Nagykároly és Vidéke, 1911 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-16 / 11. szám
4 léptékor lelkesen megéljenezték, epen úgy Csaba főispánt is. A második fogásnál felállott gróf Károlyi József kezében a Kossuth serleggel és gyakori helyeslések es éljenzésektől kisért kővetkező szép és tartalmas beszédet mondotta : Mélyen Tisztel Uraim! Megtisztelő óhajukhoz képest, nekem jutott a kötelesség, hogy serleggel kezemben felidézzem annak emlékét Önök előtt, kinek politikai követői akarunk lenni és a kinek emléke — a magyar nemzeti eszme örök dicsősége lesz. Nehéz feladat ez, helyes megvilágításban Önök elé varázsolni legendás alakját az újkori demokratikus Magyarország megalapítójának. Mert miként a havasok ormát a nap fénye más-más oldalról, más-más színben tünteti fel, úgy más és más, talán még eddig nem méltatott szempontból tűnik fel előttünk Kossuth Lajos alakja is. Némelyek benne a democratikus érzelem, a 48 előtti parlamenti férfiút, a nagy szónokot Széchenyi István kortársát és ellenfelét bámulják, mások a nagy államférfiul, a dictátort, az ország kormányzóját, a Habsburg Ház delro- nizálóját — mig mások és ezek közé tartozom én is — az elvhüség mártírját, a hontalanul is következetes és soha meg nem alkuvó szám- üzöttet látjuk! Mert szalmaláng es tűz gyakori minálunk Magyarországon, a lelkesedés müveit csodákat — de a kitartás, az elvhüség, a saját énünknek kiküszöbölése a politikai életben, ez a legnagyobb erény és ez volt a legnagyobb erénye Kossuth Lajosnak is. Ez tette őt a nemzeti vágyak megtestülésévé — a magyar nép politikai ideáljává. Jó és rossz napokban egyaránt a nemzet jogainak teljességét hirdette — nem ösmert alkuvást, sem a hatalommal sem a hatalomért. Mert olyan jogokról, olyan követelésekről lemondani, melyek egy népet szabad nemzetté tesznek — ehhez senkinek sincs mentsége —- ezek a jogok nem egy ember — nem egy pártnak a jogai — í ezek a magyar nemzet legszentebb tulajdonát | képezik. Jusson eszünkbe, hogy a miről egy nemzet önként lemond, az el van veszve örökre. Világosan látom magam előtt az utat, melyen Kossuth Lajos haladt — egyenes nyílt és biztos célhoz vezet — de vájjon hányán mondhatják magukról, hogy ez utón híven követték őt, soha arról le nem térték, soha el nem tántorodtak, soha el nem csüggedtek,' soha meg nem állottak. Nem széles kitaposott ut az sajnos — hanem csak egy nagy embernek magányos nyomdoka, melyen haladni pedig annyian tettünK annyiszor fogadalmat. Ez az OKa annak, hogy még ma is a XX-ik század második tizedében — ez ország a 48 előtti gazdasági, anyagi, politikai és hatalmi függésében van — a Habsburg ház jogara alatti hatalmas Austriának. Ne másokban, de magunkban keressük a hibát és meg is fogjuk találni, mert romlott néppel és gerinctelen intelligenciával Kossuth Lajos nyomdokain haladni nem lehet. — Siváran áll előttünk a jövő képe mélyen tisztelt uraim, de nem reménytelenül, az elnyomást — az indifferentizmust mindig nemzetünk fellendülése követte a múltban, én hiszem, — sőt itt-ott előjeleit is láttom — hogy most is igy lesz és ha ez az uj életkedv ez a feltámadás, egy uj Március minket csatasorban talál, akkor még jönni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek, milliók ajakán. Kossuth Lajos eszméinek diadalára ürítem e serleget! Zugó éljenzés kisérte a szónoki hévvel és lendülettel előadott beszédet, melyre a dalegyesület énekelte el a Hymnuszt, amelyet a közönség állva hallgatott meg. Még csak egy beszéd hangzott el, a dr. Falussy Árpádé, ki jelezte, hogy a gróf szép és lelkes beszéde oly hatást gyakorolt és oly maradandó becsli, hogy más beszédnek nem is kellene elhang- j zania, de mert hallani kívánták, poharát grófi Károlyi Józsefre emelte, kívánva, hogy az ország függetlenségének kivívása és Kossuth eszméinek megvalósítása érdekében vezető szerep jusson neki. Taps és éljenzés kisérte a szép beszédet, melyre a dalárda ismét előadott egy dalt. Vacsora után oszladozni kezdett a társaság, melynek nagy része átment a „Magyar Király“ kávéházba. NAGYKÁROLY ES VIDÉKE Pozsonyi Gábor. 