Nagykároly és Vidéke, 1912 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1912-08-07 / 32. szám
NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Szent lángolás ! eszményi célok ! Szivbéli szent gerjeclelem : Csak akkor száll onnan felülről Istentől a segedelem!! Tudom, izzik a szived-lelked, Mint a láva mélye, bélül; Tudom, bízol a nagy Istenben Mély hittel, rendületlenül! 1 Tudom, van hited a jövőben S hallani véled már dalát S látod a Krisztus lobogóját És hirdeted diadalát!! Menj hát bizó hittel előre! Menj a krisztusi nyomdokon!! Ragadd fel fehér lobogóját S nem botolsz meg a szirtfokon I A gyáva ellen gúnykacaja Ne ejtse meg a lelkedet: Bús átkon, békán, sötét poklon Győz a krisztusi szeretet!!! Végre a sok-sok jó tanácshoz Hadd fűzzék méq egy édeset I Egy — a jövőt örömmel töltőt — Szerelmetest, negédeset: Állj a bibliának alapján Szilárdan, rendületlenül S ne feledd aranyos tanácsát, Hogy nem jó lenni egyedül . . . Rilrthy Károly, és gyász mellett oly sok fénynyel és dicsőséggel van tele! Nem csoda hát, ha oly szívesen I és szeretettel tekint bele abba a fényes múltba, hogy legalább egy-egy pillanatra elkápráztassa a szemét, — elfeledje a jelent, elfeledje a szuronyok és detektívek közül alig kilátszó Tisza- alakokat . . . A magyar nemzet fényes múltjának szemkápráztató nagy alakjai közt is egyik legnagyobb Petőfi. Hogyne keresné , fel hát emlékét a nemzeti kegyelet ? Hogyne keresné fel sírját a nemzeti szeretet ? Felkeresi! Elzarándokol hozzá emlékezetben, hogy bánatát kisírja, tőle erőt, lelkesedést merítsen. Elzarándokol hozzá ünnepelni, lelkesedni . . . sírni! Hatvanhárom éve, hogy Petőfi a fehéregyházi csatasikon elesett. Azt mondják, hogy Petőfinek nincsen sírja, ő eltűnt népének szeme elől, mint Mózes és Álmos, hogy sírját ne tudja senki. Nem igy van! Az egyik, a látható sírja ott van a fehéregyházi csatasikon, ahol 63 év előtt kozáklándzsától átdöfött szive friss, meleg vért hullatott a csatamező földjére s holttestén át fújó paripák száguldottak a . . . magyar szabadságharc temetésére. A többi millió és millió sírja pedig ott van minden magyar ember szivében. Sok magyar vér és köny folyt el abban az esztendőben, sok és nagy áldozatot hozott a magyar nemzet a szabadság és demokratikus haladás érdekében: de minden vér és köny, minden áldozat csekélység volt ahhoz a veszteséghez képest, mely Petőfi halálával a magyar nemzetet és a müveit emberiség kultúráját érte. Igen, az egész emberiséget! Mert Petőfi az egész világé, szelleme áttört a szűk magyar határokon és ma már nincs a világon müveit ember (angol, francia, német, amerikai stb.), aki ne tudná, hogy mit veszített a magyar nemzet, mit veszített az egész világ kultúrája Petőfi halálával. \ • És nem tud annyi középkorba való Tisza- zsarnok születni a magyar nemzet cégéreztetésére, hogy annyi gyalázatot hozzon erre az országra a külföld előtt, amennyi dicsőséget és becsülést az egyetlen Petőfi szerzett a magyar névnek. Bocsásson meg Petőfi szelleme, hogy egy napon említettem Tiszával! A nagybányai mükiállitás. (ifj.) Csak nincs több, olyan kedélyes valami, mint a kisváros! Mikor hét vármegye leggazdagabb kisvárosa, Nagybánya, mint bő- ■ kezű mécenás ünnepli a saját külön művész- telepének jubileumát, akkor a város derék pol- ' gárai sem késnek házaik töllobogózása által adni kifejezést őszinte, szivbeli örömüknek. Kitűzik a nemzetiszin zászlót, úgy amint azt a képviselőválasztások óta tartogatják s egy csöppet se zavarja őket, hogy a zászlókon hűségesen