Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-03 / 5. szám
3 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE egyénnek különösen pedig egy főispánnak — legalább is az azonnali elbocsátására lett volna ok. Különben igazán nagyon érdekes dolog, hogy Dr. N. Szabó Albert ur többször hivatkozik a nagykárolyi 1907. évi képviselőválasztás alkalmából ezen év második felében és 1908. év elején az „Alkotmányiban megjelent támadó közleményekre s azt kérdi, hogy a kérdéses czikkek megjelenése után miért nem mentünk el „hozzájuk“ és nem mertük azt mondani, hogy az urak rágalmazók? Ebben világosan benne van azon beismerés, hogy az „Alkotmány“ czikkét vagy ő irta, vagy arról tudomással birt és tudomásával történt annak a közzététele. No hát tisztelem én az oly őszinte szövetségest, aki 1908. évi február hóban egy oly tartalmú czikket ir vagy sugalmaz és aztán 1909-ben megapprehendál azért, hogy én mertem azt mondani a függetlenségi párt gyűlésén, miszerint mi 48-asok nem szívesen mentünk bele a koalitióba és áldozatnak tekintettük azt; s Dr. N. Szabó Albert ur mondja azt, hogy nem correct dolog ezt 3 év múlva megmondani, addig pedig adni az őszinte szövetségest! Az 1907-ben, tehát majdnem 3 évvel a ne- hézményezett kijelentést megelőző képviselő- választás, a néppárt részéről a jelölt állítása egyáltalán, a harczmodor, amit a választásoknál kifejtettek, a választáskor való magatartásuk, az azután folytatott hírlapi polémia és a függetlenségi pártot, vagy a függetlenségi főispánt illető kérdésekben az e kerületi néppárt magatartása mind, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzeti ellenállás idejében keletkezett — akkor őszinte — szövetséget már 1907-ben megelégelje a nagykárolyi függetlenségi párt, mely azonban — tekintettel arra, hogy az országos pártok a koalitiót fenntartották —- annak megszüntetése dolgában mitsem tehetett. Minthogy a későbbi tények igazolták, hogy a koalitió létrejötte nemzeti szerencsétlenség volt, mert épp a 67-es pártok részéről nem bizonyult őszintének, amennyiben a függetlenségi pártot arra vették rá, hogy saját elvei részleges feladásával a 67-es pártok álláspontját fogadja el s ép akkor, mikor szükség lett volna arra, hogy a koaleált pártok a nemzet gazdasági önállósága mellett foglaljanak állást,-—- akkor ellene dolgoztak ennek, amiből az következik, hogy a szövetkezéssel csak a 48-as párt lejáratását czélozták és ezt csak a Justh-; párt magatartása akadályozta meg, kitűnik, hogy nem mi nem voltunk őszinte szövetségesek, hanem nem voltak őszinte szövetségesek a 67-es pártok az első percztöl fogva, amikor a nemzeti ellentállás megszűnt és ebben az egyben igaza van Dr. N. Szabó Albert urnák, hogy a néppártiak a 67-es elveiket nemcsak fel nem adták, sőt consequensek voltak akkor, mikor a függetlenségi pártot lejárni igyekeztek, mert a 67 a 48-al, az aulikusság a szabadsággal, a gyűlölet a szeretettel, az egyoldalú felekezeties- kedés az egyenlőség eszméjével össze nem fér. Az egészben csak egy örvendetes momentum van, nevezetesen az, hogy az igazi függetlenségiek megtanultak tisztán látni és a maguk lábán járni. Nem csinálnak titkot belőle, hogy a koalitió megszűntének örvendenek. Nyugodjék is békében! Befejezésül pedig imádkozzunk mindketten igy : „Védelmezz meg Uram a barátaimtól, az ellenfeleim ellen majd megvédelmezem magam“. Dr. Adler Adolf. Hangverseny. A helybeli dalegyesület folyó hó 2-ikán, szerdán este tartotta meg hangversenyét a Polgári Olvasókör helyiségében, mely egy- szersmint a kecskeméti országos dalversenyen nyert ezüstserlegnek felavató ünnepélye is volt. Igen szép számú és intelligens közönség jelent meg, úgy, hogy ez a hangverseny egyike volt a szezon legsikerültebb mulatságainak. Kissé kellemetlenül érintette a közönséget, hogy Darabos Lajos dalmüvész, kinek közreműködését jó előre