Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-04 / 44. szám
5 mondjon azokért, hogy megemlékezzék azokról, akik eltávoztak, hogy soha többé vissza ne térjenek.! A külömböző alakok sokasága lassan hömpölyög tova. Mennyi uj gyászoló van ezek között az emberek között, akik egy gondolat, egy közös érzés hatása alatt gyűltek itt össze, hogy meglátogassák feledhetetlen kedveseik sírját és azok fölött kisírhassák magukat; hogy felelevenítsék maguk előtt a kedves alakot, akit most már a föld takar. Mennyi uj sírral gyarapodott ez évbpn a temető. Mennyi árva, mennyi család maradt kenyér nélkül, hajléktalanul . . . Az ősz letépdeste a faleveleket, az első hidegek és a reggeli dér elhervasztották a fák zöld lombozatát, mind láthatóbbakká válnak a fák ágai, melyek immár csupaszon merednek az ég felé; szomorúak, feketék, oly busán zugnak, mintha fájdalmas, panaszos kórusban akarnának hozzájárulni a temetői hangulathoz . . . Halottak ünnepe ! Ez az ö tavaszuk ősszel! Tele vannak a sírok az utolsó virágokkal, fenyőkoszorukkal, hervadhatatlan szalmavirágokkal, szindus őszirózsákkal! A halottak hálásak a megemlékezésért, az imáért, mely őket a földdel összeköti, megerősíti és felfrissíti, virágaikkal vigasztalják azokat, akiket itthagytak. A levegőben ott leng az emberek visszaemlékezésének halk suttogása s a sírok fölött elsuhanó szellő lágyan ringatja a csöndesen lobogó lángokat; talán a jelenlevő lelkek köszönetét hozza? A nap lemenőfélben van, a szürkület lassan sötétségbe megy át, a csillagok egymásután ragyognak föl az égen s a hold némán úszik a temető fölött Lassacskán néptelenedni kezd a temető, ki-ki megy dolga után, az emberek meghatott nrczczal búcsúznak kedveseik sírjától. A halottak békében maradnak. Az élők visszatérnek az élet mindennapi medrébe, nem tudva, mit hoz számukra a holnap. Minden múlandó s az élet úgy folyik, mint egy rohanó patak, amely magában hordja a boldogság mosolyát és a fájdalom könnyeit. Egy szerény hant mellett két alak sötét- lik: az egyik idősebb nő, alakja görnyedt, arcza fonnyadt, ránczokkal borított, szerény, fekete ruhába van öltözve, fejét kendő takarja ; mellette fiatal leány áll, aki még alig van túl a gyermekkoron, de látszik rajta, hogy már megérett a szenvedésben, mert össze- szoritott ajkain és szomorú szemeiben, melyek elgondolkozva pihennek a gyertyákkal kivilágított siron, végtelen fájdalom tükröződik vissza ! A gyertyák bizonytalan fénye mellett egy közönséges fakeresztet lehet látni a siron, a kereszten pedig ezt a felírást: Kovács József, élt 56 évet. Béke poraira! A leány a szomszéd sir kerítéséhez támaszkodva, gondolataiba mélyen elmerülve, mozdulatlanul áll; az anya most fejezte be imáját és felkelt a sírról, melyen térdelt. — Mariska, ideje volna már hazamenni, — szólt halk hangon, — késő van, mindenki elment már, mi vagyunk az utolsók, jöjj gyermekem. A leány felrezzent, mintha álomból ébredne. —• Már, édesanyám? . . . hátha eljön még, hátha elkésett, hátha ... — Nem várhatunk tovább, — feleli az asszony, — a hideg még megárthat neked ; ő nem jött el és nem is fog eljönni. — Ó, hátha nem találta meg mindjárt az édes atyánk