ott a felírás: Éljen Földes Béla képviselőnk! Ennek a kedves egyszerüségnek derüs hatása kisért végig az égető forróságu utcákon. Szinte elviselhetlen a hőség, aminőre csak niég egyszer emlékezem, de az az egy is j Siciliában ért utói pár évvel ezelőtt. Szeren- I cséré nem tart soká, mert a festőiskola műtermeiben elhelyezett kiállítás fákkal, bokrokkal ékes kerthelyisége hűvös árnyékkal fogadja az eltikkadt látogatót. A város színeivel díszített bejáratnál elhelyezett kisasztalnál szives buzgalommal fá- | radozó jogászgyerekek árusítják az egy koronás belépőjegyeket s a szépen illusztrált, tartalmas és érdekes katalógust, mely valóságos kis kötetté dagadt. A kiállítás első látogatása csak általános tájékozódásra szolgál, mert a rendkívül gazdag anyagot — mintegy 400 festmény s majdnem annyi grafikai mülap — első látásra még akkor se lehet részletesen méltatni, ha egy részük régi jó ismerős gyanánt köszönt. Teljes elfogulatlansággal meg lehet állapítani, hogy a nagybányai müvészkolónia legjobban kimagasló alakja Réti István. Az ő müvei s bennük az ő neve halhatatlanságra vannak praedestinálva a magyar művészet történetében. Az ő külön kollekciója mindjárt fel is világosit róla, miben áll az ö művészetének titka. Réti rajzolni tud és ha száz kontár ezerszer telekiabálja is a világot avval a hazugsággal, hogy a rajznak nincs is köze a festéshez, azért mégis igaz marad, hogy a művészet alfája és ómegája mindig csak a rajz volt s örökké az marad. Meglehet, talán kell hozzá bizonyos müértelem, hogy az ember élvezni tudja a szinezetlen rajzokat, melyekkel Réti István a Kiss József költeményeit illusztrálta; de azután igazi lelki- gyönyörűség ezekbe a remek alkotásokba elmerülni. Talán ez a befejezett rajzbeli készség az alapja annak a megkapó hatásnak, melyet Réti közismert, leghíresebb festménye, a Bohémek karácsony estéje idegenben minden látásra újra felindit. Mennyi közvetlen inspiratio, mennyi szivbemarkoló igazság van e képbe belefestve, azt csak az érzi igazán, aki maga is volt egyszer, karácsonykor . . . idegen . . . bohém. A többi Réti-vászon is megannyi ismert remek. Még közülök is kitűnik az állam tulajdonát képező Gyötrődés s a sok kitűnő portrait közül a művész önarcképe, Bródy Sándor s a városunkban is jól ismert Wachsmann csendőrfőhadnagy élettől mosolygó portraitja. Egy ugrással áttérünk egy másik gyűjteményre, a szegény, korán elhalt Maticska Jenő számokban gazdag gyűjteményére. A katalógus ezt a jegyzetet hozza a szerencsétlen fiatal művészről: „Maticska Jenő (1886—1906) Nagybányán született, itt festett s itt halt meg 20 éves korában Innen távol csak egyszer volt, Rómában 190,5-ben, már betegen. Apjától — a müvészhajlamu öreg asztalosmestertől — a talentum mellé a tüdővészt kapta örökségül. E kiállításon 34 darab képe van, valamennyit 16—19 éves korában festette, potom áron adogatta el, — 10—40 koronájával — hogy legyen festékre pénze. Idegen hatások nem érték; festői ösztöne oly erős és oly finom volt, mint a legerősebbeké és legflnomabbaké. Rövid életét egészen betöltötte és boldoggá tette a festés. 1906 februárjában egy sötét éjjelen — halálos betegen — felkelt, ruháit kérte, mert „süt a nap s a motívuma várja“. Aztán fáradtan hanyatlott vissza, az agónia kezdődött, reggelre meghalt.