hirdették, rekedtségére hivatkozva lemondott az estélyen való megjelenésről. Ugyancsak elmaradt Kölcsey Béla szavalata is, ki elmaradását betegségére hivatkozással mentette ki. Maga az estély műsora a következő volt: Megnyitó szám gyanánt a dalegyesület adta elő Révffy „Sir a nóta“ czimü müvét tökéletes készültséggel; az uj erőkkel is kiegészített dalárda a közönség osztatlan tetszésével találkozott. Majd a zeneegyesület játszotta el Czibulka „Stefánia“ gavottját. Őszinte, meleg elismeréssel kell megemlékeznünk a zeneegyesületről, mely hova-tovább oly szép eredményt mutat fel, amilyent csak az az igaz lelkesedés és szeretet válthat ki, amelylyel az egyesület minden tagja viseltetik a nemes és szép hivatás iránt. Természetes, hogy a közönség is sűrű tapsokban adott kifejezést tetszésének. Majd Kölcsey Béla helyett Sallay Lajos : lépett elő, ki Ábrányi Emilnek „Hang a Petőfi sirjából“ czimü költeményét adta elő azzal a hévvel és szép előadással, mely az ő gyakorlott szavalói voltát jellemzi. Hálás tapsokat nyert jutalmul a közönség részéről. Azután Lugossi Irén, a szatmári szintár-! sulat subrett énekesnője énekelt el nagy tét- I szés mellett egy keringőt, majd a közönség tapsaira egy kupiét. S itt ismét sajnosán kellett tapasztalnunk, hogy szinmüvésznőink nem számolnak a körülményekkel s a publikummal, hanem a pikantéria terére lépnek. Bizony az a kupié elég pikáns és nem odavaló volt. Egyike volt az estély legsikerültebb számainak Csernovits József tambura szólója, aki egy pár szép magyar dalt adott elő ezen a nehéz hangszeren oly tökéletes művészettel, amely nagyon megérdemelte a sűrűn felhangzó tapsokat és előadását meg kellett ismételnie. Szép és kedélyes volt a Széchenyi Lajos, Müller Ferencz, Csepreghy Antal és Serly Ferencz dalegyleti tagok által előadott „Kártyanégyes“. "gyesen megválasztott formában és szép összhanggal adták elő programmszá- mukat. Majd a zeneegyesület játszotta el a „Parasztbecsület“ Intermezzóját, mire a dalegylet záró éneke következett. Úgy a dal-, mint a zeneegyesületet Vitek Károly karmester vezényelte azzal a biztossággal és tudással, amely őt szépen jellemzi. A Lugossy Irén énekét, valamint a dalegylet záró énekét Dr. Egeli ímréné kisérte igen diszkréten és pre- czizül zongorán. A programúi befejezte után vacsorához ült a közönség, melynek folyama alatt Récsey Ede kegyesrendi házfőnök, dalegyleti elnök sűrű helyeslésektől kisért szép és értékes beszéddel avatta fel a serleget. Ä szónoki hévvel előadott szép beszéd igy hangzik: Mélyen tisztelt jelenlevők! Lelkes örömmel vonult be az 1909. év aug. 15. napján Kecskemét városába a magyar dalosoknak hatalmas serege, hogy ott, a Duna-Tlszaköz aranykalászos, délibábos rónáján dalt zengedezzen s hogy bemutassa ott az ország szine előtt, a dalmüvészetben tett újabb előhaladását. Ünnepet szenteltünk ott a XVIII. országos dalverseny keretében a magyar nemzeti dalnak. Ez ünnepen a nagykárolyi dalegyesület is szivvel-lélekkel volt jelen. Elmentünk mi is, énekeltünk és győztünk. Győzelmünk eredménye a kecskeméti országos dalverseny bírálóbizottságától dalegyesületünknek odaítélt ez ezüst serleg, melyet a kecskeméti Kereskedelmi Iparhitelintézet tűzött ki verseny dijuk Örömmel és lelkesedéssel vettük a bíráló bizottság Ítéletét, örvendtünk annak, hogy annyi és annyi országos hirü, többszörösen jutalmakat, dijakat nyert dal egyesületek közt mi is derekásan állottak meg helyünket, mert daihgyesületünk mint azt a kecskeméti, de a fővárosi lapok is elismerték, finom színezéssel, értelmes előadási móddal, színes dinamikával, zajos sikerrel énekelt. Talán dicsekvésnek látszik az elért erkölcsi sikerrel való ez előhozakodás, de ha úgy volna is, ha dicsekedném is, azt csak Nagykároly érdekében tenném, mert azzal, hogy az országos dalversenyen a nagykárolyi dalegyesület is kiállt és helyes