végre-valahára maga az állam létesített városunkban elemi népiskolát, a két említett felekezetet felhívja iskolaépületeinek megfelelő modern és sürgős átalakítására, mert különben jön az első, jön a másod, jön a harmadfokú intés — és ezzel az államsegély megtagadása. Ez a köszönet, az elismerés, a hála, amiért a felekezetek századokon át keservesen szerzett filléreikkel fentartották iskoláikat s neveltek jó hazafiakat, hitbuzgó egyháztagokat és becsületes polgárokat a hazának, az egyháznak és a társadalomnak. És az állam e szükmarkosága folytán — no mert itt csak szellemi harcosok kiképzéséről van szó, s nem katonákéról, — a szegényebb hitfelekezetek kénytelenek egyre-másra beszüntetni dicső múlttal biró iskoláikat, holott ha az állam sok haszontalanságra pazarolt millióból valamicskét ez iskolák fenntartására juttatott volna, továbbra is hajlékai maradtak volna a népoktatás szent ügyének. Dehát a pénzkérdésre való hivatkozás nálunk — országszerte — az iskola- ügygyel való mostoha elbánás melegágya. Pedig ha a közvélemény érezné, hogy nemzetünknek életföltétele az iskola, hogy a tisztességes népnevelés biztosítja nemzetünk jövőjét, akkor előteremtenék rá a pénzt. Amint hogy előteremtik a sokkal nagyobb katonai szükségleteket. Minden elmulasztott esztendő nemcsak veszteség, mivel minden évvel ezer meg ezer rosszul előkészített, a nehéz viszonyok miatt kellően ki nem fejlesztett fiút bocsát ki az iskola az életbe, De minden évvel nagyobb és nagyobb lesz a föladat és ezért növekszik az ősz- szeg is, mellyel népoktatásunkat tisztességes színvonalra lehet emelni. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amikkel nem lehet hangos sikereket elérni, de jobban használnak a nemzetnek, mint a legszenzációsabb politikai mesterfogások. Ez is az a csendes munka, mely zajtalanul rakja le a jövő alapját és bár folytonosan termi az áldást, folytonosan erősiti a nemzetet, nem támogat egyéni hasznot és egyéni hiúságot. Az lesz a magyar nemzetnek nagy jőltevője, aki kérlelhetetlen következetességgel, anyagi áldozatokra nem tekintve, a kultúra mai színvonalára emeli a magyar népiskolát. Mert ez az alapja mindennek. Csak kiművelt lelkű nemzettel vehetünk részt a nemzetek nagy versenyében ! Mindennemű ruhanemüek, csipkék, felöltök, függönyök, térítők, szőnyegek legtökéletesebb festése. Bőrkabátok, keztyük festése. ! ! Minta után való festés ! ! Haűffel Sámuel villany- és gőzerőre herendezett ruhafestő és vegyitisztitó Nagykárolyban Kölcsey-utca I. sz A rom. kath. templom mellett. Műhely: Petöfi-utca 59’ Bármely kényes színű és gazdag díszítésű ruhanemüek vegyileg tisztittatnak. Plisé-gouvró. Plüsh és bársonyok gőzölése. Vidéki megrendelések pontosan eszközöltetnek vámpír. Irta: Pogonyi Nándor. A menyházai fürdőtelepre tettünk egy kis kirándulást. Egy kedves kis asszonykával haladtunk a sziklás utón pár lépéssel a többiek előtt és gyönyörködtünk a remek vidék isteni panorámájában. A tűlevelű fenyők egymást váltják a dús lombozatu tölgyekkel. — A sziklás völgyön keresztül csobogva rohan lefelé e kristálytiszta patak. — Ha útjába akad egy-két szikla, azon tajtékozva megtörik, de meg nem áll, hanem zakatolva törtet alá le, le a széles tóba, amelynek