Nagykároly és Vidéke, 1911 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-21 / 51. szám
8 Míg bűn uralkodik s fejét büszkén hordja, Az erényt kacagják s tapodják a porba, Ökölbe szorított kézzel önfeledten, Rettenetes átkot szórnak az ég ellen, Addig nem jön el az, kit epedve várunk, Bűnünkből Megváltó s igaz Messiásunk. Alig a telkeken ül tudatlanság■ éje, És azt le nem győzi az értelem fénye, Mig az embereknek ütésre áll karja, S testvér a. testvérét űzi, rontja, marja, Addig nem jön el az, kit epedve várunk, Bűnünkből Megváltó s igaz Messiásunk. . . . Majd ha egykoron az emberek kebele Csak a szeretettől lesz csordultig tele, Isten és emberhez s éltét irányítja . . . Végre meg fog nyitni az egek kárpitja ... Akkor eljön az, kit oly epedve várunk, Bűnünkből Megváltó s igaz Messiásunk. Gy. Kovács József'.-►ás-* Újabb drámai motívumok. Irta és a „Kölcsey-egyesület“ folyó hó 9-én tartott estélyén felolvasta: Szentiványi Béla, k. r. tanár. Mélyen tisztelt Hölgyek és Urak! A múltkoriban egy hangverseny alkalmával szoba került a mai Köícsey.-esléiy. Megkérdez-1 ték tőlem, mi lesz a tárgyam ? Még gondola-1 tómban sem alakult ki a témám,' s annyit jegyeztem meg, hogy valami modern irodalmi ] témáról szeretnék egyet-mást elcsevegni. — j Hálátlan dolog Nagykárolyban — jegyezte meg j egy komolyan tanulmánvos úriember. Nem elemezem, mi késztette, hogy ily megjegyzést mondjon. Részben indokolta is állitá- j sát s nem tagadom, argumentumai nagyon valószinüek, hogy ne mondjam, teljesen alaposak, meggyőzők voltak. Gondolkodtam is felette j s amint méltóztatnak látni s olvasni, megma- [ radtam első feltevésemnél. ’ Miért? Megfelelek rá. Olyan témát választottam, amelyben előadó és hallgató publikum együtt dolgozhatik. Színházba járó, érdeklődő publikummal van dolgom s igy én tulajdonképpen nem teszek mást, mint összegezem, képviselem azt a sok helyen, sok fejben alakuló, ebredező I kritikát, véleményt, melyet egy-egy színházi előadás, elolvasott színdarab kiváltott a gon-1 dolkozók fejéből. A programmon ez áll: újabb drámai moti- [ vumok. Egész joggal odairathattam volna : egy- j két észrevétel az újkori dráma kialakulásához, j Álljunk meg! Uj motívumokról van , szó. Hogyan, — kérdezhetné joggal valaki — hát J megváltozott az a gondolat- és érzelemvilág, amely a régi vagy régibb korok drámáig felepiti? Kifejlett dráma minden időben s minden Írónál az örök általános emberin alapul: az j élet, szerelem, halál, elmúlás gondolatain. — Ezek olyan indítékok, az örök emberinek any- nyira mélyén gyökerező motívumok, hogy változtatni rajtuk koroknak, időknek nincs módjában. A klasszikus görögvilág megbámult tragédiái, a shakespearei darabok, a francia neoklasszi- ciszmus, Racine és Corneille színmüvei, a Hugo Viktor es iskolájának romantikus drámái hát divatjukat múlták? Hisz nap-nap mellett olvasunk színházi tudósításokat, amelyek az említett korok és irodalmi ízlések darabjainak felújításairól számolnak be ? — No igen, éppen ezek a gyéren előforduló reprisek jelzik, hogy az említett színmüvek részben a múlté. De Shakespeare, a nagy britt óriás, a dráma királya ? — Tolstoj megtagad tőle minden köl- tőiséget. Egyszerűen lelökte arról a magaslatról, amelyre — s méltán — századok kialakult kritikája s műélvezete emelte fel. Nem érzek magamban hivatottságot Tolstojt megbírálni. Nem is ez a dolog az, amin megakad a ma embere, hanem az a tény, hogy akadt valaki, merészkedett valaki a dráma mintakirályába belekötni s idejét átéltnek nyilvánítani. S nem kisebb ember volt ez a valaki, mint Tolstoj. Ez a támadás, bár érezzük, hogy ebben a merevségében igazságtalan és kemény, gondolatok kiváltására nagyon alkalmas. Odatereli a figyelmet, hogy hasonlításokba kocsájtkozzunk egyrészt azon darabok között, amelyet ma a színpadjainkon megtapsolunk, másrészt amelyeket elolvasva is megcsodálunk. Milyen hát annak a régi drámának — ha NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ szabad ezzel a kifejezéssel élnem — a külső képe? — Egy Romeo és Julia, egy Hamlet, egy Lear király külső kiállítása ? Nagy