Nagykároly és Vidéke, 1908 (25. évfolyam, 17-53. szám)
1908-11-12 / 46. szám
2 NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE hallgassunk azok szavára, kik mindig csak biztatnak és csendesítenek, mert a néma gyermeknek az anyja sem érti meg a szavát. Városunk administratiója erős kezekbe van letéve, ez az oka annak, hogy nem sokat tőrödnek sokan a városi ügyekkel, de várospolitikai dolgokban — valljuk meg — nagy a közöny sok olyan egyénnél, kinek a közügyekben való része döntő súlyt adhatna a mi akcziónknak. Mig a szomszéd Szatmárnál a város vezetőségét az egész intelligentia, a clerus és a polgárság támogatja, a vezetőség pedig a város főispánja által támogatva sem időt, sem fáradságot, sem költséget nem kiméi akkor, mikor egy csak kicsinynek is látszó intézmény létesítéséről és kijárásáról van szó, addig néhány nagyon könnyen ! számba vehető egyént leszámítva, nem nagyon törődünk az ily dolgokkal, hanem hagyjuk az egészet a város polgármesterére, akit magára hagyunk, kellőleg nem támogatunk s igazságunk érzetében keleti fatalismussal várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. Ezen közönynek véget kell vetni. ; A város képviselőtestülete ébredjen addig, mig nem késő s tegye meg a szűk- ; séges intézkedéseket mielőbb, mert ez a mostani állapot valóban tűrhetetlen, de még szégyenletes is, megalázó dolog az, ami velünk történik, miért is adjuk tudtára országgyűlési képviselőnk utján a kormánynak is, hogy ez tovább nem tűrhető. A „nagy“ pör tanulságai. A Polonyi—Lengyel-féle sajtóper iránt annak idején olyan lázas érdeklődés nyilvánult meg a nagy közönség körében, amilyennel csak nagy ritkán találkozunk a bünperek krónikájában. Napról-napra telve voltak a napilapok ennek a pernek tárgyalási momentumaival, mintha legalább is valamely fontos, az egész országnak életbevágó kérdéséről lett volna szó, holott az nem volt egyéb, mint egy közönséges perpatvar, a milyent százat és százat tárgyal le egy évben a bíróság. De érdekessé tette azt az abban szereplő egyének nevei. Nem mindennapi dolog ugyanis, hogy Magyarországnak volt igazságügyminisztere, egy fővárosi előkelő ügyvéd, vagyonos befolyásos városi képviselő Polónyi Géza elmenjen igazságot keresni az esküdtszék elé, annak tudatában, hogy kiteszi magát mindannak a szekatúrának és meghurczoltatásnak, amelyet nálunk bizonyításnak hívnak. És napokon keresztül élvezhették a szenzáczióra éhesek, hogy miként kell számot adni valakinek egész közéleti tevékenységéről, miként kell védekeznie a legrutabb vádak özönétöl, s egy ügyvédnek feltárnia vagyonszerzésének minden legkisebb momentumát s valósággal Kálváriát járnia a megtámad- tatások egész halmazata között. Az esküdtszéki tárgyalás végeredménye az lett, hogy Lengyel Zoltánt bűnösnek mondották ki és elitélték. A beadott semmiségi panaszok alapján a magyar legfőbb bíróság e hó 8-án végzett a „nagy“ pörrel és mint ismeretes, megsemmisítette az esküdtszék ítéletét s uj Ítélethozatalra utasította a bíróságot. A Curia végzésének indokolásából kiderül, hogy az első bíróság Ítéletét alaki okokból semmisítették meg és pedig azért, mert az eljáró kir. törvényszék nem engedte meg Lengyeléknek a teljes bizonyítást, holott erre joguk lett volna. Bennünket ez az ügy közelebbről nem érdekel. Mert sem jogászi, sem érzelmi szempontokból ebben a „nagy“- nak nevezett pörben különösebb érdeklődésre érdemes dolgot nem találunk. Épen úgy nem érdekel bennünket az, vájjon felveszi-e Polónyi Géza az újabb harczot Lengyel Zoltán ellen, vagy nem, vájjon újra odaáll-e ilélő- birái elé, vagy pedig félredobja az egészet és megelégszik az első tárgyalás izgelmaival, vájjon ebben az ügyben Lengyel marad-e felül, vagy Polónyi s végül, hogy beigazolást nyer-e az a kérdés, vájjon Polónyi Géza városi bizottsági tagságát jogtalan vagyonszerzésre használta e fel vagy nem, hiszen a nap-nap után kipattanó szen- zácziók igazolják azt, hogy Budapest székesfővárosánál a panamák oly megszokott dolgok, amelyeken már megütközni sem érdemes. Ami azonban ebben a „nagy“ perben megdöbbent bennünket és aggodalmunkat felébreszti, azt az esküdtszék egyes tagjainak nagyon is kifogásolható magaviseleté képezi. Az esküdtszéki intézmény egyike a legszebb bírósági intézményeknek, akkor midőn a törvényhozás a legnagyobb lelkiismeretességet és legnagyobb elfogulatlanságot igényló ügyekben egyes polgároknak erkölcsi és anyagi exis- tentiáját polgártársainak elbírálása alá bocsátja s ezeket