Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-07 / 6. szám

Függetlenségi és 48-as parti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye.

Megjelenik minien szerdán.

Előfizetési árak:

Egész évre . Fél évre . . Negyedévre Egyes szám

Községi jegyzőknek és tanítóknak egész evre 6 kor.

Felelős szerkesztő: Rédei Károly.

főszerkesztő:

Dr. Adler Adolf

Fömunkatárs:

ifj. Somossy Miklós.

Laptulajdonos és kiadó :

a „Nagykárolyi Petöfi-nyonida Részvénytársaság’1.

Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon T. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76

Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el.

Hirdetések jutányos áron közöltetnek.

Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza'

Korunk féktelen

mammonimádása.

Korunknak egyik legnagyobb hibája, — durva szóval élve — rákfenéje: a féktelen birvágy, a minden áron való meggazdagodás utáni örült hajsza, vad törtetés. Vagyonra szert tenni, meggazdagodni, jóllétet teremteni önmaga számára bármi uton-módon, áruba bocsátva sokszor a „szentnek-“ hirdetetett elveket, a meggyőződést is — szinte közönséges, mindennapi dologgá válik már a mai kor gyermekeinek nagy részénél.

Hajdan —• nem is oly régen — becsületes munka, kitartó szorgalom által iparkodtak az emberek anyagi jóllétüket biztosítani, nem a féktelen meggazdagodási vágy, nem az anyagi javak halomra gyűjtése s abban való elmerülés és alacsony lelkületre valló gyönyörködés volt a cél. A maga egyszerű, szerény körülményeinek megfelelő jőlétbiztositása, csak annyi anyagi javaknak gyűjtése, hogy öreg napjaira „kegyelem kenyérre“ ne szoruljon s esetleg valamicskét hagyjon maradékaira is — ez volt az egyszerűen, de helyesen gondolkodó emberiség célja, becsületes törekvéseinek becsületes rugója. Ki merné tagadni, hogy korunkban egészen másként áll a dolog! ? Minél gyorsabban s minél kevesebb munka,

küzdelem, fáradság nélkül meggazdagodni ! — ez ma a jelszó.

Az iparos alig kezdi meg önálló iparát, a kereskedő alig nyitja meg szerény üzletét, már is elégedetlen, kevesli a kicsiny, de biztos hasznot, nyereséget. A kisiparos nagy műhelyt, a kiskereskedő fényes, nagy üzletet siet berendezni — anyagi erejét messze meghaladó módon. S az eredmény? A legtöbb esetben a bukás, a csőd önhibájából.

Ma már gyárakról álmodozik mindenki — ez oly sokak előtt a meggazdagodás biztosnak vélt útja. Fel is épül a gyár hatalmas kéményeivel — kölcsönpénzen, megindul az i^em —- töke nélkül. S alig pár hónául"*»- évekről nem is lehet beszélni — gyötrelmes küzködés után — a hitelező átkozódva lépi át a fényesen berendezett, de immáron csendes gyár küszöbét, a csalódott gyáros pedig kezébe veheti a koldusbotot.

A kétezred évvel ezelőtt eltemetett Pompeji város romjainak kiásása alkalmával az egyik palota küszöbén eme feliratot találták : „Salve lucro !“, amelyből kétezred év múlva is le lehet olvasni ama kornak szégyenfoltját.

Kinek lehetne kifogása a tisztességes haszon, a méltányos nyereség ellen ? A fáradőt megilleti a méltó jutalom. „Méltó a munkás a maga jutalmára!“ De nem alacsonyitja-e le az emberi méltóságot a

föld saráig, nem teszi-e illuzóriussá a becsület „szent“ fogalmát a sok hamis mérleg, amelylyel port hintenek a világ szemébe s a sok hamis árucikk, amelylyel elárasztják a piacot?

Vagy ott a rideg és hideg márványpalota, melynek homlokzatán ott ragyog az aranybetüs felirat: „Tőzsde.“ Egyik írónk szerint ez „a fösvénység palotája, korunk kincsvágyóinak Moloch bálványa. Tőzsde! maga e szó félelmet gerjeszt, a puszta kigyója ez, mely a félénk madarat megbüvöli és elnyeli; erkölcsi mocsár, melyben minden kis hal krokodil martalékává válik. Sötét barlang ez! Emelkedik és száll, ennyiből áll a szótára eme pandaémoniumnak, hol annyi férfi sürög-forog, zsibong, ordít, tiporja egymást“ — és annyi elbukik!

