Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-22 / 51. szám

4

NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE

bányát is erősítse a kormány, mert az ií kulturmissziót teljesít, bárha az eredmény fényesebb lehetne mint a milyen eddi| volt, a minek bizonyára a megfelelő kor mánytámogatás hiánya az oka.

Nem áll tehát az. hogy a nagybánya törvényszék visszaállítása indokoltabl lenne a nagykárolyinál.

Ami végül a „Szamos“ azon meg jegyzéséi illeti, hogy azon érvünk, miszerint a jogkereső közönség érdeke, hogy mennél közelebb, mennél kevesebb költséggel találja meg igazát, általánosságban mutat valamit éz igazságot tartalmaz, s ott, ahol annak alapja s szüksége van, alkalmazandó is, miért is elvárja tőlünk, hogy ezt az igazságot akkor is beismerjük, mikor arról lesz szó, hogy a vármegyei pénzügyigazgatóság székhelye oda helyeztessek, ahol igazát a megye jogkereső közönségének legnagyobb része minél kevesebb költséggel, fáradsággal és idövesztességgel megtalálhatja, —-megjegyezzük, hogy mi itt is az igazság mellett állunk és hogy nekünk nincs és nem lesz kifogásunk az ellen, hogy a vármegyék kikerekitésével Szatmár is megyeszékhely legyen és pénzügyigaz- gatőságot kapjon, de addig, mig a vármegye székhelye Nagykároly, addig a pénzügyigazgutóságnak a székhelye törvény szerint is csak Nagykároly lehet és mi nagykárolyiak solise igyekeztünk más várostól valamit elvenni és licitálva fel- kinálkozni, mi csak plni és boldogulni akarunk, anélkül, hogy más várostól irigyelnök a megélhetést, anélkül, hogy más várostól valamit elvenni akarnánk; élni és fejlődni akarni pedig joga van mindenkinek, sőt önmaga iránti kötelessége, de egy testvért, vagy egy testvérvárost tiszta önzésből megrontani akarni, az legalább is nem szép és feltétlenül elitélendő dolog.

Karácsonyi kiállítás.

Alakult egy klikk, egy kicsi, alig van pár hive — néhány műkedvelő munkáló s a többi mondhatnánk, kézművesek.

s Fölszólitott és azután serkentett is Mes- y terűnk a munkálkodásra, mert anélkül nem a tudtunk volna rövid három hét alatt ennyi D remeket összegyűjteni; biztatása nem veszett 'el — hamarjában ellestük az adott momentumokat az ötletest, a furcsaságot és termé- i szeti szépségeket: ez utóbbiakat még a szép 3 időszakban rögzítettük emlékezetünkbe s most amire gyöngy, selyem, vászon, czérna, j J fa és festék felhasználható volt mind ke- j ' i zünkhöz vettük s tű és ecset felett uralkodva, j ‘ kezünk s agyunk működésbe indult.

, Közvetve igy lett mienk a természet tio- ) rája, a mély tenger remek halával, a díszudvar madara a gyönyörű páva, a vadon ! büszke szarvasa és szerencse pókja. Meg- ' j annyi szép szövés, varottas, fonás, horgolás 5 és — és lehozva még a csillagot is az ég-! l ről. S elhoztuk garmadába, bírálatra készen.

; Mesterünk örömmel szemlélte müvünket s L mi szorongva lestük dicséretét. — Meg- J kaptuk.

: 1 Gyönyörködve rakosgattuk szép mun- ! kánkat falra, asztalra, együtt van lira és j ; próza; most már bátran engedtük idegen,

; szemek elé, amiket a Mester elé még aggódva tettünk le . . . ime itt van ízlésünk, szorgalmunk sikere, átadtuk a néző közönségnek, kik felhasználva a kedvező alkalmat, gyönyörködve szemlélik s kinek mi meg- , tetszik, megveszi.

Egy kiállító.

■ ““rrf;

CSARNOK. !