1865—1911 Legutóbbi számunkban megírtuk, hogy Pozsonyi Gábor lapunk belső munkatársa f. hó 9-én reggel 8 órakor élete 46-ik évében elhunyt. A halál hire csak lapunk zártakor jutott el szerkesztőségünkbe s igy a halálesetről csak egy rövid hirben emlékezhettünk meg. Elhunyt munkatársunk azonban megérdemli, hogy a betűk, melyekért ő annyira rajongott, a betűszedők, kiket ő annyira szeretett és szerkesztőségünk tagjai, kikhez annyira vonzódott az ő emlékének szolgálatában többet működjenek, búcsúzóul emlékét megtiszteljék Hiszen a megboldogult tudta azt, hogy munkálkodását megbecsüljük, tudta azt, hogy szorgalma nálunk méltánylást talált, hogy halála veszteség lesz lapunkra nezve s szerkesztőnkhöz f. hó 1-én irt levelében azt Írja : „Hi ■ j szem fognak még nekrologukkal elbocsátam a teledés örök éjszakájába“. Hát mielőtt oda bocsátanók, tartozunk em lékének azzal, hogy megállapítsuk, miszerint a megboldogult vérbeli újságíró volt, lelkes radikális függetlenségi, ki rajongott hivatásáért, lelkesedett a szép eszmékért. Hiszen csak alig egy évig volt lapunk bel- munkatársa s ezen idő alatt magas nívón álló oly nagyszámú politikai, társadalmi és szép- irodalmi cikket irt, amilyet kevés vidéki újságíró produkál. Igen, mert ő nem azon újságírók közé tartozott, kiknek a'főfoglalkozásuk sensatiót hajszolni, tollúkat megfizetettni, hanem azon újságírók közé, kik előtt oly magasztos e hivatás, hogy egy valótlanság leírását bűnnek tartják, kik megírják azt, amit átéreznék és Írnak igazságot, kik tollúkkal a közérdekében harcolnak a jóért, a szépért és nemesért, harcolnak az emberi jogokért, ha nekik még egy morzsa sem jut belőle. S hogy miért lett hivatásos újságíró, erre leginkább felvilágosítást ad a fentebb már idézett levele, melynek következő néhány sorában meg van a megboldogult rövid élettörténete. Ugyanis betegségéről elmélkedve ezeket Írja : „De vájjon fogom-e én majd akkor, egykor, az emberi életkor normális hatarán belül megbeszélhetni ezt a gyötrően kínos időket ? . . . alig hiszem ; hiszen annyira le vagyok már fizikailag győzve, hogy érzem, — belőlem nem sokára csak a sirkövi : „Itt nyugszik néhai . . .“ marad fenn, emlékeztetve az utódokat, hogy : hol volt, hol nem volt egy hivatásos újságíró, akit a sors ezer és ezer bánat és csapás között 40—50 évig kinlódtatott. Miért maradt örökké újságíró ? Hiszen volt tehetsége és képzettsége más pályákra is, ahol nyugodt életet élve, lemorzsolhatta volna élete hátralevő napjait ? Hja ! de akit bohém karok ragadtak egyszer magukéi közé, vájjon tud-e az már állandóan menekülni a varázslégkörből, melynek rabja lett ? . . . * * * Pozsonyi Gábor, ki elemi iskoláit városunkban, középiskoláit itt és Debreczenben végezte, előbb jogász, majd orvosnövendék lett a fővárosban, később utóbbi minőségben Kolozsvárra került s mindenütt a bohém emberek közé vegyült ; megszerette az újságírást, az újságírókat és Ö is újságíró lett; dolgozott az „Egyetértésinél a fővárosban, más lapoknak is juttatott cikkeiből s megkedvelve e foglalkozást, szakított pályájával, a komoly újságírásnak szentelve életét. Megösmerkedve Kolozsvárott tanítói oklevelet nyert Dobay Zelmával, Dobay sepsiszentgyörgyi gyógyszerész leányával, őt feleségül vette és Balassagyarmatra ment lakni; ahol a „Nógrád—Honti Ellenzék“ cimü lapnak szerkesztője, majd főszerkesztője, a lapnak és a nyomdának tulajdonosa lett, azonban e vállalkozása nem sikerülvén, ismét a fővárosban folytatta hirlapirói tevékenységet, majd hazakerült. Itthol is csak hirlapirássaí szeretett foglalkozni, ennek