Nagykároly és Vidéke, 1911 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-27 / 17. szám
o jában hányán fogják öt tűzön és vizen keresztül követni, azt mindenki tudja, aki ismeri Tiszának személyes összeköttetéseit. A kormány még ha akarná sem volna képes a reformot a maga teljességében megvalósítani, mert szemben találná magát Tiszával és párthiveivel s abban a pillanatban meg is szűnnek létezni a mely pillanatban Tisza kiadta a jelszót Khuen megbuktatására. Igen csekély azoknak a kormánypárti képviselőknek a száma, akik meggyőződésből hivei ennek a reformnak s akik Sándor Pállal élükön a kormányt támogatnák e kérdésben. A függetlenségi Kossuth-párt nagy része szinten ellensége az általános, egyenlő, titkos választójognak és csak bár a legszélesebb körű — jogkiterjesztést — hajlandó elfogadni, habár ebben a pártban is vannak a reformnak meg nem ingatható lelkes hivei. A néppárt egyrésze hangoztatja ugyan a reformmal való szimpatiálását, pártra, mint ilyenre, e kérdésben számítani nem lehet, de az egész csakis egy kis részére. Egyedül a függetlenségi Justh-párt az, mely a demokratikus haladás s az általános, egyenlő, titkos választójog feltétlen hívének vallja magát. Ez a párt az, mely a parlamentben minden esetben hangoztatja a reform megvalósításának sürgősségét, amely nem hajlandó a függőben levő fontos javaslatokat mindaddig megszavazni, mig a választójogi reform megvalósulást nem nyert. A véderő reform ügye, amely már csak napok kérdése, hogy a parlament elé kerüljön, — nagyon is aktuálissá tette az általános választójog kérdését is. Hiszen a nemzetnek oly megterhel- tetéséről van szó, amely sok száz millióval szaporítja a költségeket s amelynek megszavazására a mai osztályparlament nem érezheti magát hivatva. A nemzet nagy tömege, melyet a véderő reform kérdése legjobban érint, ki NAGYKÁROLY ES VIDÉKE van rekesztve a határozathozatalból és csak az áldozatbárány szerepét kell játszania. S ha ily körülmények között a jogkeresők tömege — a reform halogatása miatt — türelmetlenkedik s hangosan kopogtat a bezárt ajtókon, akkor midőn tőle egy horribilis pénz és véráldozat megajánlását kérik és követeli, hogy legalább kérdezzék meg tőié, vájjon helyesli-e, vájjon hajlandó-e megadni ezeket a követeléseket, lehet-e ezen csodálkozni? Ha céljának elérésére annak a parlamenti pártnak segítségét kéri, amely pártról meggyőződött, hogy a reformnak igazi, önzetlen, lelkes híveit egyesíti s akik bizonyára meg is fogják állani helyeiket a küzdelemben, büti-e ez? A függetlenségi Justh-pártra nézve pedig már erkölcsi diadalt jelenthet a a szocialisták párthalározata, amellyel fényesen dokumentálva van, hogy ez a párt az egyedüli, amely az igazi, hamisítatlan, demokratikus függetlenségi politikát képviseli. Ne féltsék ezt a pártot a nemzetközi szocialistáktól! Ne fájjon a fejük a miatt, hogy a szocialisták támogatása szakadást idéz elő a pártban. A függetlenségi párt jól tudja mit csinál s nem kér tetteire jóváhagyást sem a munkapárttól, sem annak megfizetett bérenceitől. Majd ha a nemzeti követelmények miatt a munkapárt és sajtója is megvívjak azt a küzdelmet, amelyet a függetlenségi párt eddig megvívott és ezután is meg fog vívni, akkor lesz joguk bele- szólani a függetlenségi párt dolgába, addig azonban nincs. Kölcsey-estély. Felfokozott igényekkel mentünk f. hó 22 én a Kölcsey-Egyesület rendezte nagy dalos estére, mely teljesen telt házat vonzott. Nem műkedvelők szives