I

(

Az iró élettapasztalata. e

— Irta: Máté Sándor. — 1 j

Bogdán Viktor a népszerű iró ott ül a ká- j i véház terasszán. Lábait keresztberakva, szívja ' c pompás, száraz szivarját, mi közben egy okos, I mély tekintettel szemügyre veszi a körüllevő- í 1 két. — Az iró tehát pihen, nyárspolgárias | r semmitevésbe merül, — gondolnád kedves 1 olvasóm. De csak látszólag van igy. — Igaz j c ugyan, hogy az eltöltött -lázas szerkesztőségi 1 munka u(,án megérdemelné a pihenést. — j a Megérdemelné, hogy egy kicsit maga-magával! é is törődjön, hogy egy kicsit nyárspolgárias- i n kodjek is. ! 1

Istenem mennyire kellenek és milyen jó- j n tékonyak azok a perczek, mikor végtelen una- e j lom száll meg bennünket, mikor nem tolul; £ gondolat agyunkba, mikor teljes passivitás j k í szállja meg egész lényünket. ! t

Az öreg s leánya beléptek. Benn tisztaság, rend s meleg fogadta. Az öreg mindjárt le is telepedett a tűzhely mellé. Anica a zöldes sárgára mázolt ládán foglalt helyet.

Csendesen nézegettek körül, az öregnek nem tetszett valami, mert egyszerre csak megtöri a csendet: „Hej megzavart téged a dráku Anica“. Több szó nem esett.

Nikuláj gyorsan előkerült. Valahol csak a szomszédban volt. Köszöués nélkül lépett be.

— Hát eljöttetek ? Hát te is itt vagy Anicza ?

Anicza szerelmes pillantással nézett Niku- lájra. Az öreg gubája szélén babrált. Nem tudta, hogy mivel is kezdje a beszédet. Zavarából a piros képii öreg anyó, a Nikuláj anyja segítette ki.

— Itt van hát Anicza is, meg az apja is. Eljöttek, hogy szétnézzenek nálunk, mig odaadnák néked Aniczát. Ne tátsd hát a szádat, ficsor! — A ficsor csak Aniczára bámult, majd mellé telepedett a ládára. Az anyó látván hogy nincs mit vesztegetni a szót, az öreggel kezdett beszédbe.

— Hát most olyan az idő is, hogy épen a fiataloknak való. Benn kell ülni, a széna is fogy már, pedig még sokáig kell ám benn tartani a juhokat.

Majd hirtelen, átmenet nélkül a fiáról kezdett beszélni.

— Ez a Nikuláj kemény ficsor, a múltkor is, a gainai vásárkor két legényt vert meg egy maga. Azon a vásáron rá se nézett a leányokra, úgy szereti ezt az Aniczát. Kár, hogy nem volt ott Anicza. De ugye eljön a

mostanira a nyáron ? Addig úgyse mehetnel Nikuláljal a pap elé.

— Hát nem tudom — válaszolt az őrei — nem hiszem, hogy elmennénk. Aniczánai sokja van, de a szövött vásznakat, a csikó: katrinczákat nem tudja megcsinálni any* nélkül, s az asszony már régen elment í zeuhoz. Ha még anyja volna, de hát .. .

Az öreg elakadt.

Baj biz az, ha nincsen anyja a leány nak. Még a legénynek is baj, itt van n< Nikuláj, ennek is meghalt az apja, ha éi nem leszek, bizony sohse lesz belőle ilyei erős, pirosképü legény.

Az öreg ránézett a legény sáppadt arezán s ő is pirosnak látta.

*

* *

Estére járt az idő. A hegyoldalon, fel í szép sárga oldalú házhoz mászik fel az őrei. és Anica.

Mindjárt haza érnek.

Még eddig egy szót sem szóltak egymásnak. Csak mikor feküdni készültek s Aniczs a mécses szent kép előtt elmondta imáját utolsó keresztet vetett magára, felállt, leverte térdéről a port, akkor szólt oda az öreg as ágyon he verészve: „Bizony okos leány is vagy te Anicza“.

*

* *

Aratáskor tartották a ganiai leányvásárt Sokkal többen voltak, mint az elmúlt évben Mátkakendőt kapott rajta egy eladandó kék- szemű oláh fáta, s egy el nem adandó pí- rosképü oláh asszony.

Ilyen hangulat is szükséges kedves olvasóm, hogy aztán megpihenve, felüdülve, agyunk teljes rugékonyságával, termékenységével vesse magát ismét az élet forgatagába. De az igazi iró életében hiába keresnők ezt a teljes gon- dolatbeli passivitást.

Lám Bogdán Viktor is most pihenő óráit éli. Látszólag önönmagában van elmerülve és semmi sem különbözteti meg attól a marha- kereskedőtől, ki a szomszéd asztalnál vastag aranylánczát babrálgatva, kellemesen pöffékel és szintén elmerül gondolataiba.

