Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-14 / 41. szám

2

NAGYKÁROLY ES VIDÉKE.

látják és 67-es kormányt akarnak kinevezni, amely megkísérli választás utján magának uj többséget szerezni, ám tegyék, de a függetlenségi pártnak ekkor is minden téren állást kell foglalni a jogegyenlőség elveit lábbal tipró reak- tiós áramlattal szemben és ha egyáltalán harczolni kell a 67-es párt ellen, különösen kell harczolni azon hatvanhetesek ellen, kik a reaktiót képviselik s kik hazánk ellenségeivel egy húron pendülnek, csakhogy ök lehessenek a hatalmon.

A függetlenségi párt a jogegyenlőség és szabadelvüség alapján áll; fel kell tehát venni az élet-halál harczot azokkal szemben, kik aulikusok, reak- tionariusok és nem válogatósak az eszközökben és csak azt akarják, hogy czélt érjenek, uralomra jussanak, ter- jeszszék a sötétséget, a szolgaságot és nem idegenednének attól sem, hogy visszaállítsák a jobbágyságot, robotot, dézsmát és a jus primae noctist is.

A kolozsvári kongresszus.

(folytatás.-)

Az állami tisztviselők gárdájának második nagy és jogos sérelmét képezi: a titkos minősítés kérdése.

Az abszolutizmus korából származó titkos j minősítés a mily méltánytalan és igazságta- j lan, épen annyira lealázó a tisztviselői karra nézve.

Ismeretes ugyanis, hogy minden egyes állami tisztviselőre nézve szolgálatba lépésének napjától kezdve egy törzsivet vezetnek, a melyben magán és családi állapotára, valamint tiszti minőségére nézve mindenféle változást bevezetnek. Eddig helyes, erre szűk- j ség van.

De ebben a törzsívben egyszersmint az ; illető tisztviselőt „minősitik“ is, melyről el- j nevezését is nyerte. E minősítés abból áll, \ hogy magaviseleté, szorgalma, tehetsége, munkaképessége tekintetében I—IV-es jellel osztályozzák.

Hát talán még erre is van szükség, bár nem feltétlenül. Mert hiszen elegendő volna az illető tisztviselőt általában osztályozni, a kiváló, jó, közép, vagy gyengébbek közé, a j mint azt megérdemli munkája után.

De az említett „minősítési táblázatba“

való bejegyzés, vagyis az úgynevezett „minősítési jog“ egyedül és kizárólag az illető tisztviselő közvetlen főnökét illeti meg, aki ezen jogát, a fenálló szolgálati szabályok értelmében titkosan gyakorolhatja és a legtöbb esetben gyakorolja is. Ezekbe a táblázatokba való betekintés joga viszont csak a felettes hatóságok főnökeinek van fentartva, — maga az érdekelt tisztviselő csak kivételes esetekben és a minisztériumok különös engedélye alapján tekinthet abba bele.

Hogy azután a minősítési joggal felruházott hivatalfőnökök ezen jogot sokszor hogyan és miként gyakorolják, arról nagyon sok és keserű panaszokat tudnának egyesek elmondani.

Nem beszélünk és nem is beszélhetünk általánosságban, mert igen sok oly főnök van, ki minősítési jogát a legnagyobb lelkiismereteséggel és igazságosan kezeli, a kikre a tisztviselők a legnagyobb bizalommal bizhatják jövőjüket. De bizony — sajnos —■ vannak és nem is kevesen — oly kivételek, a kik azután ezzel a joggal visszaélve, sok tisztviselőnek meg nem érdemelt elöhaladást és becsülést szereznek, •— mig másoknak szintén meg nem érdemelt hátrányokat okoznak.

Az ily hivatalfőnökök azután, bízva a minősítés titkos voltában, — igen könyen bánnak el az általuk épen nem, vagy kevésbbé kedvelt alantasukkal és nem egy tisztviselőnek keserűen kellett lakolnia azért, mert esetleg a főnöknek nem tetszett az illető személye, — aki egyébként kifogástalan, hasznos és szorgalmas volt.

A felsőbb hatóságok nem érintkezvén közvetlenül az illető alsóbb rangú tisztviselőkkel, véleményüket csakis ebből a minősítési táblázatokból meríthetek, kinevezéseknél, előléptetéseknél stb. ezek az irányadók és természetes, hogy fönt az illető tisztviselőről az a nézet, amit a minősítési táblázat mutat.