előadásáról van szó, hanem hivatásos művészekről, akik egy még hivatottabb dal költő és zeneszerző müveinek interpretálására jelentek meg körünkben. Az estély jellemzésére legjobb, ha egész terjedelmében közöljük az egyesület kitűnő vezetőjének, Cseh Lajos főgimnáziumi igazgatónak szónoki hévvel elmondott, lendületes elnöki megnyitóját: „Tisztelt közönség! A magyar dal szeretetét nem kell különösebben a nagykárolyi közönség figyelmébe ajánlanom. Közismert dolog, hogy a dal sze- retete a magyar embert csak a sírban hagyja el. Ép oly faji tulajdonsága a magyar embernek a nótának a kedvelése, mint akár a harcnak, a háborúnak vagy a paripának a szeretető. Külső megjelenésben, viselkedésben, műveltségben átalakulhatott a nemzet, de lelkének faji sajátosságait nem vetkőzhette le az évszázadok folyamán sem. Azért találom én különösnek azt az állítást, hogy a magyarnak nem volt a múltban nemzeti zenéje, csak most van kialakulóban. Az olasz, francia és a német zene mellett csak a jövőben jöhet a magyar zene szóba. A hegedűsök, a lantosok éneke, a régi katona- és kuruc-dalok e szerint nem is vehetők magyar muzsika számba? hát ugyan mik lehettek ? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem akadhat valami nagy mester, aki a magyar ritmust, a magyar hangulatot s a nemzeti levegőt jobban, zseniálisabban tudja érezhetni a dalban, a zenében, mint elődei. Az azonban elvitathatian, hogy a dalban megnyilatkozó faj' sajátosság egy idős a nemzettel. Sajnos, a mai nemzedék kezdi veszteni i azi nemzeti érzékét. A magyar dalt sokszor összetéveszti a cigánytól is húzott tót, cseh, rác és oláh dalammal. Azt hiszi, mert cigány huzza, már magyar. Pedig a cigány muzsika nem mindig egy a magyar zenével. Az orfeumok és kabarék szivetfacsaró, bóditó, limo- nádés termékeiről jobb nem is beszélni. Ezek a jó ízlésnek és a nemzeti karakternek egyenes megrontói. Valósággal nemzetközi ruhába öltöztetik a magyar szót. Ezekben legfeljebb a nyelv magyar, ha ugyan az ? A Kölcsey-Egyesület régi szelleméhez akar hü maradni, midőn a magyar dalnak rendez ünnepet. Abban a szercsés helyzetben vagyunk, hogy Pap Zoltán-ban a magyar dal egyik leghivatottabb mesterét üdvözölhetjük körünkben. Ha van hangulat, amely a magyar nép szivét megragadja örömében és bánatában, mulatozásában és gyászában, kísér nagy dolgaiban, otthonában, az erdőn és a mezőn, az mind visszhangot talál Pap Zoltán lelkében. Visszhangot kelt, de csak azért, hogy a felfogott érzelmeket zamatos nyelvével és magyar muzsikájával tegye közkincscsó. Óriási orgonát épitett már fel dalokból, melynek minAz ifjú lánynak kis szivébe már A boldog hit uj álmokat sugall, Szabadon szárnyal a világba ki Rajongó lelke szent vágyaival. Az anya játszi édes képzeletben Szivéhez szorítja újra kis fiát, Valami nagy, szent boldog álmodás Suhan a komor kórtermeken át. Mi történt itt ? Ki hozta e csodát ? Ki e rejtelmes, fényes arcú asszony ? Kinek elég egy kis virágos ág, Hogy vele újabb életet fakasszon. Óh ki e nő ? Arcára rá van Írva, Nevét ott hordja tiszta homlokán V . „Jótékonyság“ — igy hívja a világ „Jótékonyság“ — íme ennyi csupán. Jótékonyság, mely felkeresi titkon A betegeket, nyomorultakat, S amerre megy, szentelt lába nyomán Uj élet zsendüí, uj remény fakad Jótékonyság, irgalom, szeretet . . . Kezében az élet virágos ága, Akit megérint, rája tűz megint A Gondviselés tiszta napvilága. Jótékonyságnak fehér angyala Óh lebegj tovább a világ felett, Derítsd fel a sok lázas éjszakát, Jótékonyság, áldott a szent neved ! Az ezeregyéjszaka és a Pancsa- tantra hatása népmeséinkre.