Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-16 / 42. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán# -------------------------------------------------------------------------------—-----------f El őfizetési árak ■ Főszerkesztő : Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7. ' o. Dr. Adler Adolf Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76. Egész évre.............................o'— kor. Fő i évre 4-- Felelős szerkesztő: Fomunkatars: Bérraentetlen leveleket előttünk ismeretlentől Negyedévre..................................2-— ” Rédei Károly. ifj. Somossy Miklós. j nem fogadunk el. J ' , ............................. on” rí j -í j- I Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Eg yes szám.............................—'20 „ Laptulajdonos'es kiadó: Tanítóknak egész évre . . 6-— „ a ^Nagykárolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. j Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. XXIX. évfolyam. Nagykároly, 1912. október 16. 42. szám. Népek csatája. A „puskaporos Balkánon“ teljes a zavar, általános a kavarodás. A kicsike kis Montenegró már meg is kezdte a háborút s egyenlőre és eleddig győztesen hadakozik. A többi balkán népek is álig felfegyverkezetten, harctól égő vággyal várják, lesik az „Előre“ jelszót, hogy rohanjanak a harcok tüzébe. A sokat emlegetett tűzfészek úgy látszik csakugyan kigyulladt s hogy lángjai mekkora területet fognak rémesen bevilágítani, nem lesz-e a balkáni népek Törökország elleni összeesküvéséből egy világháború, azt e pillanatban ki tudná megmondani? A keresztény országok népe áll szemben a mohamedán török nemzettel. Egyik szerb államférfi szavai szerint e harcban a a kereszténység és a mohamedánizmus mérkőznek meg. Az egy Istent imádó keresztények kelnek harcra az egy Istent imádó pogánnyal. Bár egyik részről keresztény népek küzdenek — harcolnak — a háború minden réme, minden iszonyatossága megvalósul. A balkáni háborúk vadak, minthogy a harcba vitt tömegek nagy része is kultúrától elmaradt félbarbárokból áll, akik kegyetlenül és féktelenül küzdenek vélt vagy valódi jogaikért; elvadulnak a vér szagától s nem harcolnak, hanem pusztítanak és rombolnak. Ahol ezek a „haditettek“ lefolynak, ott nem marad egyetlen gunyhó felgyujtatlanul és kirabolatlanul s nem maradnak levágatlan fülek, orrok s kardélre szánt csecsemők s legyilkolt tehetet- lén aggok. Ott ahol állandó szokás a fegyverviselés s az egymásra való lövöldözés, ez nem is mehet másként. A magas diplomácia még mindig reménykedik, hogy talán-talán még sem lesz „igazi háború“. Hogy talán ez a sok mozgósítás, a sok fegyvermutogatási fenyegetődzés elégítsz arra, hogy a harcra kész felek jobbik eszükre térjenek s ügyeiket békés alakulással próbálják dűlőre juttatni. De ez a reménység aligha válik be most már, amikor a harci szenvedélyek a különböző népekben annyira feltüzelve vannak, hogy az amúgy sem túlságosan biztos balkáni királyi trónusok birtokosai belső háborútól tarthatnának abban az esetben, ha leinteni igyekeznének a harci lázat. Még nem tört ki teljes dühével a harc, de már is felmerült a kérdés, hol kell itt keresni a kezdeményezőt? Mely titkos erő borouálta most össze e négy államot, hogy egyszerre törjenek a törökre? Melyik nagyhatalom a rejtélyes mozgató erő ? Hol veszik a pénzt, amelyből manapság az egész világon kevés van s a legkevesebb a Balkánon szokott lenni? Olaszországnak érdekében áll, hogy a töröknek bajt okozzon, de pénzt nem adhat, mert ami van, az kell neki az afrikai