hullámain kevély nyakú hattyúk úszkálnak s büszkén rendezgetik hófehér tollúkat. Követtük a patak folyását, mi is a kék tó felé igyekeztünk, hogy megbámuljuk a délceg hattyúkat s hogy nefelejtset gyüjtsünk a tó partjáról. Bájos kísérőm mint egy gazella ugrált szik- láról-sziklára. Engem is sietésre ösztönzött, hogy előzzük meg a többieket. Csupa kedv és vidámság volt ez az asszonyka. Az élet csak úgy sugárzott le arcáról. Vidáman, gondtalanul csevegett, csacsogott, mint egy bájos gyermek. Kiértünk a tó parijára. Az asszonyka tapsolt kezeivel örömében, hogy mind a négy hattyút a vizen látjuk. Hátrafordulva kiáltott a többieknek, hogy siessen, miközben egyszerre elhalt a szó ajakán, eltűnt a pirosság az arcáról és kétségbeesve kapaszkodott a karomba. Éreztem, hogy reszket minden tagja. — Mi baja? — kérdeztem tőle. — Jaj, a vámpír I — szóit ő reszkető ajakkal s olyan borzalommal, hogy szinte elhültem magam is. Körülnéztem. Egy bokor mellett egy magas, vékony férfit láttam állni. Bántóan fehér arcát fekete szakáll köritette. Haja hosszan lelógott görnyedt vállaira. Szúró, fekete szemeiből azonban oly csodás fény tört elő, hogy még az én kevésbbé gyönge idegzetemet is megrezeg- tette egy pillanatra. Az ismeretlen kaján mosoly közt megbillentette a kalapját, aztán eltűnt a sűrűségben . . . Jó idő telt bele, mig az asszonyka annyira magához tért rémületéből, hogy megbirt szólalni . . . — Jaj, csakhogy elment! — De ki volt ez? — A vámpír. — Azt már hallottam, de ki az a vámpír? — Nem ismeri ? — Nem . . . — Szinte hihetetlennek látszik, hogy nem ismerné legalább hirből. Ez Krasznay Géza volt, akit mindenki vámpír néven ismer ! — Yan valami alapja ennek az elnevezésnek ? — Van, van. Ez az ember olyan vérszopó, mint a vámpír. Ha megtetszik neki egy fiatal asszony, azt hatalmába keríti, annak aztán kiszívja nemcsak a vérét, hanem a lelkét is. Akire egyszer kivetette hálóját, az nem menekül meg tőle. Annak vége, pusztulnia kell. — Csodálatos — mondám kissé gúnyosan — és gazdag az a tisztelt vámpír ? — Valóságos Croesus. A babonásabb asz- szonyok azt beszélik, hogy az ördögtől kapja gazdagságát a sok kiszívott asszonylelkekért . . . Eközben a többiek is odaértek. Az asszonyka szerelmesen odasimult az urához és jelentette neki a borzalmas esetet, hogy látta a vámpírt. A férj azonban nem igen volt meghatva a különös újság hallatára. — Ugyan kis bohó jószág, — csak nem fogsz hitelt adni holmi gyerekmeséknek 1 — szólt könnyedén, nevetve és más témát adott a beszélgetésnek. Este a hölgyek hamar nyugvóra tértek. Mi férfiak még lent maradtunk az étteremben és poharazás közben beszélgettünk. Közel járt az idő éjfélhez, mikor belépett a vámpír. Odatartott a mi asztalunkhoz. — Krasznay Géza birtokos vagyok, mutatta be magát a szép assszony urának. — Kelemen Barnabás takarékpénztári igazgató vagyok, mutatkozott be a szép asszony férje a vámpírnak. — Pár napig e fürdőben szándékozom maradni s ha az urak megengedik, hát társaságukban töltöm szabad időmet. Szólt felénk fordulva s azzal mindnyájunknak bemutatkozott. Szinte megborzadtam, mikor kezet fogtam vele. Oly csodálatos, vékony keze volt. Ujjai hosszúak, vékonyak s hidegek voltak, mint egy-egy kígyó valamennyi.
