Nagykároly és Vidéke, 1911 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-01 / 22. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKÉ akarja kizárni azt, hogy a magyar nemzet belátható időn belül ne léphessen fel újabb követelésekkel s a féltett igazság megbolygatását tarthatatlanná tegye, szóval a katonai kérdéseket döntő stádiumba juttatta. A miért annyi elkeseredett harc és küzdelem folyt, a miért a nemzet kész volt az alkotmányos ellentállásba is belemenni, azt most elakarják tüntetni a politikai küzdelem színteréről és csekély engedmények árán oly helyzetet terem- j teni, melyhez a nemzetnek többé hozzá- szóllási joga nem lesz. A magyar nemzetnek nincs forróbb vágya, minthogy nyugodt, békés fejlődést biztosíthasson magának. Hiszen van nekünk annyi teendőnk és pótolni valónk, hogy semmi sem lenne kívánatosabb, minthogy a nemzet minden erejét ezek pótlására fordíthatná. Nekünk is óhajtásunk, hogy azok a közjogi kérdések a melyek az utolsó évek politikai életet irányították letünyenek, de nem úgy amint azt a kormány és hadvezetőség tervezi. ■. A nemzet lé nem mondhat oly törekvésekről, mely önállóságát, erejének és tekintélyének megerősítését célozzák. Épen ezért nem mondunk és nem mondhatunk le arról, hogy nemzeti nyelvünk és nemzeti jelvényünk a hadsereg terén is oly mértékben érvényesüljenek, a mily mértékben azt tekintélyünk megkívánja. Abban a hadseregben, a melyet mi erőnket meghaladó vér és pénzáldozattal tartunk fent, nemzeti nyelvünknek és jelvényeinknek érvényesülnie kell, mert mig ez be nem következik, addig ezek követeléséről le nem mondhatunk. Az uj javaslatok ezen a téren mit sem nyújtanak nekünk. Nemcsak, hogy nem teljesitik a nemzetnek jogos kívánságait, de még a régi szabadelvű párt kilences bizottsága által; megállapított minimumot sem adják meg. S a helyett, hogy legalább azt a csekélységet a mit a két éves szolgálat behozatala és a honvédség fejlesztése által adni kívánnak, megfelelő ellenérték fejében adnák, nem teszik, hanem követelnek a nemzettől oly áldozatokat, a mely már eleve kizárják azt, hogy azok a javaslatok törvényekké váljanak. A mint hírlik ezek a katonai javaslatok már a nyár folyamán tárgyalás alá kerülnek. Súlyos aggodalommal nézünk a parlament működése elé. Hiszen ezeknek a javaslatoknak sorsa a mi legvitálisabb érdeinket érinti s elfogadásuk esetén bennünket oly helyzet elé állít, melynek terheit elviselni képtelenek leszünk. Az ország gazdasága, ipara és kereskedelemnek fejlődése nem áll arányban ; azokkal a terhekkel, amelyeket el kell ; viselnünk. Fejlődés nélkül pedig nemhogy ily terhek vállalásáról lehetne szó, hanem az eddigiek csökkentéséről kellene gondoskodni. A Justh Gyula vezérlete alatt álló függetlenségi párt a katonai reformra vonatkozó javaslatokat elfogadhat )liánoknak jelentette ki. A párt a parlamentben a legerélyesebb harcra készül ellenük. Ebben a harcban bizonyára nem fog egyedül maradni. A nemzet közvéleménye melléje kell hogy szegődjék s bizonyára meg is fogja találni azt a támogatást, amelyre szüksége van. Tiltakozunk és tiltakoznunk kell ellenük s nem hisszük, hogy a munkapárt is be ne lássa ezeknek a javaslatoknak óriási fontosságát s az ezekkel járó terhek elviselhetetlen nagyságát s a nemzet vállaira oly súlyos terheket hárítson a melyek alatt össze kell roppannia. Ez nem lehet célja annak sem, akinek a hatalom kezében van. Színészet. Vasárnap este