arányok, nagy stil, nagy dimensiók a felvonuló hősökben, az akrobataszerü hangban, ruhában, fényben, gondolatvilágban. Csupa félistenek, akikre csak lopva mernek feltekinteni a mindennapi szürke világ statisztái. Mintha csupán csak angol, francia királyok és hadvezérek, velencei, milánói és veronai nemesek képviselnék az örök emberiség napi témáit. — S az uj drámák?! Micsoda egyszerűség, zajtalan, de sokat sejtető csend, szürkeség, kérges tenyerű s a műhelyekből előbukkanó munkásemberek uj megvilágításban, uj millieuben. Hauptmann Gerhard ( Henschel fuvarosa pincelakásban, parasztszobá- j ban s egy kurta csapszékben játszódik le; ej darabban a tekintély, erő és nagyság képviselője egy közönséges fuvaros. De ez a fuvaros ember a mi vérünkből, a mi húsúnkból. Ibsen Vadkacsáját szinte fejcsóválva nézzük és hall- í gátjuk végig. Egy darab modern élet a padlás- i szobában; élet, amelynek nagy gondolatok s1 mélységesen mély érelmék a mozgatói. Hova lettek a régi dráma magas, méltósá- gos koturnusai pl. a Hauptmann Takácsok cimü darabjában ? Egy munkástelep összes izzadó emberei, ezek adják nagy és félelmetes tömegben a darab hősét. Sudermann Becsületében Heinecke Róbert, a közönséges gyárimunkás fia, hozzá, mer fogni, hogy reparálja a családja s húga becsületét a mindenható Mül- lingk milliomos fiával szemben. Rámutatok egy uj motívumra, a szociális világ emberkultuszára, emberértékelésére. Hol villan meg ilyen gondolat, vagy csak ehhez nagyjában is a hasonló régi drámában? A régi dráma motívumai komplikált szálak- | ból fonódnak össze. Erős logikával, szinte bo- I szorkányos ügyességgel, szigorúan iskolázott kigondolással bogozódnak ezek az indítékok a dráma nagy jelenéséig. Ott eldől a kocka. AI motívum szálai kifejlenek, a mesterkélten beállított homály bontakozik s mire a végére jutunk, akár elő is vehetjük a régi jó Aristoteles esztétikáját s ráolvashatjuk minden egyes da- | rabra a nagy görög elméletében megállapított J bünhődést és tisztulást. — Tessenek pl. a j a Macbethre visszagondolni. Egy beteges ambíció s kegyetlenül nagyratörő asszony királygyilkosságba keveri Macbethet. S mikor a gyilkosság megtörtént — a helyzet kitisztul s a bűnös bűnhődik. A görög tragédiák nyíltan és tendenciózusan, a többi darabok végkifejlésük- bcn burkoltan moralizálnak. Mennyivel egyszerűbb, mesterkéletlenebb az uj dráma ! Mennyire primitívnek látszó motívumok az előkészítői és útjelzői nagy lelkirázkódásoknak. Mutassanak nekem egyszerűbb, átlátszóbb motívumokat, mint amelyekből pl. Ibsen az ő hatalmas, sötét tragédiáit rakosgatja össze ? íme itt egy probléma, egy mindennapi s ezerével termő. Férj és feleség már évek óta együtt élnek. Egyszer csak egy szép napon az asszonynak eszébe jut okoskodni: Hamis alapon állok, az én életközösségem ezzel a férfival igazságtalan. Férjem világnézetébe nem illem bele. Méltatlan vagyok, hogy ő leereszkedjen hozzám. A mi házasságunk — majdnem ilyen durván fejezi ki magát — erkölcstelen. — Ibsen Nórája elhagyja férjét és három gyermekét. Okot wem szolgáltatott rá, csak Nóra okoskodott. A darab végeztével Nóra arra a súlyos megállapodásra jut, hogy férje részére — idegen már. Csodának kellene az elmélyedő asszony szerint történni, hogy együttélésük közöttük házassággá változzon. S ez a csoda, amelyben az asszony fanatikus eltökéléssel nem hisz, az lenne, hogy mindketten átváltozzznak. A darab végakkordja egy nyikorgó zörej, amelyet Nóra távozásakor a mögötte becsapódó kapu kilincse okozott. Rosmer feleségében ilyen lelki analízis a halál gondolatát érleli meg s a gondolatot követi a tett. Csodálatos asszonyok ezek! West Rebeka nem élhet együtt Rosmerrel, mert a felesége megölte magát. Hauptmann Henschel fuvarosában pedig egy ilyen újszerű, szokatlan lelki analízisbe bocsájtkozó férfiú van. A dráma egy meggondolatlan, gyermekesen naiv motívumon fordul meg. Henschel fuvaros megígéri tuberkulotikus nejének féltréfáean, hogy nem nősül meg az asszony halála után. Az asszony meghal. Az Ígéret homályba merül s a fuvaros elveszi cselédjét Schäl Hannet. Egyszer csak eszébe jut a haldoklónak tett Ígéret. Aggasztóan komoran és sötéten tolakodott előtérbe a tréfa. S Henschel fuvarosnak meg keli halnia saját kezétől, saját bűnének, saját erkölcsi világának áldozataként. Ibsennek A tenger asz- szonyá-ban Wangel dr. felesége, akit férje a tenyerén hordoz, válni akar beteges szándé'-»? miatt. Miért ? Mert lánykorában egy megmosolyogni való eljegyzést csinált. Partraszallt egy idegen, találkozik Ellidával; sürgős az útja s mielőtt újra a tengerre menne, egy kulcskarikára huzza a saját és Ellida gyűrűit s messze a tengerbe dobja. Ha elpusztul a tengeren ezt mondja Elüdának —- legyen a tenger menyasszonya. Ellidánál is feledésbe megy ez eljegyzés s közben Wangel felesége lesz. Akkor aztán, mikor már kötik isteni és emberi törvények, felébred a tenger asszonyában a vágy azután a titokzatos idegen s a tenger után. Wangel félti, óvja s nem engedi őt. Öt felvonáson át mintha elborult elmék szomorú házában járnék. Az utolsó jelenésben megjelen az idegen s követeli Ellidát. Ellida habozik s vágyik a tengerre. Wangel, a férje, önmeg- adóan ad neki szabadságot a független választás közötte s az idegen között. E;gy pillanatra elválnak — lélekben. S a szabadság, a függetlenség ez a pillanata elég Ellidának, hogy éles tekintettel végig mérje s határozott hangon lépjen fel az idegennel szemben: „Nem megyek többé önnel a történtek után“. Majd Wan- gelbe fogódzva, bensőséges meggyőződéssel mondja: Óh, soha nem hagylak már el a törtetitek után. —• Mi okozza ezt a látszólag indokolt hirtelen változást? Az a szabadság, amelyet a lemondó férj sötét önmegadással ad ki az asszonynak: a szabad választás. Hol itt az újszerű, amit a regieknél hiába keresünk ? Antigone, az isteni és emberi törvény ütközőpontjain, áldozata ez utóbbinak. Romeo és Julia, Othello nem tudjak moderálni fiatalságuk féktelen szenvedélyét; pedig az okosság s a társadalmi illem — mert a régi drámában ez is jelentős tényező — erre inti őket. Bánk ban megszegi az állami, társadalmi és lovagi törvényt — bukik. Ezeknek a daraboknak a végén a publikum érzékenyebb része kitörli szeméből az odalopodzó • pár ÓViycseppet, a gondolkozó része melegen konstatálja, hogy a bűnt elérte a büntetés s 1/3 12-kor már javában alszik minden tör, kard és vér dacára. Egy Ibseni Hauptmann, Sudermann, Wilde, Máeterlink s Wedekind darab után ha csupa megértő elemekből állna ki a színházi publikum, azt hiszem, halálos csendben vonulna, nem a kávéházba, de csendes szobájába s lehetetlen, hogy már útközben fel ne tegye a kérdést: Miért bűnhődik Mona Vanna, pedig nem bűnös? Csak a látszat, csak a lehetőség volt meg benne a bűnösökre ? Miért hagyja el Nora Helmer Torwaldot? Miért ugrik Rosmer West Rebekával karöltve a vízbe ? ! Mit akar Egdal Hjalmar a Vadkacsában az ő ideális követeléseivel ?! Miért akarja ezeket mindenáron behajtani az embereken ? Miért öli meg magát Henschel fuvaros? Miért nem tud honn maradni a hazatért s megtévedt Schwartze Magda a Sudermann Otthonában? Miért? Mert ezek az emberek nem a mi fejünkkel gondolkoznak, hanem kizárólag a magukéval. Nem a társadalom s emberi törvények adtak nekik direktívákat, hanem önmaguk lelke. Mert az iró fejéből kipattant darab hőse nem egy társadalmi typus, hanem leikéből kiszakadt én, egy külön páratlan én, külön millieuval, külön világgal. Miért buktak? Hisz a társadalmi rend sértetlenül ép marad aban! Önszántukból buktak, illetőleg az ő differenciáltan megalkotott saját erkölcsi világuk áldozataként. íme az uj dráma mozgatója : a differenciált egyénnek rajongó kultusza. Az uj dráma a francia materialismus utjain indult meg; a materialismusból a realitások mezejére ért s innen Mateerlinkben eljutott a szimbolismusig. A Kék Madár ötfel- vonásos színes mesejátékban üzi-hajtja a bizar szimbolikus személyzet a kék madarat, a boldogságot. Vágyakat kergetünk, még pedig elérhetetleneket. S mikor már elérnénk, megfognánk a kék madarat, kiszökik kezünkből vagy színét veszti. A keresett boldogság illu- ziórius. Maeterlinkről esett szó, érdemes egy pillanatra megállani. A Szent Antal csodájáról