szentelte egész idejét. Irt egyes lapoknak cikkeket, majd hosszabb időn át munkatársa volt a „Szatmármegyei Közlönynek“, egyidőben az egész lapot ő szerkesztette. Később, mikor a Szatmármegyei Közlönytől megvált „Polgárok Lapja“ cim alatt itthol j indított lapot, de az sem sikerült, noha jó i tolla és jó szive miatt mindenütt szeiették. Szórványosan mar régebben írogatott la- j punk részére is cikkeket, mig a múlt év elején belmunkatársunk lett és irt sokat, mindenkor jót es tanulságost. Múlt év október havában mikor egészségi i állapota már nem volt jó, a kolerajárvány al- | halmából a belügyminisztérium részéről jár- i ványorvosul alkalmaztatott és kiküldetett. Kis- | kőszegre, (Baranya megyébe) ahol meghűlt és betegen került haza december havában, azóta j sínylődött, mig f. 9-én szenvedéséitől megváltotta a halál. Az elhunyt temetése nem f. hó 10-én, mint a gyászjelentésben hirdetve volt, hanem közbejött körülmények miatt csak f. hó 11-én, délután nagy részvet mellett ment végbe. A temetési szertartás a ref. énekkar énekével kezdődött, majd Kiirthy Károly ref. segéctlelkész. ki Gy. Kováts József vallástanárral együtt szerepelt a temetésen, mondott megható imát és szép eszmékből alkotott prediká- hiót, melyben elbucsuztatta az elhunytat, kinek koporsóját elborította a kegylet koszorúkkal, ezek között ott volt lapunk szerkesztősége és kiadóhivatala koszorúja is. A koporsó mellett városi hajdúk állották diszőrséget s a prédikáció befejezésével a ref. énekkar újból elhangzóit éneke után a koporsót a négy lovas gyászkocsira tettek, kivittek a temetőbe es elhelyezték oda, ahol mint a búcsúztató lelkész monda: „már nem fáj semmi“. Béke poraira ! A család a következő gyászjelentést adta ki: Alulírottak úgy a maguk, mint a nagyszámú rokonság nevében is mély fájdalomtól megtört szívvel tudatják a feledhetetlen jó gyermek, szerető férj, apa, testvér, sógor és rokonnak simái és somosdi Pozsonyi Gábor újságírónak f. hó 9-én, reggel 8 órakor élete . 46 ik, házasságának 12-ik évében hosszas szenvedés után történt csendes elhunytat. A megboldogult földi maradványai f. hó 11-en délután fél 4 órakor fognak a Wesselényi-utca 22. számú gyászháztól a helybeli ref. sirkert- ben örök nyugalomra helyeztetni. — Nagykároly, 1911. március 9. Áldás és be lengjen porai felett ! Özv. Pozsonyi Lászlóné szül. Gáti Zsuzsánea anyja, özv. Pozsonyi Gáborné szül, Dobay Zelma neje, Pozsonyi Atilla gyermeke, Pozsonyi László és neje, özv. Pápay Károlyné szül. Pozsonyi Erzsébet, Pozsonyi Margit férj. Barna Sámuelné testvérei, Kerekes Bertalan sógora. HÍREK. Személyi hir. Csaba Adorján vármegyénk főispánja egészsége helyreáltával f. hó 11-én hazaérkezett, f. hó 13-án Szatmára utazott, a hol elnökölt a közigazgatási bizottsági valamint a rendkívüli és rendes közgyűlésen és este visszaérkezett székhelyére. Házasság. Juhász József debreceni gazdasági iskola igazgató-tanár f. hó 25-ón tartja esküvőjét Kardos Béla helybeli kereskedő nővérével Ilonkával. A javulás utján. Dr. Róth Ferenc törvényszéki elnök állapotában a javulás lassú, de állandó. A beteg hogylétéről a kir. Ítélőtábla elnöke is kért és kapott értesítést. Szat- máron is rendkívül nagy az érdeklődés. A törvényszék bírói és jegyzői kara naponként értesittetik magukat a beteg hogylétéről. A betegség lefolyása kissé hosszadalmas, de aggodalomra — emberi számítás szerint — előre- íáihatólag ok nincs. Városunk szinügyi-bizottsága ma délután 5 órakor ülést tart, melynek tárgya az országos színészed felügyelőség leirata, mely szerint ez hozzájárul ahhoz, hogy városunk a szatmári szinikerületből kilépjen és ajánlja, hogy a Nagybánya—Deézsi szinikerülethez csatlakozzunk. Visszalépett szerkesztő. Dr. Antal István ügyvéd a „Szatmármegyei Közlöny“ fő- szerkesztője a lap szerkesztőségétől visz- szalépett.