bezáródtak színházunk kapui. Heves Béla és társulata egy igen jólsikerült sziniszezon után eltávoztak körünkből Színigazgató, színészek és a közönség mindannyian megelégedjen veszünk búcsút egymástól. Mert tagadhatatlan tény, hogy Heves és társulata mindent elkövettek arra nézve, hogy az idei sziniévadot előttünk emlékezetessé tegyék. Sem a műsor ellen, sem a színészek játéka ellen semmiféle kifogást nem emelhetünk. A legújabb darabok voltak műsoron és talán még sohasem láttunk egy szezo- zon sem annyi újdonságot, mint most. Színészeink igazán mindent elkövetlek a mi megelégedésünk kinyerésére. Bár egyenként nézve őket, egyikben sem találhatunk valami különös fényes talentumot, ez tény, hogy ez a társulat együttesen oly összerágó, kifogástalan precíz előadásokat produkált, technikailag oly ügyesen rendezett dolgokat mutatott be, hogy szívesen elnéztük az apróbb hibákat és hiányokat* sőt olykor észre sem vettük azokat. A közönség pedig pártfogásával és szere- tetével viszonozta Heves és társulatának igyekezetét s nem emlékezünk még olyan idényre, mint most, hogy publikum ily mértékben járt volna a színházba. Heves egyelőre itt hagy bennünket, mert ő megmarad szatmári direktornak, mi pedig más város szinikerület kötelekébe tartozunk. Hogy utódjának nem épen könnyű lesz a helyzete, az tény. Mert Heves a mostani idény alatt lejátszotta a budapesti műsort csaknem teljesen s az uj direktor részére alig jut valami újdonság. Társulata fokozta (anélkül sem kis) igényeinket a Nagykároly város műértő közönsége előtt az uj társulatnak nagyon kell vigyáznia magára, ha meg akarja helyét állania. A vasárnap esti utolsó előadás után a közönség sürü tapsokkal jutalmazta meg Heves igazgató előzékenységet és figyelmét. A magunk részéről mi is szívesen hozzájárunk elismerésünkkel s ha valamikor ismét körünkbe jön, örömmel fogjuk mondani neki: „Istenhozott“. * * * Az utolsó hét műsoráról a következőkben referálunk : Szerdán, május 24-én, Lehár Ferencnek bájos zenéjü operettje a „Herceg kisasszony“ került bemutatóra, Káldor Dezső felléptével, ki „Hadzsi Stavrósz“ szerepét játszotta. A szerep meghaladja erejét s bár megengedjük, hogy elgyengült, munkára képtelen tagjaiba uj vért, uj erőt akar szerezni! Senki sem volt nagyobb harcosa a jobbágyok felszabadításának és igy az ország megerősödésének, mint Kölcsey Ferenc, — pedig a környezet, melyben élt, ellenséges érzéssel viselkedett politikai nézetei iránt. Oly kevéssé méltányolták a már akkor nagyhírű Kölcsey Eerencet, hogy a nagy befolyású „gr. Károlyi György sem volt képes kieszközölni, hogy a főispán megyei főjegyzővé nevezze ki.“ A főispán később védte is magát Kölcsey előtt, de Kölcsey igy felelt a főispánnak: nem apprehendálok a móltóságos főispán urra, csak köszönettel sem tartozom.“ De amit a főispán vétett Kölcsey ellen, kiengesztelte azt Szatmárvármegye köznemességének elismerése, szeretete. Kazincy Ferenc 1831. évben elhalván, a magyar tudós társaság Kölcsey Ferencet hívta fel, hogy felette emlékbeszédet mondjon. E kitüntetés, mely a költő, iró és szónok személyében Szatmárvármegye aljegyzőjét érte, arra I indította a megye nemességét, hogy 1832. évi J november hó 6-án Eötvös Jánossal együtt követté válasszák. Ennek megtörténte után a főispán nem tér-1 hetett ki többé az erkölcsi kényszer hatása alól és ugyanazon év november 15 én megyei főjegyzővé nevezte ki. — Kölcsey, mint me- i gyei