*) (Vége,) Ez a mese teljesen magyarrá vált s eredetijéből nem maradt meg más belőle csupán a motiválása. Ám ilyen esetekkel gyakran ta*) Felolvasta szerző Dr. Frick József főgimn tanár a »Kölcsey Egyesület“ f. hó 6-án tartott felolvasó estélyén. lálkozunk, a nép fürge képzelete megváltoztatja a neki kevésbbé tetsző részeket, egyik mesemondó elvesz belőle, másik hozzátesz; az ö egyéniségét jobban kidomborító, az ő esze- járásának még inkább megfelelő részeket told bele; a jelen esetben például a magyar ember nem találta elég szellemesnek a lopást s épen ezért helyébe ügyesebb részeket toldott, de az alapját megtartotta s ez a lopásban való jártasságnak kimutatása. Csak egyes mozzanatokban egyezik még „A szép ember és csalfa asszony“ ; amelyben az asszony bármily szép is, a férfi jobban szeret mást, hasonlóan az Ezeregyéj, Halász és szellem című meséjéhez. Melyben a nő a férfi minden szépsége és szerelme mellett is egy csúf varázslóba lett szerelmes, mindkettőben királyok és királynők szerepelnek. Az azonban érdekes különbség, hogy az indiai mesékben a csalfa asszony halálával végződik, mig a magyarban a megcsalt király bujdosni kezd, hogy keressen olyan férjet, kit felesége jobban megcsalt, mint őt. Végre tatáit is szántó-vető párt. Nagy meglepetésére a férfi az ekét tartva, hátán valami nehéz ládát cipel. Kiváncsi lévén a király, hogy mi lehet a drága kincs, kiderül, hogy az asszony saját szeretőjét hordatta legdrágább kincsük gyanánt az urával. A király jót nevet ez eseten s megbékél a változhatatlan sorssal. Érdekes származéka az Ezeregyéj egyik meséjének a „Táltos királyleány“ története. Sokben hasonlít a középkor hires Apollonius király fiához. Maga a mese nem sokat ér, röviden arról van benne szó, hogy egy királyleány minden kérőjét megöli, aki nem tudja találós kérdéseit megoldani. Végre egy királyfiban emberére akad, mert ez meséit megfejti, maga pedig olyan találós mesét ad fel, amelyet a királyleány megfejteni nem tud s a gonosz királyleány bünhődése a halál. Mindkettőben ugyanaz a cselekmény valószínűleg egészen uj átvétel, változatáról beszélnünk nem is lehet. Egyes hasonló vonások még akadnak az Ezeregyéj meséi és a magyar mesék között, azonban ezek a vonások annyira halványak s megbízhatatlanok, hogy nyomukon elindulnunk nem lehet. Az indiai mesekincs és mesevilág nem szorítkozik csupán az Ezeregyéjszakára, hanem feltalálható a Pancsatantraban is. Sok benne az oktató elem s nem puszta gyönyörködtetés a mese célja. Nálunk ennek a mesegyűjteménynek származékai nélkülözik a tanító célzatot, csak a másikat: a gyönyörködtetést tartják meg. A Pancsatantra ötödik könyve első meséjének például az a célja, hogy ki mihez nem ért, ne tegye, mert különben úgy jár, mint a Gyilkos borbély. Egy szegény ember éhhalállal akart véget vetni életének, azonban egy éjjel megjelent neki egy buddhista barát s azt mondotta, hogy másnap ugyanezen alakban fog megjelenni, csak vágja jól főbe, mindjárt szinarannyá fog változni s nem kell őneki többé semmit sem nélkülöznie, ügy is lön. A gyilkosságot meglátta egy borbély s hasonló módon akart szert tenni kincsre, minek az lett a vége, hogy kivégezték, mert néhány buddhista barátot megölt s egy sem változott át arannyá. Nálunk csodás dolgot csak Isten, vagy a szellemek végezhetnek. Itt is a mi népmesénk-