sírját és bolyongani fog a temetőben, várjunk még egy néhány perczig. —- Nem lehet gyermekem, ne várjunk hiába. Elfelejtette, hogy ma van halottak napja! — felelte szemrehányó hangon az asszony. — Anyám, még égnek a gyertyák! — Égnek, gyermekem. — Várjunk, anyuskám, mig kialszanak, még hallom az emberek beszédjének moraját. — Csak a szél zug, gyermekem, az emberek már eltávoztak, a koldusok mondják NAGYKÁROLY ES VIDÉKÉ el utolsó imájokat, — ők is elmennek mindjárt. — És ö nincs itt, anyám, a mi Jánosunk nem jött el. Ah, hol van ő, hol van ?! Istenem, ha velünk volna, mennyivel jobb lenne; te, anyám, nem keresnéd oly nehezen a mindennapi kenyeret, — én pedig olyan keveset tudok segíteni. — Nem jön el, — felelte az anya és hangjából bánat, fájdalom, csüggedés rezgeti ki. •— Szegény János! — folytatta a leány. — Azt mondják, hogy aki ma őszintén imádkozik és valamiért nagyon könyörög, azért közbenjárnak Istennél a holtak lelkei és ki- imádkozzák a kérés teljesítését. Én olyan forrón imádkoztam Jánosért, úgy könyörögtem az ő visszatéréséért, hogy atyám bizonyára meghallgatott engem ; ugy-e bár, édesanyáin ? — Lehet, hogy meghallgatott, gyermekem, — felelte az anya. — És nem hagy el, mert hiszen ő olyan jó volt, bizonyára, mint angyal őrködik felettünk ; nem igaz, anyuskám ? ! — Őrködik, — hartgzott a válasz csendesen, mint valami visszhang és az anya kezeivel eltakarta arczát, mig sovány ujjai alól lassan szivárogtak alá a könnyek. Ismét letérdelt a sírra és csöndesen sir- dogált. A leány, szemeit az égre emelve, mozdulatlanul állt, a kialvó gyertyák lángjai fényes világossággal vették körül alakját és élénken megvilágították a sáppadt és szomorú arcz ifjú vonásait. Végre anyja zokogása magához téritette öt gondolataiból. — Anyám, te sírsz? — kérdezte a térdelő fölé hajolva. Csönd.-— Sírsz? — kérdezte ismét Mariska.— Ó, ne sírj, könnyeid a szivemre nehezednek és az ő sírjára, megzavarják a mi édes atyuskánk nyugalmát, ne sirj. János visszajön, hisz ő alapjában véve jó fiú, emlékezel, hogy szetetett engem, mennyi gonddal, gyöngédséggel őrködött felettem ? Visszajön, ó én tudom, hogy visszajön ! . . . . A temetőn valami különös zúgással nyargalt végig a hűvös esti szél, — az éj teljesen beállt és úgy látszott, hogy sötétségével résztvevőén öleli körül ezt az egymásba fonódott két elhagyott teremtést. A lemetöőr kezdte kioltogatni az imitt- amolt még pislogó gyertyákat, hogy aztán bezárja a temető kapuját. A már teljesen leégett gyertyák lángjai még egy utolsót lobbantak, aztán kialudtak. Sötétség fogott körül mindent, mert a holdat és csillagokat fekete felhők takarták. Ekkor hirtelen gyors léptek hangzottak fel, valaki gyorsan futva közeledett és egy ismerős hang ezt kérdezte a temetőőrtői: — Ugy-e bár, erre van a Kovács József sirja ? Itt, nem messze a püspök sírjától ? Két éve temettük el annak a gazdag kereskedőnek a sirja mellé. — Bizonyára itt lesz valahol — felelte az őr — láttam, hogy ép az előbb aludtak ki rajta a gyertyák. — Igen, megismerem a helyet, már tudom —• kiáltott az ifjú és a sirhoz rohant, ráborult a sirhanlra és karjaival körülölelte az egyszerű