“ Polgári illendőség szerint tulajdonképpen Hollósy mesternél illett volna' ez ismertetést kezdeni. Hollósy Simon alapította meg 15 év előtt a nagybányai festőiskolát s ezzel együtt a müvészkolóniát, melyből utóbb a „nagybányai“ művészeti irány fogalma nőtte ki magát. Hollósy a mennyiséget illetőleg elég szerényen van képviselve, de annál erősebb kvalitásokkal; különösén a Iiákóczi-tanulmányai képezik gyönyörű Tájképjének méltó pendantjait. Thorma Janos képviseli, mint az egész iskolában, úgy a kiállításon is a nagyigényü grand artot, a történelmi stylust. Az Aradi vértanuk nagy koncepciója, lelkiismeretes kidolgozása s hosszú Odisszeája minden mübarát előtt ismert dolgok. Nagyméretű festménye a Szenvedők is, amelynek szomorú aktualitást kölcsönöz, hogy a múlt héten halt meg annak két főalakja távol egymástól, a várostól s a művésztől. Csók István, jóllehet Nagybányán csak vendég, egy életteljes, pompás festményt ad a Feleségemben. Mig a többi öt-hat szám a leggyöngébb dolgai közül való. A két Ferenczy az iskolának és a kiállításnak legszorgalmasabb emberei s müveik közt igen jókat is találunk; Ferenczy apának legszebb képe itt a Hegyi beszéd cimü; komoly megrovás érheti ellenben a kiállítás firmája gyanánt városunkban is ismert plakátját, mely ijesztően csúnya és müvészietlen. Iványi-Grünwald Béla, Bornemisza Géza és a többiekröl a jövő számban. (Folytatjuk.) Tanintézeteink működése az 1911—12-ik iskolai évben. — Az idei értesítők alapján. — (Folytatás.) II. Polgári leányiskola. „A nagykárolyi m. kir. állami polgári leányiskola értesítője az 1911—1912, tanévben. Szerkesztette : Cs. Tattay Irén igazgató. XIX. évfolyam.“ :: Modern ruhafestés :: |i IT7V I T D D7VI : ' Qa,,érok 9őzrnosása :: bármily divatszinre :: M J I J I— i\ ■ L tü körfény nyel, hófehérre. Tlagykároly, Széchenyi-U 43. SZ. (A róm. kath. elemi fiúiskola mellett.) iizünk. Véres valóság ez. Hadügyminiszterek nem igen szoktak tréfálni. A hadügyminiszter keservesen komoly rendelete intézkedik ebben az értelemben. A rendelet a sorozó orvosokhoz van intézve s rendre felsorolja a fenti fogyatkozásban szenvedő Lázárokat, mint akik még katonai szolgálatra alkalmasak s feltétlenül besorozandók. Tessék elképzelni a hadsereget, amely ilyen szerencsétlen katonákkal lesz fölös számban agyon- nyomoritva. Milyen kilátást, micsoda biztonságot, milyen reménységet nyújthat majd ez a hadsereg? Ide rúg ki az előrelátás hiánya, mely toporzékolva erőszakoskodik s csak azért is keresztülhajtja a maga akaratát, hogy a végén ország-világ előtt rásuhintson az élet törvénye, mely azt mondja: tovább nem lehet! Petöfi-kegyelet. Nagykároly, 1912 augusztus 6. — Halála évfordulóján. — (—.) Hatvanhárom esztendeje, hogy Petőfi a segesvári csatasikon elesett és fújó paripáktól összetiport holtteste egygyé lett hazája földjével. Azóta nem látta többé senki, „porait széthordták a szelek, hogy minden magyarnak jusson belőle egy porszem“, hogy attól a porszemtől tanuljunk hazát, népet és szabadságot szeretni, zsarnok hatalmat, Tisza-fajzatot gyűlölni. De igazán szeretni és igazán gyűlölni! Nem szóval, frázissal, hanem szívvel és tettel. Sok mindenfélét rá lehet fogni erre a szerencsétlen magyar nemzetre, mi magunk is megvádolhatjuk önmagunkat sok mindenfélével: hogy nem tartunk össze, hogy szalmatüz a lelkesedésünk, hogy nem vagyunk elég erősek és határozottak ott, ahol lehetnénk és lennünk keTene, hogy hazaáruló bitangjainkkal nem bánunk el érdemük szerint, stb. Csak egygyel nem vádolhatjuk önmagunkat és nem vádolhat más sem bennünket: hogy kegyeletlenek lennénk nagyjaink iránt, hogy nem ápolnók tisztelettel és szeretettel múltúnk hagyományait. A magyar nemzet mindig kegyelettel néz vissza múltjára. És az a mult a sok vér, köny
