Nagykároly és Vidéke, 1909 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-01 / 26. szám
2 NAGYKÁROLY ES VIDÉKE. niszteri tárczának kedvéért a függetlenségi párt bele fog menni a saját tekintélyének sárbarántására, a nemzet előtt való teljes lejártatására? Hát akkor miért küzdött a párt? Miért kellett távoznia annak a kormánynak, amelynek tagjait a nemzet legjobbjai képezték? Amelynek Kossuth, Apponyi és Andrássy voltak oszlopos tagjai? csak azért, hogy ezek helyére Lukács, Héderváry vagy Isten tudja kik lépjenek? Igazán vakmerőség feltételezni a függetlenségi pártról azt, hogy pusztán a hatalom részbeni birtokáért ezt a csúf játékot végigjátszani képes lett volna! A párt intéző-bizottsága már döntött a Lukács-féle vállalkozás sorsa felett s a tegnapi napra össze- hivott pártértekezlet is szentesitette az intézőbizottság határozatát, mely teljesen elfogadhatatlanoknak jelenti ki a Lukács feltételeit s igy a merész vállalkozó kénytelen lesz megbízatásának teljes kudarczárói számolni be. Hogy azután mi következik? Hogy a nemzet kívánságainak kielégítésével sikerül-e oly kormányt alakítani, mely az országnak nyugodt és békés fejlődését biztosíthatja, vagy pedig jön az erőszak és a parlamenten kívüli kormányzás — azt ma még megmondani nem lehet, de pár nap múlva bizonyára eldől. De bármiként is legyen, bármi is jöjjön, a függetlenségi párt le nem mondhat programújáról, le nem mondhat a nemzeti követelmények teljesítéséről s a felelősség a történen- dökért nem öt, hanem azokat fogja terhelni, akik az uralkodót félrevezetve, a nemzet akaratával való szembehe- lyezkedésre biztatták. Mi kitartunk elveink mellett a végletekig s nem félünk a következményektől. Harcz egy emléktát^g. körül. A „Közérdek“ múlt heti számában fenti czimen egy sok furfanggal írott hir jelent meg, nyilván annak sugalma- zására, aki feljelentésévelaz egész kelletlen ügyet felidézte és felfújta. A nagykárolyi gör. kath. magyar egyház részéről hetek óta híven őriztük a hivatalos titoktartást, minden ingerlés és bosszantás daczára. De miután az ellenkező részről a nyilvánosság piaczára vitték az ügyet, kötelességemnek tartom a közvélemény helyes tájékoztatását. Mindenek előtt kijelentem, hogy a I nagyváradi román püspökségnek immár semmi, de semmi hatalma, befolyása vagy köze hozzánk nincsen. Az 1908. decz. hő 27-én foganatosított legfelsőbb pápai Bréve minden kapcsolatot „elválasztott, szétszakított és örökre összetört“. S ha mi nem egy történelmi igazságot megörökitő és Isten dicsőségét hirdető emléktáblát állítottunk volna fel, de a román püspökség részéről szenvedtünk elnyomatást, bántalmazást, erőszakosságot véstünk volna márványba, a román főesperes urnák még akkor se lett volna joga egyházunk ellen följelentést tenni. A czikkQt sugalmazó ur különben rosszul informálta a „Közérdek“-et abban, hogy az emléktáblát az egyház elöljárósága emelte, mert azt a teljes közgyűlés tette egyhangú lelkesedéssel. A felírás szövege semmiképen nem sértő. Nem is volt szándékunk azzal valakit sérteitf, ?asupán a történeti tények szigorúan pragmatikus megörökítése az, amelyeket letagadni nem lehet. Hogy helyesen nevezzük e a dicsőségesen megvívott harczot nemzeti küzdelemnek, a fölött már késő lenne ma vitatkozni, mikor hét éven át e firma alatt küzdöttünk s mikor első röpira- tom, valamint összes hírlapi czikkeim is e czimet viselték, anélkül, hogy a Hazát, hitet s királyt védjetek!