bízza meg azzal, hogy legjobb meggyőződésükhöz képest mondjanak Ítéletet. Az esküdtszéki intézmény behozatala óta nem egy éles és jogos panasz hangzott fel különösen jogászi szakkörökből a miatt, hogy több ügyben az esküdtek oly verdiktet hoztak, amely verdikt homlokegyenest ellenkezett a legelemibb jogi elvekkel. Hallottunk már nem egy oly ítéletet, ahol az emberölésért vád alá helyezett egyént nem bűnösnek mondották ki, a szerelmi drámák nagy része pedig felmentéssel végződnek. Pedig a legelemibb szabály, hogy másnak testi épségét a jogos önvédelem határain kívül — érinteni nem szabad és maga a törvény eléggé körülbástyázza tiltó és megtorló szabályaival az emberek testi és vagyoni épségét. De hát az esküdtek között rendszerint kevés jogász ember kerül össze egy testületbe s igy természetesen a tárgyaláson elS mikor felolvastam, Hangom úgy remegett! Mintha láttam volna Megnyílni az — eget... S örömkönny ragyogott Mindnyájunk szemébe’: Hogy az én Istenem Áldjon is meg érte! Sallay Lajos. Október 31-én. Irta és a „Protestáns Társaskör“ 1908. október 31-iki ünnepélyén elmondotta: Gy. Kovács József elnök. A hatalmas Isten Igéje világosságot teremtett. Parancsszava elűzte a sötétséget és áradt a világosság a napból, holdból s a csillagok miriadjaiból. Az első sugár kiröppe- nése jelzi, hogy a föld megérett a tenyészet befogadására, az első sugár jelzi az élet kezdetének nagy pillanatát. A teremtés napjának világossága, ragyogása népesíti be a földet, mely eladdig puszta és ékesség nélkül való volt, ennek éltető melege fogamz füveket, fákat és virágokat ősanyánk méhében a földben, a teremtés napjának fénye mutatja az utat később a föld színén az állatoknak s ez irányítja végre a teremtés remekét, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert is. És boldog és csakis addig boldog az ember, mig az Istentől leikébe lövelt ezen világosság vezérli életének utain, mutatva a helyes irányt, melyen haladnia kell s midőn annak fényét a kívánság és vágyak ördöge hízelgő szavaival elhalványítja, a pillanatra magáról és Isten parancsáról megfeledkezett ember azonnal buvó helyet keres, hova nem hatol a világosság, hol mint a sötétségnek, a bűnnek foglya elsírhassa könnyelműségének köny- nyeit, lefizesse az Istennel való dacolásnak nagy árát, hogy e földi életre örökre elveszítse legdrágább kincsét a boldogságot. Innentől kezdve borongás vesz erőt az emberi lelkeken, amely lassankint homálylyá növekszik. Az emberiség nem örül többé a világosságnak, fénytől elszokott szemei ke- resve-keresik a homályos, titkos berkeket, hol az általuk alkotott istenek táborának felajánlott áldozatok füstjén mereng. Majd mintha pirkadni kezdene. Miként az óriási tengerből sok századok múlva kiemelkedik egy kis sziget, úgy emelkedett ki az emberiség tömegéből a választott nemzetség s ennek kultusza, de ez is önző czé- lokat szolgál, a hatalmas Istent s ennek jóságát és szeretetét ajándékokkal és áldozatokkal a maga számára foglalja le s az égő oltárok lángjában is még mindig haragvó és bosszutálló Istent sejt, kitől fél, remeg. S midőn az önzés, irigység, gyülöitség s bosszú érzelmével csordultig lesz tele az emberiség kebele, midőn egyeseknek és nemzeteknek nagyravágyása határt nem ösmerve ezreket dönt a porba vagy rabságra fűzve hurczol száműzetésre, midőn a lelki vakság már-már elviselhetetlenné válik, akkor teríti szét bíborvörös szárnyát a hajnal s az égen megjelent csillag fénye a bethlehemi bölcsőhöz vezérli az embereket. Nemsokára a keresztyénséy napja hinti szét áldástosztó sugarát s az emberiség lelkére nehezült sötét árnyat világosság, értelem váltja fel. A vallásosság mustár-magva, melyet a nagy Magvető a Krisztus az emberi szivekbe vetett, terebélyes fává növekszik s a keresztyénség napjának fénye, melege megtenni áldásos gyümölcsét. De amint növekedik a fa, annak gondozatlanul fejlődő lombjai lassankint homályba burkolják az ennek árnyékában tartózkodó emberiséget s végre a homály állandó sötétséggé lesz, mely sötétségben önfeledten tobzódik a bűn mámorában. Az éjszaka sokáig, igen sokáig tart. A jobb lelkek a hosszú, mély álomból fölemelik néha-néha elkábult fejőket, de aztán csalódottan ismét álomra hajtják azt, hiszen csak a képzelődés űzött velők csalfa játékot. Alszik tovább az emberiség s csak néha tör ki kebeléből fájdalmas sóhaj mint az álmodozóéból, mikor megkötözve, tehetetlenül viaskodik szörnyetegekkel, csak néha világítja meg a sötét rémes éjszakát a