De mig a marhakereskedő gondolatkörében az „én“ játszik legtöbb szerepet, az elért és elérendő haszon óriási megelégedéssel tölti el és ezen a téren tovább szövi gondolatait egész addig a sarki emeletes házig, mely legközelebb árverés alá kerül és melyet megszerezni akar és megszerezni fog, addig az iró gondolatait sok minden elfoglalja, de sajátságos kép- pen mindig elfelejt önönmagáról, saját jólété ről gondolkodni és csak akkor ábrándul ki, mikor a kereskedő kifutója kilesve honlétét, harmadszor ront be szobájába és gorombán követeli a számlája kiegyenlítését.

Az a marhakereskedő tudja miért dolgozik. A kényelmes, független anyagi gondoktól mentes élet ezer kellemességei bizseregtetik meg szivét és ösztönzik agyát a tevékenységre i vagyonszerzésre. Az iró elmondhatja ezt magáról'? Anyagi javadalmazása és keresete átkán van arányban azokkal a kellemes érzésekkel, melyeket az emberekből kivált. A hir, licsőség, pedig olyan dolgok, melyeket apró )énzre felváltani nem lehet és a fölött mindig utatkozni lehet, hogy érdemes-e értők eltöl- eni, elhanyagolni, elmulasztani gyakran egy igész emberöltőt, egy legsajátosabb egyéni letet.

Lám Bogdán Viktor is olt ül és a helyett, tőgy haza sietne bájos kis feleségéhez, szó- akozás örve alatt lázas agya nyugtalanul sapong, a gondolatok egymást kergetik benne, likőr úgy elbámul a levegőbe, csodás kópéét lát . . . Víziói egyre kínozzák. Egész jeleitek játszódnak le előtte a levegőben. Szép atalmas jelenetek. Drámai részletek, trage- iák. Most feláll és elbámul az utcza köze- ére. Azt hinné az ember, hogy a tovarobogó utomobil és a benne ülök vonták magukra rdeklődését... Mosolyog is hozzá. Pedig valami legrázza testét, megremegteti, mint egy revolver- ívés. Bizonyosan a tragédia utolsó jelenete gyö- yörködtette meg egész valóját, llalk sóhaj száll 1 ajkairól és resignállan roskad le székébe.

, czigány éppen rázendített. A jó, megszo- ott kávéházi czigány. Másoknál ez ennyi váltást idéz elő, hogy derülten tekintenek fel agy élénkebben csapkodják kártyáikat a már- i ványasztalhoz. Bogdán Viktor is nyugodtabb lesz, de most játszódnak le lelki szemei előtt az Operette részletek. — Nyugodt, szép, fen- I séges áriák. Lenge, fürge táncz lebben szemei I előtt. Bájos, csengő rímek ütik meg fülét.

Mindez, mint egy isteni méh zümmögése j tölti meg agyát. Aztán egyszerre, mintha minden elrendeződne agyában, világossá lesz előtte minden, a kép kialakul, elraktározódik, hogy i aztán egy kedvező pillanatban előrántsa őket, elkészítse, kidolgozza, hogy aztán az ö kedves olvasó közönségének egy unalmas óráját meg- I edesitse. De mindég marad egy homályos részlet, egy darab lelki folyamat, melyet nem ért, mely aztán később újból előveszi, lázas, kutató | munkára serkenti, az eltűnt képekhez hasonló képeket idéztet fel . . . azokat tökéletesbiti . . . i mig aztán újból marad valami. Mert ne higy- jetek a megnyugvó, a mindent elérő, iáztalan íróban.

De térjünk vissza költőnkhöz, ki egy kis megmaradt nyugtalansággal szivében, látszólag nyugodt. Most már igazán derült, semmit mondó mosolylyal tekint szót a kávéházi közönség között. Feketét kér, ismét rágyut egy szivarra és egész fölfrissülve érzi magát a kis szellemi tornajjután, olyasféleképpen, mint mi nyárspolgárok egy jó gőzfürdő után. Hjah ilyen az illúzió!

Most már csak a „finale“ következik. A költő egyre kavargatja kávéját, a ezukor már régen elolvadt, de fantáziájának egyes alakjai odatelepednek a csészéjének a fenekére, majd hunezudkodva ráülnek a szivar hamujára, körülveszik, bájos nő alakjai, czirógatják és egyre kérdezgetik: