Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-01-22 / 4. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE meg jogosan követelhetik azt, hogy az állam ne álljon elő oly követelésekkel, amelyek a polgárok teljesítőképességét túllépik. Mind a három pénzügyminiszter, ki az adótörvényeket eddig képviselte, abban egyezett, hogy a kereseti adókulcs leszállítása által a becsületes bevallást akarja elérni, hogy valahára vége legyen az eddigi, a 10 százalékos adókulcs folytán fennállott hazug rendszernek. Eléretnek-e ezen cél az uj adótörvények által ? Aligha. Különösen a közép- osztályra nézve az uj adótörvények oly adótételeket tartalmaznak, amelyek az eltűrhető mértéket nagyon is meghaladják és a becsületes bevallást, valamint a törvények szigorú végrehajtását megnehezítik. A pénzügyminiszter azt mondta, hogy az uj adótörvények szerint a középosztály 3 százalék kereseti és 3 százalék jövedelemadót, tehát 6 százalék adót fog fizetni, ami a miniszter nézete szerint elviselhető adó. Igen ám, de a miniszter elfeledte vagy legalább is nem említette, hogy a községi adók átlagban szintén éppen anyit tesznek ki, mint a kereseti adó, ennélfogva végösszegben nem 6; hanem 9 százalékos adó jönne ki. Ha a középosztálynál a keresetet átlagosan 10,000 koronával számítjuk, egy kereskedőre 900 korona összadó, sőt -— ha a miniszter kénytelen volna a pótkivetés jogával élni — 1000 korona össz- adő jutna, ami bizonyára túlságos és aligha alkalmas arra, hogy a polgároktól a becsületes bevallást és az adőerkölcs felébresztését lehetne elvárni. Kiváló szakemberek tapasztalata szerint a kincstár az eddigi adóban a valódi keresetnek legfeljebb 2 százalékát érte el. Ha hozzászámítjuk az állami és községi pótadókat, melyek átlag legalább is ép anyit tesznek ki, a kereskedő eddig valódi keresete után összesen 4 százalék adót fizetett. Mint említettük, az adóreform végcélja nem adőleszállitás, hanem nagyobb bevétel. Ezt tudják a polgárok, s bizonyára készek is áldozathozatalra — bizonyos mértékig. Ha azonban mérlegeljük, hogy a kereskedő, aki 10,000 koronát keres, s eddig 400 korona adót fizetett, a jövőben azonban, — mindig becsületes bevallást feltéve — 1000, esetleg ennél is több adót fizessen, ez oly tul- ság, amellyel becsületes bevallást elérni aligha lehet. Nézetünk szerint a közterhekkel együtt úgy feljebb 6 százalékos adó maximum volna az, ami a középosztálytól követelhető volna. Eszerint a középosztály kereseti adója 2 százalékban, a jövedelem- adó szintén 2 százalékban volna megállapítandó. Hozzászámítva a községi adót, 6 százalék Összeadóhoz jutnánk. Ily alapon követelhetne és várhatna a kincstár becsületes bevallást. . Magasabb adónak az lenne a következménye, hogy sok adózó valódi keresetét benem vallaná s igy a kincstár azon célt, melyet az adókulcs leszállítása folytán elérni akart, el nem érhetnél. Magától értetődik, hogy az adókulcsot a gyengébb adózókra megfelelően alacsonyabban kellene megállapítani és az adómentes létminimumot 800 koronáról 1000 koronára kellene felemelni.. Ellenben a gazdaságilag erősebb osztály- j nál a progressziót már valamivel gyorsabb emelkedésben lehetne keresztülvinni. Ha a kereskedőre-vagy gyárosra, akinek 30,000 korona keresete van, 10 százalék vagyis 3000 korona ossz adói vetnek ki, még mindig marad 27,000 koronája, amiből elég tisztességesen meg lehet élni. Ha azonban 10,000 korona keresetre 1000 koronát vetnek ki, az adózó ezen követelésnek csakis érezhető lemondások árán felelhetne meg. Közepes jövedelemnél 400—500 korona már nagyon is számottevő összeg. Az adótörvények revizijóának tehát oda kellene irányulni, hogy a kis és középosztályt lehetőleg megkímélje, mig az 5 százalékos jövedelemadót, mely az adótörvények szerint csakis 120,000 korona jövedelemre alkalmazandó, már a 40—50,000 korona jövedelemnél is kellene alkalmazni. A városoknak tehát, — melyeknek lakossága az uj adótörvények által elsősorban van érintve — arra kellene kérni a pénzügyminisztert, hogy — ha egyáltalában meg van benne a hajlandóság az adótörvények revíziójára — hívjon be a tényleges viszonyokat ismerős praktikus szakférfiakat értekezletre és nézetö- ket, javaslataikat hallgassa meg. Egy francia államférfiu azt mondotta, hogy nincsen jobb módszer egy rossz törvényt ad abszurdum vezetni, mintha azt a legszigorúbban végrehajtják. Ami pénzügyminiszterünk, úgy látszik, szintén ily nézetben van, mert azt mondta, várjuk be, hogy az uj adótörvények a praxisban miképpen fognak beválni. Csakhogy időközben sok igazságtalanság történhetik, melyeket jóvátenni már nem lehet. Igaz, hogy nagyon bajos oly adótörvényt alkotni, mely a pénzügyminisztert is, meg az adózókat is kielégíti. Az