kalandra. De úgy látszik, hogy most már hiábavaló a merő töprengés — készen kell lennünk minden eshetőségre, legelsősorban nekünk. Mert visszaemlékezhetünk arra az esetre, amikor a szerb-bolgár háború idején elég volt Khevenhüller belgrádi követünknek megjelneni Pirotkan a győzelmes hadak előtt, hogy a további előrenyomulást egyetlen szavával megakadályozza. Ma azonban ilyesmiről sző sem lehet. Ma már úgy áll a dolog, hogy előbb jön a hivatalos háború, azután jön a hegyek között a querilla-hadjárat, azután abból kifejlődnek, illetve kizülle- nek azok a fegyveres tömegek, amelyeket keleti frázissal komitéknak neveznek, alapjában véve azonban fosztogató és zsaroló bandák. S ha minden kis állam ilyen társaságokat vet a hadügyi piacra, utoljára is csak szükséges lesz a külső fegyveres beavatkozás, aminek mi isszuk TÁRCZA. A kis fiam. A kis fiam alig jár az iskolába, Már is igen sokféle a tudománya; Meséket mond a kopaszról s egyre, másra Mutogatja a betűket az újságba. És ezalatt a szemei úgy ragyognak, Mint tündöklő csillagai a mennyboltnak, Büszkébben már Bonaparte sem nézhetett A legyőzött ellenséges hadak felett. De amíg ö büszke a nagy tudására, Az én lelkem valami bus érzés bántja . . . Elgondolom, hogy e betűk mennyi, mennyi Bajt fognak még a szivébe csepegtetni. Hogy mennyivel boldogabb és nyugodt lenne, Ha egyetlen egy betücskét se ismerne, Ha élhetne tudatlanul, mitse sejtve, Hogy a könyvbe, a hetükbe mi minden is Van elrejtve. Mendlilc Béla. Haynau leányának szerelme. Leverték a szabadságharcot. A császár nyugodt lehetett, nem volt többé egy szál ember sem kivont karddal nagy Magyarországon, Haynau, a győztes hadvezér, mégis káromkodva szidott mindenkit, aki csak közelébe került. Hogyne! Nem az ő fiatal császára kapta azt a történelmi nevezetességű jelentést, hogy „Magyarország felséged lábai előtt hever“. Görgey Rüdiger előtt rakta le a fegyvert. Ezért a szégyenért boszut állok még, — hangoztatta Haynau, hosszú, lelógó, ősz bajuszát ráncigálva. És be is váltotta a fenyegetést. Rettenetes bosszút állott. Tehette, élet és halálnak az ura volt a levert országban. És ő inkább a halálnak az ura akart lenni. Pedig nem is nagyon vágyott a rettenetes hatalom után. Váltig szabadkozott, mikor megkínálták a katonai kormányzósággal. „Én katona vagyok, nem értek a civil dolgokhoz. Hogy tudnék én újra szervezni egy országot, amikor még emberismeretem sincs“. De hiába, a császár parancsolt s az ősz generális szó nélkül hüvelybe csúsztatja kardját s tollat vett a kezébe. Amelyekkel halálos Ítéleteket Írjon alá. Mert szegény csakugyan nem értett a kormányzósághoz. Azt hitte, hogy csupa kivégzéssel kell kezdeni. Régi recept szerint akart dolgozni, amint valamikor Marburgban Márius és Juliánról tanulta. Emberismerete sem volt csakugyan. Megbízott adátusának a tanácsaiban, mert hát Susan magyar születésű volt, hát csak érthet a magyar ügyekhez ? S aztán eleget panaszkodott, hogy mégis csak kár volt szegény Batthyányiért, de hát erre a kivégzésre az ördöngös Susan beszélte rá. A többi hóhér munkáért vállalta a felelősséget. Azok megérdemelték sorsukat, mert a császár ellen harcoltak s aztán a boszu Világosért. Már a harmadik császárt szolgálta s mindeni- ket egyforma hűséggel, egyforma odaadással. Nem a személyt, hanem a császárt. Mindenik- nél egyformán elmondta, „ha ezer életem volna is, odaadnám érte bármely pillanatban.“ S ez a császár egyszersmind magyar király is volt jog és törvény szerint. S mégis csodálatos, hogy Haynau épen egy magyar trónkövetelő