“ János: Csak mind elment talán egy szálig ? Jóska: Dehogy jutott el mind Mohácsig ! S igy lett Mohács hazánknak sírja . . . Pista: S mi lett utána? Jóska: Vérrel Írva Van már a többi. .. Rabság, átok! .. . (Szomorún): Mit hoz a versengés — lássátok! . . . Rablánczra fűztek ezret s ezret S akit mégis még itt feledtek: Azok meg csak temetőt jártak S imádkozva szebb korra vártak. S ekkor egy kis faluba értek A vérengző, török vitézek. Bementek a legszebbik házba: Az Ur Istennek templomába ... A kincseket mind elrabolták S lengő zászlókat meg kidobták. S midőn egy gyermek ezt meglátja, A szive fáj, a lelke lázba... Odaszalad — a csókja rajta. S aztán meg gyorsan összehajtja És fut szent Imre zászlajával: Ne érje szégyen és gyalázat! János: Derék fiú!.. . oly hős a vére ... Pista: S nem lett baja, nem vették észre ? Jóska: Igen, meglátja egy török kém S eléri a falunak végén És rákiált: Add át e rongyot! .. . „Nem rongy ez! — a szivemhez forrott ... Mert onnan nőtt ki fodra, képe . . . Kiontom véremet is érte ! .. .“ —- Kionthatod — letiprunk téged! Országotok miénk ! ezt értsed ! „Légyőzhettek, vihettek kincset, De egyet nem — a sziveinket!... S aztán szalad a zászlajával — Törököknek kardja járja által — És ráborul a haldoklóra A drága kincs: a lobogója!... János (szomorún): Szegény fiú ! .. . meghalt hát érte ! Jóska: Meghalt... S vigyáz ott fönn az égbe’ Szent Imre tiszta zászlajára ! ... S a szív a hitnek s honnak vára, Amely halálig birni tudja ... Nem halnánk-é meg érte újra?... Pista (lelkesen felugrik): Oh védeném, meghalnék én is, Mind (a többiek felugrálnak): De én is, én is ! ... Jóska: Mosolyg az ég is, S a hős fiú s szent Imre néz le, Hogy újra él a hősök vére!. .. De nem a harczba kell most menni, Tanulni kell! ... Sok érte ennyi ? . .. Pista (tűzben): Nem!.. . Dobjuk a játékot félre És készüljünk az ünnepélyre! Horváth Jenő. román püspökség ez ellen tiltakozott volna. Mi pedig magyar lelkünk egész hevével éreztük azt igazán nemzeti küzdelemnek s annak tartotta a hazafias közélet és a sajtó is. Méltatlankodva utasítjuk tehát vissza a felirat szövegének megváltoztatását. Se hálával, se tekintettel lenni nem tartozunk Dr. Radu püspök ur iránt, hogy az ő kedvéért önként tennők. S amennyiben az ominózus kis közlemény még hatósági beavatkozással is fenyegetőzik: ugyan mit érne a püspök ur, ha annak nem valószínű sikere esetére, az emléktábla a czinteremkerités zárt falai közül kijutna a nyílt utcza sorára? A legszebb főutczának egyik ház falára, fényképe ott volna látható, felirata olvasható minden kirakatban ?! Ezt az eredményt érhetnék el a jogtalan erőszakoskodással. Márchis Romulus román főesperes úrral polemizálni nem kívánok. Azért csak annyit jegyzek meg a „Nagykároly és Vidékedben megjelent cztkkére, hogy soha nem avatkoztam a reám nézve idegen, román hitközség ügyeibe s annak a kántorválasztásra vonatkozó határozatát csak a lapokból tudtam meg, még pedig egész más alakban, mint ahogy ö megírta. Jóra- való, derék egy határozat s ha a főesperes urat leszavaztatása bántja is, mi magyar emberek csak örülhetünk rajta. De ha a főesperes ur burkolt szavaiban reám szándékozott czélozni, mint olyanra, aki hazáját és egyházát önző személyes érdekből szolgálja: felszólítom nyilatkozzék, mit ért ez alatt én reám vonatkoztatva, aki a hosszú, súlyos, fáradtságos és költséges egyház- politikai tevékenységért semminemű anyagi kárpótlást se nem igényeltem, se nem kaptam, de elfogadni se voltam hajlandó. De a főesperes ur abból is szemrehányást csinál, hogy én erkölcsi tőkét kovácsoltam magamnak a hazafiság és Ha olykor . . .* Megzenésítette Fehér Jancsi, szatmári hires czigány- primás. Ha olykor megered Az ég csatornája : Véld, hogy az én szemem Könnyeinek árja! S amikor meghallod Az ég zengő szavát: Akár csak bús szívem Panaszát hallanád! És, ha csillagot látsz Lefutni az égről: Jussak én eszedbe A nagy messzeségről, Aki csak egyedül Téged imád... szeret... Hej, mert az én szívem Soha el nem feled! Sallay Lajos. * Mutatvány szerzőnek sajtó alá rendezendő versfüzetéből.