osztrák törvényt nem igen lehet például venni, mert sajnos, gazdaságilag gyengébb államunk kénytelen polgáraitól nagyobb áldozatokat követelni, mint a sokkal gazdagabb Ausztria. De egv kis jóakarattal bizonyára mindkét részről lehetséges oly adótörvényt alkotni, melynél a pénzügyminiszter is jóllakhatnék és a polgároknak is maradna egy kis káposztára való. lála oly homályos, — vitte tovább a szót Tóma — hogy egész rejtély. — Mikor hazament este — mondá Csergő ■— még egész vig volt . . . — Nos és fél óra múlva lövést hallottak, mire bementek már meghalt, — hanem játszunk . . . A partinak vége volt. Megint kezdődtek a találgatások, csodálkozások. — Talán amerikai párbaj ? — Talán eletuntságból ? — Rejtély. No én egyiket sem hiszem, hanem kitalálni még sem tudom, — mondá Verry. Most uj vendég lépett be : Parragh Lajos. Csergő hirtelen felugrott, karonfogta Parraghot, és diadalmasan vitte az asztalhoz. — No mond meg te, Polluxa Castornak mi az ok? Amerikai párbaly? életuntság? vagy tán valami váltó ? . . . — Egyik sem. — Hogyan ? Tehát tudod V Egyik sem ? — kiabált mindenünnen, mert Parragh belép- tekor mindnyájan a játékszobába jöttek, hozta őket a kíváncsiság. Csak Miska bácsi olvasta nagy buzgalommal az aforizmákat, őt nem hozta ki semmi a flegmából. Parragh jegjobb barátja volt Verleőnek, azért nem is hívták őket máskép, mint Castor és Pollux. Parragh vagyonos földbirtokos és végzett ügyvéd volt, de nem tartott irodát; Verleő huszár főhadnagy a császáriaknál. A baráti viszony még gyermekkorukban szövődött. Egy ideig távol voltak egymástól, hanem aztán Verleő saját kérelme folytán áthelyeztette magát oda, hol Parragh volt. Ekkor jegyezte meg Miska bácsi: nem érdemli meg az a Parragh azt a nagy vonzalmat. Sötét ember az, nagyon sötét. A preferenceos asztal még ki is Miska bácsit ezért a mondásért. Pedi, bácsi sokat tudott, nagyon sok aforizmát olvasott. — Egyik sem, — ismétlő Parragh. — De bzszélj hát, sürgették a kiváncsiak. Parragh kivette szivartárcáját, kivett belőle egy regalia médiát, levágta hegyét, aztán megint visszadugta tárcájába, leült és beszélni kezdett: — A dolog igy történt: I. — Körülbelül egy éve azon időben, mikor Verleő áthelyeztette magát, egy fiatal házaspár is telepedett meg a mi városunkban. Nagyon érdekes pár volt. Mindenki bámulta őket. A nők a férnt, a férfiak a nőt. Gyönyörű férfi is volt. A közepesnél valamivel magasabb, haja ében fekete, szemei nagyok és fényesek. Mondják, az első hetekben nem győzte a sok anonim levelet olvasni, melyek mind meg annyi szerelmes hölgyecskék sóhajtásaival, célozgatásaival voltak tele. Ok pedig mulattak felettük, mert a leveleket mindig feleségével együtt olvasta. Valóban olyan feleség mellett, mind az övé volt, hiába valók is voltak mindenféle támadások, bár ha azok szép, szebb és legszebb szemekből is jöttek. Gyönyörű teremtés, remeke volt az istennek ez az asszony. Aranyszőke haja, ha kibontotta, mint ara- [ nyos palást folyta körül, hófehér, hosszúkás arca, mint a faragott márvány, aztán azok a szinte nevetségesen kicsi kezek, lábak és hozzá tüzes fekete szemei, mely mint két fekete gyémánt villogott ki arcából, mindez oly tökéletes volt, mint Beranger, vagy Heine egy-egy dala. Azt hiszem mindnyájan felismertétek, hogy vázlatosan leírtam dr. Gonda felesége a „szép ügyvédné“, mint közönségesen hívták. Nagy házat kezdtek vinni, úgy látszott, hogy a diploma mellett más is van a fiókban. Nem tudom én a harmadik, vagy negyedik zsúrra-e Verleő meg én is kaptam meghívót. Elmentünk ... Este mikor hazajöttünk, Verleő azt vallotta nekem, hogy szerelmes lett a szép asszonyba. És még azt is mondta, hogy addig nem nyugszik, mig karjai közé nem szoríthatja ezt az isteni asszonyt. Nem törekedtem őt lebeszélni, hiszen ismertétek makacs fejét. íme az expozíciója a drámának. II. Ezen zsurtól számított három vagy négy hó múlva, mint tudjátok, meghalt az öreg Bracián, kinek Gonda volt az ügyvédje. Ennek az öreg pénzeszsáknak az ügyében, kinek rengeteg összegei voltak kiadva kamatra, minduntalan utaznia kellett Gondának. A kínálkozó alkalmat Verleő felhasználta. Mindent elkövetett, hogy meghódítsa azt az asszonyt, ki bevehetetlennek látszot. Tudjátok mily óriási szerencsével dolgozott Verleő az asszonyok körül, elég az hozzá, hogy Verleő megnyerte a játékot és ha Gonda elutazott, hogy a meghalt Bracián nagy összegeit jó szóval, vagy dobbal behajtsa az örökösök számára, a szép asszony nem maradt többé egyedül. Ilyenkor fogadta Verleőt. Ezek voltak ennek a szerelmi drámának poétikus részei, hol csók csattanás között szövögették a bonyodalom szálait, mig végre . . . IIIA kifejlődés, uraim, gyors lesz. nevette ! ezek, kiket ; Miska ! Endre és