fakeresztet. Az anya és Mariska visszavonultak a közeli bokrok mögé. Sirás és szivet tépő zokogás hallatszott, a fájdalomtól összeszoritott mellből pedig szaggatott mondatok törtek elő. — Atyám ... te édes, jó atyám kegyelmezz, bocsáss meg a te rósz útra tért fiadnak. Ó, Istenem . . . könyörülj meg rajtam szerencsétlen, nyomorult emberen . . . bocsáss meg és hallgass meg, vedd el ifjú életemet itt a kereszt előtt. Ha akarod, szívesen adom neked áldozatul. Büntess meg, de bocsáss meg. Vétkeztem, de esküszöm neked, atyám, hogy vér nem tapad kezeimhez, bár sok vért, sok nyomort láttam! Elhagytam az árvákat, kiket gondjaimra bíztál . . . Úgy éltem két évig, mint az állat, bűnben, mind mélyebbre taszittatva a rósz tanácsadóktól. Szülőanyámnak nem voltam gyermeke, sem bátyja a nővéremnek, annak a szegény, gyönge gyermeknek; de ma esküszöm, atyám, hogy megváltozom, felébredt bennem a ielkiismeret. Munkához akarok fogni a te példád után és visszatérni az Istenhez, akit elhagytam. Bánom bűneimet és helyre akarom hozni, amit elmulasztottam, úgy segéljen engemet az Isten és minden szentjei. Ó, bárcsak feltalálhatnám az én drága árváimat, hogy velük éljek Istennek leisző életet! . . . — Amen! szólalt meg ekkor a leány édes hangja. János — mert hisz ő volt — talpraug- rott, de a sötétben nem látott senkit. — Ki van itt? — kérdi ijedt hangon. •— Talán atyám szelleme szóit hozzám a sírból ? ! — Az én ajkaimon át, János — csicsergi boldogan a leány, — nem akartam elmenni innen, tudtam, hogy eljösz, hogy téged atyánk szelleme, mint őrangyal fog idevezetni. E szavaknál szeretettel ölelte körül bátyját.-- Te vagy az, édes kis hugocskám — kiáltott János — feltaláltalak végre. És hol van az édesanyám ? Az anya, akit teljesen elgyöngitett ez a jelenet, félig eszméletlenül állt helyén és nézte a fiát. — Ö is itt van. Anyáin, anyuskám! — kiáltozott Mariska és keresni kezdte anyját a sötélben. Az asszony magához tért és közeledni kezdett a sirhoz, de a megtért tékozló fiú nem tudla bevárni, eléje szaladt és zokogva átkarolva térdeit. — Visszajöttél —- suttogja halkan az anya — áldjon meg a jó Isten, fiam. — És bocsássa meg a bűneimet, — tette hozzá az ilju. A halottak napja ismét egyesítette azokat, akik elszakadtak egymástól az életben. Kik ezek? Mindennapi árvák. És az ifjú? Egy azon számosak közül, akik letértek a jó útról, akiket magukkal ragadlak a gonosz erők le, a rósz útra, akik megtagadták a hitet, az igazságot, eldobták maguktól a munkát, a fárasztó gondokat és inkább keresték a dologtalanság utait, de akik megtérésüket azoknak köszönhetik, akik a halolta'k lelkeit kérték fel az Istennél való közbenjárásra, akiket az anyák és nővérek tiszta szívből mondott, őszinte imája menteit meg. Ó, bárcsak minél több ilyen eltévelye- dett térne vissza halottak napján ,i szomorú sírokhoz, elhagyott családi tűzhelyekhez és atyáik hitéhez. vese- és hólyagbajoknál, a veseme- dencze idült hurutjainál, hugykő- és fövényképződésnél, a légutak és kiválasztószervek hurutos bantalmainál kitűnő hatásúnak bizonyult. Orvosilag ajánlva. — Főraktár: 1—10 íEZ erekes Ödön tüszerkereskedö czégnél Nagykároly, Nagypiacztér.