Hányszor megtörtént, hogy az illető tisztviselő csak évek hosszú sora után tudta meg, hogy annak idején miért lett mellőzve és a legnagyobb csodálkozással és boszu- sággal kellett meggyőződnie arról, hogy a mig ő magát kifogástalannak tartotta és szemében főnöke is ilyennek mondotta, addig háta megett minősítését elrontotta és igy igazságtalanul kellett neki az ezzel járó hátrányokat viselnie.

Ez a titkos minősítési jog azután nagyon sok tisztviselőt a főnöke játékszerévé avat.

A szolgálati és alárendeltségi viszonyból folyólag igen természetes és szükséges is, hogy a főnök és alárendelt között fenálljon a hivatalos függelem érzete. A hivatalos rend fentartása érdekében elkerülhetetlen, hogy a főnök kezébe bizonyos hatalom legyen letéve, amelylyel az alárendelttel szemben élhessen.

Erre a czélra ott van a fegyelmi jog, a melylyel a főnök a hivatalos téren elkövetett mulasztásokat megtorolhatja és a hivatalos függelem megsértése esetén magának elégtételt szerezzen.

De a legnagyobb igazságtalanságok egyike a titkos minősítés, mert az az alárendelt tisztviselőt teljesen lealacsonyítja s arra kényszeríti, hogy a főnöknek hízelkedő szolgájává váljék, a mit — sajnos — sok főnök tényleg meg is követel.

Az állami tisztviselői kar már régen k | szeretné küszöbölni ezt a spiczli rendszert a hivatali életből. Szabadabb levegőkhöz kivan jutni. És mert a felsőbb hatóságokra való tekintettel a minősítést ma még kiküszöbölhetőnek nem tarthatja, annak gyakorlási módját kívánja megváltoztatni.

A kolozsvári kongresszuson nem egy keserű felszóllalás hangzott el a titkos minősítés ellen — jogosan.

És akkor, midőn a kongresszus arra az álláspontra helyezkedett és azt a határozatot hozta, hogy a minősítési jog gyakorlására nézve kívánja, hogy az egy bizottságra bizassék, amely az illető hivatal főnöke és két rangidősb tagjából álljon — amely azután határozzon az illető tisztviselő hivatali használhatósága és magaviseleté fölött, — csak a tisztviselőket megillető emberi jogok legelemibb követelményeinek tett eleget és csak azt a minimumot kívánja, amelynek teljesítését joggal meg is követelheti.

Remélhetőleg ezt a csekély kérelmünket teljesíteni fogják, hiszen ez nem kerül pénzbe, csak a hivatali bürokratizmusnak és a főnöki jogkörnek csekély megszorításába.

A kolozsvári kongresszusnak harmadik fontos határozatát a fegyelmi eljárás szabályozására vonatkozó módosítás kívánsága képezi.

A fegyelmi jog egyike azoknak, amelyek a tisztviselőnek nemcsak előhaladására, hanem egész exisztentiájára kihatással bir.

Nagyon természetes, hogy a tisztviselő által hivatalos ténykedéséből folyólag elkövetett vétségeinek és mulasztásainak, valamint a tisztviselői állással össze nem egyeztethető magaviseletének megtorlása czéljából szükséges a fegyelmi eljárás.

De épen azért, mert a fegyelmi eljárás a minősítésnél is mélyebben érinti a tisztviselő existentiáját: jogos és igazságos a tisztviselőkarnak az a kívánsága, hogy ez a fegyelmi jog oly módon gyakoroltassák, hogy abban nemcsak a megsértett hivatali függelem, de maga a vádlott is teljes megnyugvást találjon.

A fegyelmi eljárásnak mai rendszere bilesz a földet folyam-iszappal vagy pedig az utakról lekapart sárral összekeverni.

A föld ekképpen előkészítve lévén, a rózsák ültetéséhez lehet fogni és e műtétnél főkép a következő szempontok figyelendők meg: a gödröknek elég mélyeknek és tágasaknak kell lenniük, hogy a gyökereket abban kényelmesen ki lehessen terjeszteni. Az utóbbiak kitöltéséhez mindig csak a leglazább és legjobb földet kell alkalmazni és kézzel jól lenyomni, nem pedig a lábbal taposni, mi oly nagyon divatos és a rózsára nézve gyakran oly hátrányos.