Avagy szóljunk e korunk nadá- lyairól — az uzsorásokról, kik — amint csaknem napról-napra olvassuk — egész családokat tesznek tönkre még ma is s juttatják koldusbotra hírneves nagy ősöknek szerencsétlen utódait?!

És szóljunk-e az aljas képmutatás bűnéről, mely előtt elv, meggyőződés, becsület kicsinyes dologgá válik „Pénz Ö felsége“ imádásában? Korunk oly sok alakjára ráillik a nagy Napoleon lesújtó szava, Ítélete: „Ezek a férfiak?“

S mi az oka korunk általános elégü- letlenségének a társadalmi élet minden

TÁRCZA.

A vágvölgyi tót nép babonás hagyományai.*)

(Folytatás és vége.)

A kincskereséshez különféle büvszerek szükségesek. A kincs helyén szentelt krétával kört kell vonni és ezen körön belül munkálkodni. E körbe a szellemek be nem léphetnek. A szellemek egyébként sokszor nem a legbarát- í ságosabban szoktak viselkedni a kincskeresővel szemben, mert akasztófával és hasonló jókkal fenyegetőznek.

A kincskeresés babonája egyike azoknak, amely egészen mostanáig is sok ember előtt fentartotta magát. A nép ezen — rejtett kincsekben való — hitét táplálja különösen azon körülmény, hogy itt-ott régi romokban vagy erdei fák irtása közben találnak néhány arany, ezüst, de legtöbbnyire csak rézpénzt. Aranypénzt — méltóztatnak tudni — azért találnak keveset, mert abból régente se volt sok, ép

*) Irta és felolvasta a .Nagykárolyi Kereskedő Társulat“ december hó 31-én rendezett estélyén: Matuska István, a nagykárolyi kert-gazdasági- szakiskola igazgatója.

úgy, mint a mai világban. És ha volt is, akkor is kerek volt.

Ismertem egy szomszéd falubeli kőműves embert. Gyerek koromban dolgozott nálunk. Hallottam, sokat beszélt a rejtett kincsekről, a különféle szerekről stb. Pár évvel később azt hallottam, hogy az illetőt betörésen érték. Még pedig betört valamelyik templom sekrestyéjébe. A vallatásnál kiderült, hogy az onnan elemeit papi inget, stólát a beckói várban elrejtett kincsek felkutatásához akarta felhasz- j nálni, mert ahhoz ezen szerek szükségesek.

A patakok mentét, különösen a Vág örvényes részeit vizi emberekkel népesíti be a tót nép képzelete, akiket „Hasztrmánok“-nak nevez. Ez valószínűleg a német .Wassermann“ szónak az elferdítése. Minden „Hasztrmán“ évenként kell, hogy legalább egy áldozatot ejtsen. Azért sokszor színes szalagot bocsátanak vizre, hogy a kiszemelt áldozataikat vízbe csalják. Néha dalolnak s ha közelükbe jő az ember, vízbe fojtják.

Van ezen kívül igen sok babonás szokás a nép közt elterjedve, melyek azonban a legutóbbi időben a kötelező népoktatás s általában a gyors művelődés mellett nagyon sokat vesztettek értékükből s inkább már csak a vénasszonyok adnak egyik-másikra valamit.

Ezekkel nem is akarom tovább untatni a m. t. hallgatóságot. Csupán csak egy-két alkalmi, különösen karácsony estére vonatkozó babonás jövendölést akarok kiemelni.

így a karácsony estéjén, az éjféli mise előtt, hamuból apró, sirdombhoz hasonló rakásokat készítenek. Annyit, amennyi a ház lakóinak száma. Akinek a hamurakása, az éjféli miséről haza térve, meg van bolygatva, az az év folyamán meg fog halni.

Ha a karácsony estén feltört első dió nem jó: beteg leszel az év folyamán.

Ha a karácsony esti gyertya égő kanóca feléd hajlik vacsora alatt: egy éven belül meg fogsz halni.

Karácsony este szürkületkor a lányok egy köteg rozsét szoktak behozni; ha az egybekötött fadarabok száma páros: a leány leendő férje legény lesz; ha páratlan: özvegy lesz.

Ugyancsak karácsony estén az eladó lányok egyes helyeken a ház szerháját is rázni szokták. Ha a rázás nyomán a szalmával fedett háztetőből búza szem esik ki: vőlegényük legény lesz; ha rozs esik ki: özvegy lesz.

A fiatal leányoknak egyik legelterjedtebb babonája volt a következő:

Karácsony este a szürkület előtt kisöpörték a szoba négy sarkát. Az igy összegyűjtött sze-