Nagykároly és Vidéke, 1919 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1913-01-01 / 1. szám
3 NAGYKÁROLY ÉS VI PÉKÉ tése, a mejynek püspöke nemcsak vallási feje, de politikai kérdésekben is irányitója lesz vármegyénk román ajkú polgárságának s mely aj kölcsönös megérti s, a hazafias eszme cultivá- lásábari fogja feltalálni azt a missiót, a melynek teljpsitesére aiapilva lett. De fel kell kérni városunk hazafias érzelmű gör. kath. hitközségét is, azt a hitközséget, melynek polgárai hazafias érzésüknek úgy a múltban, mint a jelenben is mindenkor tanu- jelét adták. Nem kétlem, hogy úgy a vármegye, mint a hitközség a legkészségesebben fog a megindított mozgalomhoz csatlakozni. A mi a kivitelt illeti, ezt részleteiben meghatározni nem lehet. Meg kell mozdítani minden követ, a mely célhoz vezet, meg kell nyerni minden olyan faktort az actió támogatására, a kinek közreműködésétől az eredmény sikerét remélhetjük. Kell még egy erős kéz, mely a mozgalom összes szálait kezében tartsa s mindama lépéseket, melyeket tenni vagy tétetni kell a kellő pillanatban, halogatás nélkül s a legnagyobb energiával megtegye és megtétesse. Ami a püspöki palota, a kanonoki lakások és szeminárium elhelyezésének kérdését illeti, én erre a Nagypiac-teret tartom legalkalmasabbnak. Nézetem szerint a püspöki palota felépíthető lenne a grófi palotával szemben, a kanonoki lakások és szeminárium a tér másik oldalán. Ezek az épületek, a Piac-térnek leg- fölebb felét foglalnák el, a Piac-tér másik feie része egyesítve esetleg a jelenlegi pénzügyi palota háta megeU lévő kerttel s folytatását találva a jelenleg is vásári célokra használt baromvásártérrel, teljesen elegendő lenne a vásári forgalam lebonyolítására. Ez az elhelyezés semmi érdeket nem sértene, a tényleges állapoton, mit sem változtatna, városszépitési szempontból pedig minden más megoldásnak felette áll. És érintetlen maradna egyelőre a konyhapiac, készen arra, hogy esetleg egy uj középület (például törvényszéki palota) elhelyezésére szükséges objectumul szolgáljon. Mert nekem erős hitem és meggyőződésem az, hogy ha a püspöki székhelyt elnyerhetjük, ez erős alapját képezné nemcsak a már meglévő közintézményeink biztosításának, de újak létesítésének is. Biztosítaná a székhelykérdésnek városunkra nézve kedvező végeldöntését, a pénzügyigazgatósúg 'stabilitását, sőt uj in-' tezményekiiek, mint pl. a törvényszéknek melyhez váló óhajunknak jogosultságát már több hírlapi cikkben kimutattam — megvaló- sulhatását is. Hogy aztan a Piac-tér megszerzése a vá- sárvam megvetele utján, vagy más megegyezéssel történjék, az másodrangu kérdés. Nem kétlem, hogy a grófi család •— tekintettel a hazafias célra, a kérdésnek a város fejlődésére messze kiható fontosságára s arra a körülményre, hogy magára a grófi kastélyra is előnyös változást jelentene az, ha mai kietlen környezettől, a városi zajtól megszabadulva, városias jellegű kullurepületekkel vétetnék körül — a legnagyobb előzékenységgel intézné el a kérdést a várossal szemben. A mi a kérdésnek financiális oldalát illeti, ez sokféleképen képzelhető el. Természetesen a legjobb megoldás az lenne, ha a kormány megelégednék azzal a minden esetre tekintélyes értékű áldozattal, amit az. e célra átadandó terület értéke képvisel, és maga építené fel a szükséges épületeket. De ha ezt tenni nem lenne hajlandó, bizonyára nem zárkóznék el attól, hogy az általa creált intézmény létesítését más messzemenő támogatásban részesítse. Ilyen támogatás lenne pl. az, ha hosszabb időre — 20-30 évre — visszafizetendő kamatmentes kölcsönt engedélyezne — kifejezetten az uj . püspöki székhely felépítése céljaira — a városnak. Az évenkénti annuitás nem terhelné tul- magas összeggel a városi költségvetést s nem idézné elő a pótadó tulmagas emelkedését sem. De magához az annuitási részletekhez is hozzájárulhatna a vármegye is azáltal, ha a közművelődési pótadónak bizonyos részét e célra a város részére megszavazná. De hozzájárulhatna — még pedig tekintélyes összeggel — maga az egyébként szegény hitközség is, például tárgysorsjáték rendezése által. Azt hiszerm ha a várossal egyet- értőleg rendezne egy táfgysorsjátékot, annak sorsjegyeit — a hazafiias célra tekintettel — nagyobb mennyiségben fogadnák el az ország vármegyéi, főpapjai, főrendéi s csekélyebb mennyiségben mindazok, kik a hazafias kulturális cél megvalósításához anyagi eszközökkel hozzájárulni képesek. A magára vállalandó 's á város áltál kamatmentesen engedélyezendő s ezen sorsjáték jövedelméből visszafizetendő hozzájárulási összeget a tárgysorsjálék jövedelme mindénesetre fedezné. Hogy pedig azt a kormány készséggel engedélyezné, aziránt kétség sem foroghat fenn. E rövidke cikk keretében csupán halvány vonásokban igyekeztem kimutatni azt, hogy a felvetett eszme nem megvalósithatlan. Erős ■akarat; kitartás és erős- vezetés kell hozzá csak, hogy ezen, városunk fejlődésére messze kiható intézmény meg is valósuljon. Színház. A második színházi hét lezajlása után mind szilárdabbá lesz azon előlegezett véleményünk, hogy Neményi Lipótban képzett direktorhoz és általa nívós társulathoz jutottunk. Ismételten leszögezhetjük, hogy Neményi Lipót akar és tud is annyit nyújtani, amennyit városunk közönsége tőle joggal el is várhat. Neményi megtette a magáét, a többi már a közönség részéről jövő jóindulaton és pártoláson fordul meg. Kifogásunk van azonban a rendezés ellen. Nem a díszletekről van szó, hanem az elrendezés lassúságáról, mely félórás szünetközökkel hajtja idegességbe a publikumot. ■ Hétfőn újdonságban Volt részünk. Andre Rivoire és íves Miranto társszerzők 3 felvoná- sos vigjátéka „A piktorok“ került bemutatóra. Igen ügyes mese, szellemes keretbe szorítva. A három újsághír nyomán öngyilkosnak hitt Mauclaire festő (Csáki) észrevétlenül haza kerül, hol tanúja lesz saját temetésének (egy felismerhetetlenségig összeroncsolt hullát temetnek el helyette), de tanúja lesz egyúttal neje Noemi (Szelényi Emilia) hűtlenségének is, sőt tanúja lett annak a kedves jelenetnek is, midőn tgy bájos kis model, Madeleine (Füzess Anna) elsírja, elzokogja igazi bánatát a festő halála felett és igy elárulja iránta érzett komoly szerelmét is. A feleség hűtlensége és a csak egyetlen ujjal, csak egyetlen hanggal kell érinteni, hogy újra felszakadjon a seb, hogy újra keserítsen? Óh, bizonyosan van! Hányán örvendeztek a jelen év első reggelén, kiket mosolygó kisdedék köszöntöttek angyalszelid tekintetűkkel! Hová lettek a rózsás kis arcok, a csevegő kedves ajkak, a ragaszkodó ártatlan szivek? Egy sóhaj az ajkon, j egy köny a szemben s egy leszögezett kis koporsó elrejtve mélyen a hideg föld alá: J szomorúan felel meg erre a kérdésre. És í viszont hány gyermek siratja a jó apát vágyj édes anyát, hány özvegy az örökre eltávozott j társat, hány rokon vagy jóbarát a hü rokont j s barátot!? óh, bizony sokan vannak, kik nagy fájdalommal, nagy szenvedéssel küzdöttek ez esztendőben, sokan, kiket a sors megfosztott boldogságuktól, eltemetve reményeiket. És mégis, mégis, habár kényes a szem, mely a sir fölött kesereg, habár fájó a szív, mely a múltat gyászolja : van még erő, van még hit, van még remény, van még vigasztalás ! Óh, emeljük hát föl szivünket a mi jóságos Istenünkhöz és ha könyes szemmel is, de adjunk hálát az erőért, a hitért, a reménységért, a vigasztalásért; mondja ajkunk hálás lélekkel: Köszönöm neked, Atyám, én áldott Istenem! II. Hálát adni a múltakért, hálát adni Istenünknek az elvett áldásokért s a bánatban a vigasztalásért: ez legyen a mai estén a első kötelességünk. Ámde a múltnak és jövőnek határán állunk e mai napnak alkonyán. Mögöttünk a múlt, előttünk a jövő s ha tudtunk imádkozni a múltért, hogyne lenne szükségünk imádkozni a jövendőért is!? Avagy a jövőben is nem leszünk-e ép‘ olyan gyöngék, ép‘ olyan gyarlók, mint a múltban voltunk s vájjon a jövőben is nem lesz-e ép‘ oly szükségünk Istenünk nagy kegyelmére, mint a múltban volt? Járuljatok azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül. így biztatnak, igy buzdítanak mindnyájunkat imádságra a fölolvasott szent igék. Á kérdés azonban az, melyik imádság, milyen kérelem lesz a legméltóbb e mai este komoly ünnepélyességéhez ; milyen esdeklés fogja magában foglalni mindazt, ami a leg- boldogitóbb ? Az egyik talán életet óhajt; de maga az élet még nem a fő boldogság. A másik talán gazdaságért eseng; ám óhajtsa ; de nem kincs, gazdaság a fő szerencse. Imádságunk tartalma az legyen : ha élünk szeretetért s ha meg kell halnunk, csendes halálért s boldog föltámadásért könyörögjünk. E kettő az egész jövendőnek minden történhető változását magában foglalja. Bizo-nyos, hogy a jövőben csak kettő várhat reánk: vagy élet, vagy halál. Ha élünk, ha megmaradunk, ha még egy év kínálkozik számunkra isteni kegyelemből, óh ez élet boldogságára nézve miért imádkozhatnánk inkább, mint szeretetért! Hiszen nem a körülöttünk levő szeretet teszi-e igazán boldoggá életünket? Hol az a gazdagság, az a fény, az a ragyogás, mely drágaságában, boldogitásában fölülmúlná azt a tekintetet, mely kedveseink arcáról sugárzik felénk, ha ők szeretnek minket? Nincsen sors, melyet elviselni, szenvedés, melyet elhordozni, akadály, melyet leküzdeni, fáradság, melyet meggyőzni képesek ne volnának, ha a mieink szeretető vigasztal, ápol, bátorít és buzdít minket. Élünk-e a jövőben? Reád bízzuk magunkat, óh Atyánk, mi Istenünk; jöjjön öröm, érjen bánat: elviseljük panasz nélkül, csak azt, csak azt add, akik hozzánk tartoznak, azok igazán, tisztán, híven szeressenek ! És ha meghalunk, mi teszi gyötrelmessé halálunk óráját? Az a kétség, ha nem tudjuk minő sors vár elhagyott kedveseinkre. De te Istenünk, őrzője vagy az özvegyeknek és árváknak; te megoltalmazod azokat, akik te- benned bíznak. Vedd hát gondjaidba kedveseinket, lelkünket pedig emeld fel tenmagadhoz! Óh, örökévaló szent Isten, kinek tiszteletedre e mai nap alkonyán, ez év utolsó estélyén egybegyültünk, vedd szívesen hálaadásunkat elvett jótéteményidért s szenvedésinkben a nyújtott erőért; buzgó esdeklésünket pedig a jövőre nézve, amennyiben a mi akaratunk megegyezik a te szent akaratoddal, hallgasd meg kegyelmesen és atyai jóvoltod áldja meg gyermekeidet szent Fiadért, az Ur Jézus Krisztusért! Amen. Rédei Károly evang. lelkész. Fatum. Az életem delére eljutottam. Mágnesként fogva tart egy gondolat, Hogy átvillan szemem előtt a múltam. Amíg virágot tépegetve mások A mán vididnak: engem gyötrenek Fátylas jövőmbe rejtő látomások. A boldogságomat eddig kerestem, De sorsom jégmezők felé terelt ; Sirály madárként szálldogál a lelkem. Búsan tapasztalom, hogy révbe érnek Szélcsendben, kik nyaldossák, mint ebek, Kezét a föld sok-sok Luciferének. Nem én! Csak ottan hajlik meg a hátam, Hol ész és szív együttesen az ur S pénzistenre kutatva sem találtam. Károlyi Tóth Lajos.