A gyökereken nyesni, vágni nem szabad és legfeljebb csak az távolitandó el óvatosan, ami már meg volt sértve.

Ha az ültetés őszkor történik, úgy a törzseket a kemény fagy beállta előtt le kell hajlítani úgy, hogy azt földdel teljesen be lehessen takarni. Ha azonban a törzs már oly erős volna, hogy ezt annak veszélyeztetése nélkül eszközölni nem lehet, úgy azt szalmával erősen be kell kötni. Ily állapotban a rózsák még a legkeményebb telet is sikeresen kiállják.

Tavaszkor, márcziusban vagy áprilisban, a szerint, amint a? időjárás megengedi, a törzseket ismét fel lehet egyenesíteni és az ágakat visszavágni.

A rózsának visszavágása már sok vitára szolgáltatott anyagot és a legkülönbözőbb nézeteket és utasításokat lehet e tekintetben olvasni. Nézetem szerint azonban itt

általános szabályt felállítani nem lehet arról, hogy 2, 3 vagy 4 szemre vágandó-e vissza, hanem e tekintetben elsősorban a rózsa növése és természete határoz. Általában véve a következő két főszabály tartandó szem előtt, melyek helyes alkalmazása mindig jó eredményt fog mutatni: Erős visszavágás által a növény kényszerittetik a bujább fa- képzésre, mig ellenben csekélyebb mérték- beni nyesés által a virágképzödés segittetik elő. Ebből következik, hogy különben is erős és buja növésű, fát elegendő mennyiségben fejlesztő fajok kevésbbé vágandók vissza, hogy inkább a virágfejlesztés fokoztassék; mig gyönge növésüek erősen vágandók vissza, hogy ez által a faképződés fejlesztessék.

Figyelemmel kell lenni továbbá arra is, hogy az elvirágzás után minden fölösleges fa eltávolitandó, azaz a virágszárak egy szemre visszavágandók, mert ez által a növény tetemesen erősbödik és második virágfejlesztésre képesittetik.

Hogy minden tekintetben tökéletes és szép virág fejlődhessék, szükséges, hogy minden száron csak egy, legfeljebb két bimbó hagyassák meg, a többi mind eltávolitandó; úgyszintén az elsőnek elhervadása után ez is, hogy az egész táperő a második fejlő- I désére fordittassék; kivétel alá esnek természetesen mindazon fajok, melyek csokrokban virítanak, mint pl. az ismeretes Paquerette, vagy az újabb eredetű A. M.

I de Montravel, melyek szépsége éppen abban

áll, hogy 50—-100 virágból álló csokrokban | pompáznak.

A rózsa rendkívüli mértékben bir válto- j zatossági képességgel és az e tekintetben tett kísérletek oly eredményre vezettek, hogy a rózsa válfajait ma már ezrek szerint lehet számítani és még meg sem határozható, hogy mily uj válfajokhoz, sőt uj és eltérő nemekhez vezet a kölcsönös termé- j kenyités, mint azt nemrég Angolországban figyelték meg, ahol egy Beunet nevű kertész a tea és többször virító hibrid-rózsák keresztezése által egy egészen uj fajt alapított meg, a tea-hibridákat, melyekről alantabb még szó lesz.

Könnyebb áttekintés végett a rózsákat két csoportba lehet osztályozni, t. i. egyszer, virítok, vagy nyári rózsák, melyek évenként csak egyszer május, junius és júliusban fejlesztik virágpompájukat és kétszer virítok, melyek először a fentebbiekkel együtt virágzanak, de a nyár vége felé ismétlik előbbi díszüket.

Az utóbbiak birván kerteinkre nézve főfontossággal, előbb azok közelebbi ismertetéséhez fogunk.

A többször virító rózsák kezdetleges kiinduló pontját, az u. n. damasceni és részben a négyidőszaki rózsa (Rosa omnium Calendarum) képezte, mely utóbbi már teljesen kiveszett és a belőle keletkezett válfajok eredetükre nézve nehezen felismerhetők.

A damasceni rózsából származott a tria-