felfogással s hatásosan előadott énekeivel tudomására hozta az országnak, hogy városunknak is van dalegyesülete, mely énekelni is szokott, mely sikerült énekével nemcsak a nagyközönséget, hanem a bíráló bizottság tagjait is le tudta bilincselni s ezzel díjra nét. Ámde az elsőnek a testek súlyától a hosszú idő alatt megfájdulván a keze, megakarta dörzsölni, minek következtében mindnyájan a vízbe potyogtak, a honnan — kivül-belül vízzel megtelve —• nem tudtak kikászolódni. Mit tehettek egyebet? Énekelni kezdtek, amit egy arra vágtató csikós meghallván, a közel eső tanyából létrát hozott és azzal a száraz földre segítette a boldogtalan, jámbor palóczokat. Lisznyai Kálmán Palócz dalai“-ban már a szülőföldi szeretet tör föl lángoló erővel, gyermekkori emlékeiből s népének hagyományaiból a nemzeti elborulás idejében oly kincses házat fedez föl, melyet nemzeti szükség volt megmenteni a jobb jövő számára. Utána a költészet terén a palócz földről többen lépnek föl, de a palócznép történeti múltja, a jelen társadalom élete, földjének szépségei a legragyogóbb színekkel és a legmélyebben, a legszélesebben és legtökéletesebben Mikszáth Kálmán költészetében bontakozik ki. „A jó palóczok“-tói kezdve legújabb elbeszéléséig lángesze mellett a szülőföldi szeretet aranysugarai ragyognak fel, hiszen a zajló fővárosból is haza jár a lelke, mint a méhecske a himes rétre. Nem hiába mondja: „A tekintetes vármegye“ ez. kötetében: „Ne vegyék kérem rossz néven, hogy megint hazamegyek a mi görbe országunkba. Hisz mindenki csak ideiglenesen jöhet el, az is, aki soha sem kerül vissza“. Sőt erős hittel hirdeti, hugy még a másvilágon is hallja majd a palócz föld „erdeinek ismerős zúgását, hegyi patakjainak altató morajával“. * * * Gaal József „Az alföld képe“ ez. rajzában és több elbeszélésében az Alföldet a szabadság igazi hazájának nevezi; majd élénk színekkel festi szépségeit; a délibábot, a nádas mocsarat, a magas gémű kutat, az elkerített tanyát, a magános csárdát, a sötét éjben mesz- sziről pislogó pásztor tüzet; általánosságban megrajzolja a sajátszerü alföldi nép életet, elénk varázsolja a csárda éjarezu czigányait, a vágtató csikóst, a legelső nyájat, a vadulva futó gulyát, a gólyáktól benépesített levegőt. .. És vájjon Mikszáth Kálmán java elbeszéléseinek és rajzainak szintere nem-e Szeged és annak vidéke, a Tisza partja vagy általánosságban az Alföld ? Hiszen ez a tájék — vallomása szerint — teremtő költői lelkének második szülőföldje, mely müveiben gazdag szinpompában fejlik ki, táplálva és gyönyörködtetve a magyar közönség érzelem világát. * * * Mélyen tisztelt ünneplő közönség! íme tehát irodalomtörténetileg eszmefejlődési alapon némileg okadatoltam, hogy minket, | nagykárolyiakat nemcsak a tisztelet, hódolat I és hála szólít fel Mikszáth 40 éves irói jubileumának megünnepelésére, hanem városunk halhatatlan nagy fia, Gaal József irodalmi munkásságának eszmeközössége ezt mintegy kötelességként köti lelkünkre. így ölelkezik összd a múlt század rég elfeledett elbeszélőjének, a Peleskei Nótárius szerzőjének, Gaal Józsefnek szelleme a jelenkor legnagyobb humorista regényírónk leikével; mindkettő megegyezik egymással abban, hogy egész szivükben, minden izükben nemzetiek, tősgyökeres magyarok: a különbség csak a korban s a művészet tökéletességébe rejlik, mindketten a magyar nemzeti szellem megtestesítői, az egyik szerény külsőben jelenik meg előttünk, a másik pedig a lángész művészetével. Mikszáth Kálmán 40 éves irói működésének jubiláns esztendejében városunk s a Kölcsey- egyesület óhaját fejezem ki, midőn azt mondom, hogy őt, mint a jelenkor legmélyebb s legeredetibb Íróját, a magyar irodalom nemzeti Geniusának leghivatottabb képviselőjét még évtizedeken át árassza el a magyarok Istene termékenyítő áldásával gyönyörűségünkre e hon határain belül és dicsőségünkre a külföldön!