hivatalnok itt lakott Nagykárolyban és pedig ezen épülettömb azon részében, mely a gör. kath. templomra és a Jókai-utcára néz. — Engedje meg a mélyen tisztelt közgyűlés, hogy itt egy kis kitérést tegyek. Kétségtelen dolog, hogy Kölcsey Ferenccel szemben egyesületünk, mint a múltban eleget tett kötelességének, úgy reméljük azt, hogy a jövőben is eleget fog tenni ; ugyanez mondható Nagykároly városára is, hisz e városban méltó szobra áll Kölcseynek. De mégis felteszem a kérdést, hogy nem találná-e a Kölcsey Egyesület szép, nemes, kegyeletes dolognak, ha a házat, ahol Kölcsey éveken át lakott, egy emléktáblával látná el ? Kölcsey Ferenc az 1832-iki országgyűlésre Pozsonyba ment. Százados mozdulatlanság után a 32—36-iki országgyűlés volt az, mely nyílt színre hozta azon eszméknek törvény utján való életbe léptetését, melyek , 1848-ban nyertek betetőzést. — Ezen országgyűlés tagjai között már nagynevű férfiakat találunk. Ilyenek voltak: Széchenyi, Deák, Pázmándy, Wesselényi, Ragályi, Nagy Pál, Balogh és még igen sokan, de Kölcsey Ferenc e nagy férfiak között is nemcsak helyet tudott biztosítani magának az elsők között, de a haza javát célzó szabadelvű eszméket pártoló ellenzéknek tényleges vezérévé lett. Sajnos, ez időben még a megyék a követeknek utasításokat adtak. És mert Szatmárvármegye vezető nemessége telítve volt con- servativ eszmékkel és nagy mértékben önző volt, — mig Kölcsey altruasztikus, emberszerető érzése mellett példányképe volt az önzetlenségnek — e homlok egyenesen ellentétes irányitó eszméknek összeütközése kikerülhetetlen volt. Ez összeütközés akkor következett be, a midőn Kölcsey a pozsonyi országgyűlésen a jobbágyok felszabadítása érdekében, melyet Szatmárvármegye nemessége pusztán önzésből mindenáron megakadályozni akart, — szavának varázsával, érzésének meggyőződése és el lenállhatatlan erejével, — többször felszólalt Kölcsey elhagyta az országgvülést. Ott kellett hagynia a tért, mely egyedül volt alkalmas arra, hogy azon eszméket, melyek életével össze voltak forrva, — szolgálhassa. Van ebben egy kis tragikum! Még csak egyet akarok emlékezetül elmondani. Valószínű, hogy a mit elfogok mondani, kevesek előtt ismeretes; elmondom, mert különösen jellemző a korra és azon viszonyra, mely Kölcsey és Szatmárvármegye, akkori vezető férfiai között fennállott. Mint tudjuk Kölcsey Ferenc 1838. aug. 24. halt el Csekén. Szatmárvármegye kara és rendéi alig két hét múlva szept. 10-én gyűlést tartottak itt Nagykárolyban. E gyűlés Kölcsey halálának bejelentése után, egy a megye tiszteletbeli alügyészének, kinek nevét nem sikerült megtudnom, azon indítványával is foglalkozott, hogy az elhunyt iránti hálából, a megye azonnal rendelje meg Kölcsey arcképét valamelyik kiválóbb művésznél a megye díszterme számára. — Kerestem a megyei levéltárban ezen gyűlésnek részletes jegyzőkönyvét, de — sajnos — a megyei levéltárnok nem találta meg és csak azon kivonatos jegyzőkönyvet olvastam, mely az indítványt és határozatot foglalja magában. Kényteten vagyok ezért az alábbiakat Vajda Viktornak, az „Otthon“ cimü ismeretterjesztő havi közlönyben közölt rövid jegyzetei után elmondani. Hogy jobban megértsük az alábbiakat, tudnunk kell, hogy a tőispáni széken még mindig az a br. Vécsey ült, a ki sokáig vonakodott Kölcseyt tiszteletbeli főjegyzőnek kinevezni, a másik alispán pedig Uray Bálint volt, a ki az örök váltság miatt Kölcsey Ferencnek halálos
